Hetek - V. évfolyam, 35. szám, 2001. szeptember 01

Babilón neve fogalom volt az ókorban: a legnagyobb kiterjedésű, leggazdagabb és legerősebb város egyben a legfontosabb vallási központ szerepét is betöltötte. Jelentőségét egyetlen ma meglévő vallási központhoz - a katolikusok Vatikánjához, a muszlimok Mekkájához, a hinduk Benáreszéhez - sem mérhetjük.

Egy még Nabukodonozor király idejében készült, de görög fordításban is ránk maradt bédekker lejegyezte a megapolisz kultuszhelyeit, kapuit, falait és utcáit, így azokat ma is meglehetősen pontosan ismerjük. A város toronytemploma, a hatalmas kiterjedésű Észagila mellett negyvenhárom nagy kultuszközpont, háromszáz parkokkal övezett szent hely, hatszáz kisebb kápolna, száznyolcvan Istár-kultuszhely és százkilencvennyolc csillagjósda volt a város huszonnégy főutcáján. Babilón királyai is különösen nagy affinitást mutattak a vallási kérdések iránt. Minél nagyobb bajban volt maga a birodalom, ők annál mélyebben kotortak a „szenthagyomány” feneketlen iszapjában.

Nabúnaid: a vallási fanatikus

Nabúnaid, az Újbabilóni Birodalom utolsó hivatalos uralkodója (i. e. 555-539.) igen különös ember volt. Harrán helytartójának és Adad-guppi, Szín holdistennő harráni temploma papnőjének fiaként látta meg a napvilágot. Rajongott anyjáért, s amikor az 547-ben, 104 éves korában meghalt, királyi pompával temette el. Nabúnaid, a Nabú-kudurri-uszur (Nabukodonozor) szolgálatában eltöltött évek után trónra lépésekor már a hatvanas éveiben járhatott. Anyjához hasonlóan ő is Szín tisztelője volt, valóságos vallási fanatikus. Bölcseivel felásatta Sumer és Akkád régi szentélyeit, amelynek során előkerültek a templomok alapító okiratai és más relikviái. A király a régiségek nagy részét egy Ur városában létrehozott „múzeumban” tárolta. A harráni Szín kedvéért azonban annyira elhanyagolta a babilóni szentélyeket, hogy azok papsága lázadást szított ellene. Ekkor váratlan esemény történt: Nabúnaid önkéntes száműzetésbe vonult az északnyugat-arábiai Témán-oázisba, ahol tíz évet töltött visszavonultságban (körülbelül 549-545.). A témáni tartózkodás valódi oka már az ókoriakat is izgatta. Egy a holt-tengeri tekercsek között talált apokrif történet szerint Nabúnaid leprás lett, ezért különítette el magát, de végül egy zsidó démonűző „megbocsátotta bűneit és meggyógyította betegségéből”. Valószínűbb azonban, hogy - a király babonás természetét ismerve - valamilyen jóslat miatt vonult el a mai Szaúd-Arábia északi részén fekvő, sivataggal övezett településre.

Bélsaccár lakomája

Nabúnaid fia, Bélsaccár, az 1920-ban közzétett uruki okmányok szerint már öt évvel Babilón bevétele előtt régensként uralkodott: hivatalos címe a „királyfi” (habal sarru) volt. Mivel a valódi király távollétében a babilóni szokások szerint nem ünnepelhették meg a vallásuk szerint létfontosságú újévi ünnepeket, erre első ízben akkor került sor, mikor Nabúnaid 545-ben visszatért Babilónba. A tizenegy napig tartó akítu-ünnep liturgiája a következő volt: az első öt napot előkészületekkel, imákkal, áldozatokkal, varázslatokkal, valamint két darab kisméretű, arannyal és féldrágakövekkel díszített bálványszobor kifaragásával töltötték. A negyedik nap délutánján a Marduk-szobor előtt felolvasták a babilóni Teremtés-eposzt. Az ötödik napon Marduk templomát megtisztították. Nabú isten szobrát leúsztatták az Eufratészen, s a király belépett az Észagilába, Marduk templomába. Ott elvették tőle kardját, jogarát, s az egyik pap pofon ütötte, meghúzta füleit, és megparancsolta a királynak, hogy boruljon le Marduk szobra előtt, és esküdjék meg: nem vétkezett, nem feledkezett meg alattvalói jólétéről és igazságosan kormányzott. Mielőtt a király visszakapta volna jelvényeit, a pap ismét pofon vágta. Ha a király ekkor elsírta magát, az jó előjel volt az ország számára.
Az ünnepségek utolsó öt napját már kevésbé ismerjük. A hatodik napon a két elkészült szobrocskát Nabú bálványa előtt lefejezték és elégették. Más babilóni városok istenei ezután érkeztek meg „tisztelgő látogatásukra” a folyón. A kilencedik napon a király ismét belépett Marduk szentélyébe, és „megfogta az isten kezét”. Az istenszobrok ezután kocsira szálltak, és a felvonulási úton kimentek a várostól északra fekvő akítu-templomhoz, ahol a tizedik napon ajándékokat kaptak a királytól. A feljegyzések szerint Nabúnaid több mint 5 talentum (150 kg) aranyat és 110 talentum (3 tonna) ezüstöt ajándékozott nekik. Az ünnepségsorozat utolsó napján a szobrokat az Észagilába szállították, ahol városaikba való hazatérésük előtt egy lakomán vettek részt.

Képrejtvény a falon?

Dániel könyvének ötödik fejezetében olvasható annak a lakomának a története, amelyet Bélsaccár minden bizonnyal az akítu-fesztivál utolsó napján, az Észagilában rendezett a babilóni istenségek tiszteletére. A lakomán mintegy ezer előkelőség vett részt, feleségeikkel, sőt szeretőikkel egyetemben. Az orgiasztikus ünneplés „csúcspontjaként” a társuralkodó előhozatta a még Nabukodonozor által 586-ban Jeruzsálemből elrabolt templomi kincseket: „Akkor előhozták az arany edényeket, amelyeket elvittek az Isten házának templomából, mely Jeruzsálemben volt, és ittak azokból a király és az ő főemberei, az ő feleségei és az ő ágyasai. Abban az órában emberi kéznek ujjai tűntek fel, és írtak a gyertyatartóval szemben a király palotájának meszelt falán, és a király nézte azt a kézfejet, amely írt. Ekkor a király ábrázata megváltozott, és az ő gondolatai megháborították őt, és derekának inai megoldódtak, és az ő térdei egymáshoz verődtek. Erősen kiáltozott a király, hogy hozzák elő a varázslókat, a káldeusokat és jövendölőket. Szólt a király és mondta a babilóni bölcseknek: Akárki legyen az az ember, aki elolvassa ezt az írást, és annak értelmét megjelenti nekem, bíborba öltöztetik és aranylánc lesz a nyakában, és mint harmadik parancsol az országban. Akkor bementek a király bölcsei mind, de nem tudták elolvasni az írást, sem annak értelmét megfejteni a királynak”. (Dániel könyve 5,3-8)
A babilóni bölcseket (ummánu) „templom-akadémiákon” (bít mummu) képezték ki arra, hogy az állam szolgálatában bármely felmerülő politikai vagy vallási kérdésre választ adjanak. Az ékírásos dokumentumok tanúsága szerint az i. e. 7. századi Asszíriában, s a következő században Babilónban is, nem egy - nevéből és egyéb körülményekből ítélve - „idegen” kapott feladatot, netán magas rangot is a királyi udvarban, akár mint tisztviselő vagy udvari méltóság, akár mint írnok és tudós. Közéjük tartozott Dániel, a zsidó próféta is. A babilóni bölcsek járatosak voltak az akkád írásbeliségben, legtöbbjük nyilván tudott arámiul is, vagy az utóbbin jobban, mint akkádul: az agyagtáblákon sem ritka a rövid „titkári” jegyzet, amely az akkád szöveg tárgyát vagy tartalmát arámiul jegyzi. Annál meglepőbb, hogy a falon megjelent kéz írását sem elolvasni, sem megfejteni nem voltak képesek. Vagyis nemcsak a szöveg értelmét, hanem az annak kódolására szolgáló betűjeleket sem értették, ha Isten Ujja egyáltalán betűjeleket írt a meszelt falra. Több bibliatudós állítása szerint a végül Dániel által könnyedén elolvasott Mené, tekél, ufárszin, amelyet a próféta arámiul így értelmezett: mená, azaz „megszámolta”; tekiltá, azaz „megmérettél”; periszat, azaz „kettéosztatott” (tudniillik a babilóni királyság a médek és perzsák között) - valamiféle rejtjelezett szöveg, talán képrejtvény lehetett. Képzeljünk el három ábrát egymás alatt/mellett: egy nagyobb, egy kisebb és egy közepes pénzegységet. A mené arám kifejezés írásjelei ugyanis pontosan megfelelnek a héberül mane, görögül mina néven ismert pénzegységnek. Egy arany mane/mina ötven sékelnek felelt meg, ez pedig a tekél arám szó héber változata. A következő pénzegység, a perasz (ebből származik az ufárszin szó) pedig fél manét ért. A perasz szót ráadásul párasznak is lehetett olvasni, amely Perzsiát jelentette. A bibliakutatók e feltételezése nemcsak tárgyi és nyelvi szempontból tűnik elfogadhatónak, hanem azért is, mivel a Bibliától egyáltalán nem áll távol az ilyesfajta „rejtjelezett” üzenetközvetítés, akár szóban, akár írásban.

A végjáték

Az égi üzenet és a prófétai megfejtés túl későn érkezett, okkal. Izrael Istenének célja ugyanis ebben az esetben már nem a megtérésre történő felszólítás volt, hanem egy határozott, végleges ítélet kinyilvánítása. A tobzódásba merült királyi udvarnak még felocsúdni sem volt ideje. A legfontosabb babilóni vallási ünnep utolsó napjának éjszakáján II. Kürosz perzsa király seregei „gonoszul rátörtek Bábilire, felforgatták szentélyeit, műalkotásait és kegyajándékait szétzúzták” - állítja az eseményekkel egykorú babilóni krónika.
E ponton érdekes tanulságokkal szolgál a görög hagyomány is, amely szintén világtörténelmi fordulópontként tartotta számon Babilón elfoglalását. A görög-perzsa háborúk történetét megíró Hérodotosz részletesen leírja a város fekvését. A bronzból készült kapukkal és kettős falsorral védett megapoliszt - írja a „történetírás atyja” - bevehetetlennek tartották, mivel a városon keresztülfolyó Eufratész korlátlan mennyiségű vizet szolgáltatott a benne lakóknak, s hatalmas élelmiszertartalék volt felhalmozva a raktárakban. A perzsák azonban éppen ott találtak rést a bevehetetlennek hitt városon, ahol annak védői a legkevésbé sem számítottak rá. Babilón felett elterelték az Eufratész vizét, majd a folyómedren át behatoltak a csapatok. Száz évvel később a zsoldosként is szolgált Xenophón írta le Kürosz neveltetéséről szóló regényes életrajzában, hogy a babilóniak eleinte csak nevettek az ostromlókon, mivel a falak nagyságában és húsz évnyi (!) élelmiszertartalékukban bízva el sem tudták képzelni, hogyan akarják a perzsák bevenni városukat.
Dániel könyve arról tudósít, hogy Bélsaccárt még aznap éjjel megölték. Xenophón elbeszélése szerint a király éppen palotájában tartózkodott, mikor a részeg őrséget a perzsák lekaszabolták, s a kapukon behatolva őt magát is kardélre hányták. A vallási tébolyban szenvedő Nabúnaidot szintén foglyul ejtették, ám egy későbbi hagyomány szerint Kürosz megkegyelmezett neki, és kinevezte a dél-iráni Karmánia helytartójává.
(a szerző történész)

Babilón bukása négy változatban

A babilóni krónikában

„[Tasrítu hónap] 16. napján Ugbaru, Gutium [Média] ország tartománykormányzója és Kuras [Kürosz] seregei harc nélkül bevonultak Bábili városba. Ezután Nabúnaid, midőn visszatért Bábili városba, foglyul esett. A hónap végéig Gutium ország pajzsai zárták körül az Észagila [Bábili egyik fő toronytemploma] kapuit. Senkinek a fegyvere nem volt az Észagilában és a szentélyekben, és a szertartást sem mulasztották el. Arahszamnu hónap 3. napján Kuras bevonult Bábili városba. Az utcákat előtte virággal szórták fel. A városnak béke adatott: Kuras Bábili egészének békéjét rendelte el.” (Nabúnaid-krónika III.15-20; Komoróczy Géza ford.)

A perzsa Kürosz feliratán (i. e. 539/538.)

„[Kürosz] nagyszámú csapatai, amelyeknek, akár a folyó vizének, nem tudni a számát, fegyvereiket feltöltve meneteltek oldalán. [Marduk isten] harc és küzdelem nélkül nyitotta meg az utat neki Babilónba, városába. Babilónt megmentette a bajtól. Nabúnaid királyt, aki őt [Mardukot] nem tisztelte, [Kürosz] kezébe adta. Babilón lakosainak összessége, az egész Sumer és Akkád föld, a hatalmasok és a helytartók meghajoltak [Kürosz] előtt, megcsókolták lábait, örvendtek uralmának, ragyogott az arcuk.” (Nagy Kürosz agyaghenger felirata 15-20. sk.; Harmatta János ford.)
Hérodotosz leírása szerint (i. e. 5. század)

„Ha a babilóniak tudták volna, vagy akár csak megneszelték volna Kürosz tervét, bizonyára megállítják a városba benyomuló perzsákat, és egy szálig lemészárolják őket. Elegendő lett volna ugyanis, ha bezárják a folyóra nyíló kapukat, és elhelyezkednek a víz partján húzódó bástyafalakon, és akkor úgy elfogják őket, mint a hálóval a halat. Így azonban a perzsák megjelenése teljesen váratlanul érte őket. Annál is inkább, mert mint maguk az itteniek mesélik, e roppant kiterjedésű városban a belső részeken lakók nem vették észre, hogy a város külső részei az ellenség kezére kerültek. Ráadásul éppen ünnepet ültek, tánccal és mulatságokkal töltötték az időt, amíg meg nem tudták a rémítő valóságot. Így foglalták el első ízben Babilónt.” (Hérodotosz: A görög-perzsa háború I.191; Muraközy Gyula ford.)

Xenophón leírása szerint (i. e. 4. század)

„Kürosz megtudta, hogy Babilónban ünnepet ülnek, és hogy ivással, vigadozással töltik majd az egész éjjelt. Erre még aznap éjjel nagy csomó munkással átvágatta a csatornát és a folyót [az Eufráteszt] elválasztó töltést. Ennek következtében a víz nyomban kilépett az árokba, és a várost átszelő folyómeder járhatóvá lett.” (Xenophón: Kürosz neveltetése VII.5; Fein Judit ford.)