Vissza a tartalomjegyzékhez


A nafta története

A kőolaj ipari méretű kitermelése először Amerikában, az 1860-as éveket követően indult meg, miután feltalálták a robbanásbiztos petróleumlámpát. Az üzlet reményében hamarosan több tízezer „oilsmeller” (olajkereső) gyűlt össze a pennsylvániai olajvidéken, akik primitív fúrótornyokat ácsoltak össze, és új városokat alapítottak a szűzföldön. A környéken az a hír járta, hogy csak egy lyukat kell fúrni a földbe, odaállítani egy hordót, és bárki vég nélkül merítheti az olajat. Mivel a finomított kőolajat kezdetben csak világításra használták, a lepárlás folyamán keletkező benzin csaknem haszontalan melléktermék volt. 

Az olajkitermelésnek köszönhetően az Újvilág dinamikus fejlődésnek indult. A gyors növekedést elősegítette a szakmunkások tömeges bevándorlása Európából, és mindenek előtt az a körülmény, hogy az Egyesült Államokban nem voltak feudális csökevények. Olyan nevek bukkantak fel a környéken, mint John D. Rockefeller, aki hordónként árulta termékeit a város és a környező falvak szatócsainak, és negyvenhat évesen már százszoros olajmilliomosnak mondhatta magát. És mindez akkor történt, amikor Amerika útjain még híre-hamva sem volt a benzinre szomjas autóknak. A cári Oroszországban, ahol szintén nagykiterjedésű olajmezőket találtak, a svéd Nobel fivérek a párizsi Rothschild bankházzal együtt szálltak be a nafta üzletbe. Az olaj szállításával egy ma is jól ismert cég elődjét, a „Shell Transport & Trading Companyt” bízták meg, akik addig kagylókereskedéssel foglalkoztak. 
A 19. század vége felé a motorkerékpár és az automobil felbukkanásával a feldolgozott ásványolaj új fogyasztói köre kezdett kialakulni. Az első autósok benzinkútjai - a gyógyszertárak és a drogériák - többé már nem üveg-, hanem hordószámra rendelték az üzemanyagot. Az 1900-as évek elején a kőolaj már stratégiai tényezővé vált, Georges Clemenceau, Franciaország miniszterelnöke az első világháború idején kijelentette: „A jövendő ütközetekben a petróleum éppen olyan fontos lesz, mint a vér.”
A közel-keleti sivatagok alatti óriási olajkészleteket a két világháború között fedezték fel, és kezdték kiaknázni. Kezdetben állandó túlkínálat mutatkozott, ami elég alacsonyan tartotta az árakat, ennek természetesen nagyon örültek az autósok, az olajkitermelő országok viszont már kevésbé. A kőolaj tengeri úton való szállítása miatt a Perzsa-öböl országainak a jelentősége is megnövekedett. Időközben az arabok létrehozták az olajexportáló országok szervezetét (OPEC), hogy növelhessék eladási áraikat. 1973 októberében Izrael és arab szomszédai között ismét kitört egy háború, amely ezúttal nemcsak az arabok újabb katonai vereségét hozta, hanem az olajárrendszer felfordulását is. Az Izraelt támogató országok a megerősödött OPEC-től nem kaptak olajat, a többiek pedig egyik napról a másikra négyszeres árat voltak kénytelenek fizetni. Ez alól nem lehetett kibújni, mert a világ más olajtermelői is - megérezve a nagy lehetőséget - szintén felemelték áraikat. A 73-as olajválság alapjaiban rázta meg a világ autóiparát, az autókázás ettől kezdve megszűnt olcsó mulatságnak lenni. Az afféle viccek, hogy a hamutartó megtelésekor az arab nem a hamutartót, hanem a Cadillecet cseréli ki, az autósokat már nem nagyon kacagtatták meg. (K.S.)