Hetek - V. évfolyam, 32. szám, 2001. augusztus 18

A palesztin rendőrség ramallahi épületében elrejtett aknagránátgyár izraeli kilövését követően - gránátok híján - az izraeli települések ágyúzása alábbhagyott, de a lövöldözéses merényletek - orvlövészek, illetve robogó autókból leadott gyilkos sorozatok - továbbra is szedik áldozataikat. Közülük a legutóbbi a 15 éves Aliza Malka, aki hasonló korú társaival utazott, amikor egy szemben haladó járműből tüzet nyitottak gépkocsijukra. Aliza halálos lövést kapott, társai pedig közepesen súlyosan megsebesültek.

A terrorcselekmények Jordániát is elérték, ahol az 51 éves Jichak Snirt gyilkolták meg Ammanban. Az izraeli üzletember jordániaiakkal közösen alapított ékszergyárat, és a vállalat irányítása miatt bérelt lakást a fővárosban. A „béke gyümölcseként” is büszkén emlegetett vegyesvállalatot irányító férfit minden kétséget kizáróan politikai célból, és nem bűncselekmény elkövetése végett ölték meg a palesztin terroristák.
Az ilyen és ehhez hasonló merényletek azonban az elmúlt napokban nem sok figyelmet kaptak. A középpontba ugyanis a tömeges áldozatokkal járó jeruzsálemi és Kirját Motzkin-i robbantásos merényletek, valamint a Beit Dzsallából a főváros szélén fekvő Gilót célba vevő géppuskatűz kerültek. A három akcióért külön-külön a Hamasz, az Iszlám Dzsihád és a Tanzim szervezete vállalta magára a felelősséget. A Hamasz öngyilkos merénylője hajtotta végre a 15 halálos áldozatot - köztük hat gyermek életét - és közel százhúsz sebesültet követelő jeruzsálemi bombatámadást.
Az elkövető a déli órában robbantotta fel a zsúfolásig megtelt, közkedvelt pizzériát, elsősorban azért, hogy akciója minél több halálos áldozattal járjon. A halottak között egy teljes család is van: a szülők és három gyermekük. Jóllehet a végrehajtó szerepelt az Izrael által a robbantás előtti héten Arafatnak benyújtott „hetes listán” - azoknak a neveivel, akiknek Izrael az azonnali letartóztatását követelte -, Arafat semmit sem tett. Hacsak azt nem tekintjük tettnek, hogy a palesztin vezető és segítői a halálos áldozatokkal járó terrorcselekmény felelősségét cinikus módon Saronra hárították. Arafat csak az után mutatott hajlandóságot e szörnyű bűntett elítélésére, hogy az Egyesült Államok külügyminisztériuma erre „nyomatékosan megkérte”. Az izraeli kormány válaszul elrendelte a kelet-jeruzsálemi Orient House és az Abu Disz-i, valamint az azarijei palesztin intézmények azonnali bezárását. Mind a három helyen lefoglalták az irattárat, letartóztatták az ellenszegülő őröket, és elkobozták az épületekben jogellenesen tartott fegyvereket. Ugyanakkor lebombázták a ramallahi palesztin rendőrőrsöt. Az Orient House-nak azért van különleges jelentősége, mert az évek során a palesztinok szemében a „jeruzsálemi székhelyű palesztin államiság” jelképévé vált. Amikor az épületre kitűzték a kék-fehér, Dávid-csillagos lobogót, Arafat nemzetközi, európai és arab kampányba kezdett, hogy Izraelt e döntések visszavonására kényszerítse, és elérje a Biztonsági Tanács és az Arab Liga rendkívüli üléseinek összehívását. Hivatkozása szerint „Izrael e lépésével súlyosan megsértette az oslói megállapodásokat”.
A leghatározottabban - mint általában - a francia külügyminisztérium állt ki mellette. Hubert Vedrine, a francia külpolitika irányítója ugyanis felszólította az izraeli kormányt, hogy „haladéktalanul vonuljon ki az Orient House-ból”. Még az amerikai külügyminisztérium is „aggodalmának adott kifejezést” amiatt, hogy „Izrael bezáratta a felek közötti párbeszéd színhelyéül szolgáló épületet”, és ezáltal hátráltatja a fegyverszünet megvalósítását, a Tenet-Mitchell-terv végrehajtását.
Hiába, a népek és kormányok emlékezete kurta. Ma már egyikük sem emlékszik a Jeruzsálemben különös kegyetlenséggel megölt áldozatokra - csak a bezárt Orient House-ra. Arafat állítása, mely szerint az épület bezárása „az oslói egyezménybe ütközik”, igen különös, hiszen az általa irányított palesztin terror és a gyilkosságok már régen véget vetettek az oslói folyamatnak. Az Orient House bezárása így ennek a puszta következménye. (A bezárt palesztin intézményről lásd keretes írásunkat.)
Nem sokkal a jeruzsálemi merénylet után a palesztin terror következő állomása a Haifától északra eső Kirját Motzkin lett. A Wall Street Kávézóban ezúttal az Iszlám Dzsihád merénylője robbantotta fel magát. A nagy erejű pokolgép, amelyet Mahmud Bakr-el Nasszer a testére erősített és felrobbantott, csodával határos módon egyedül őt magát ölte meg. A kávézóban tartózkodó mintegy húsz embert „csak” megsebesítette. Palesztin részről a merényletet nem ítélték el. Igaz, ezúttal az amerikaiak ezt nem is „kérték nyomatékosan Arafattól”. Tekintettel arra, hogy a merénylő a Dzsenin melletti Kabatijéből érkezett, az izraeli kormány válaszul elrendelte a dzsenini rendőrség és a kormánybiztos székhelyének felrobbantását. Az éjszakai akcióban tankokkal vették körül az épületet, a benne levő irattárat összeszedték, majd az üres épületet a földdel tették egyenlővé. Az éjszaka behatoló tankokra a palesztinok lőttek, ám azok - kerülve a felesleges polgári áldozatokat - nem viszonozták a tüzet. A csapatok dolguk végeztével visszatértek állásaikba.
A két merényletet követően az Arafat közvetlen parancsnoksága alá tartozó Tanzim fegyveresei Beit Dzsallából tüzet nyitottak Gilóra, Jeruzsálem egy külvárosi negyedére. Az izraeli kormány egy korábbi - ám mindeddig elhalasztott - döntése értelmében elrendelte Beit Dzsalla visszafoglalását. A harckocsizó alakulatok keddről szerdára virradó éjszaka már meg is jelentek a helyszínen, amikor Simon Peresz közbenjárására az akciót felfüggesztették. A külügyminiszter ugyanis elérte Jasszer Arafatnál, hogy a Tanzim fegyvereseinél tűzszünetet rendeljen el. Az izraeli hadsereg közleménye szerint a visszafoglalási parancs ismét hatályba lép, amennyiben Gilót ismét lövések érik Beit Dzsallából.
Eközben az izraeli biztonsági erők az „aktív önvédelem” politikáját folytatják. Szerda hajnalban egy különleges egység Hebronban végzett Eimad Abu-Szneinával, a Tanzim egyik, több tucat terrorcselekményért felelős, magas rangú parancsnokával. Az indoklás szerint az izraeli vezetés azért rendelte el a kivégzést, mert Arafat nem mutatott hajlandóságot arra, hogy felelősségre vonja Szneinát az általa megtervezett és végrehajtatott terrorcselekményekért.
A legutóbbi történések az erőszakhullám növekedéséről szólnak. A terror fokozásával Arafat továbbra is azt szeretné elérni, hogy a konfliktus nemzetközivé szélesedjen, ENSZ-megfigyelőket küldjenek a térségbe, illetve hogy rábírja Izraelt: vonja vissza döntését az Orient House bezárásáról, és tegyen további „bizalomerősítő lépéseket”, azaz engedményeket. Céljai között szerepel az Arab Liga rendkívüli összehívása és az, hogy a Biztonsági Tanáccsal elfogadtasson egy Izraelt elítélő határozatot.
Másrészről az izraeli álláspont erősödése is tapasztalható. Az egyéneket célba vevő, megtorló-megelőző hadműveletek mellett most infrastrukturális célpontok is előtérbe kerültek. A jeruzsálemi palesztin intézmények bezárása és a Beit Dzsalla elfoglalására kiadott parancs azt jelenti, hogy fogytán van a jeruzsálemi vezetés türelme. Nyílt titok azonban, hogy az egységkormányt ellentétek osztják meg. Saron markánsabb politikája szerint Arafat felmondta az oslói szerződéseket, és immáron tizedik hónapja felmorzsoló háborút folytat a zsidó állammal szemben, ezért nem lehet békepartner többé, hanem ellenség. Saron emiatt a katonai megoldás felé hajlik, míg Peresz külügyminiszter a régi vonalat követve még mindig hisz abban, hogy a súlyos fegyveres válság az Arafattal folytatott párbeszéd felújításával megoldható.
Peresz szerint Jichak Rabinnal közös művük, a békefolyamat „él és élni fog”, tehát a válságnak csak politikai megoldása lehetséges. A párbeszédet a terrorháború közepette is fenn kell tartani, és vissza kell ülni a tárgyalóasztalhoz, akár még azon az áron is, hogy közben robbannak az öngyilkos bombák és gyilkolnak a fegyverek. A Munkapárt viszont nem osztja egységesen ezt a véleményt. A miniszterek közül néhányan - Dália Itzik és Matan Vilnai - Peresz álláspontján állnak, ám mások a több ízben is Saron mellé álló hadügyminisztert, Benjamin ben-Eliézert támogatják. A párt „párbeszédbarát szárnya” Josszi Beilin vezetésével azt követeli, hogy Pereszék lépjenek ki az egységkormányból. Ezt azonban egyelőre még a külügyminiszter is visszautasította. Álláspontja szerint a választási vereséget követően a Munkapárt csak akkor befolyásolhatja a politikát, ha a kormányban marad. A döntésre szeptemberben, a párt belső választásain kerül sor, amikor Peresz és ben-Eliézer versenyez majd a vezetésért. Elemzők szerint az sem kizárt, hogy Peresznek távoznia kell a kormányból, és a Munkapárt a törésvonal mentén kettészakad. Mindenesetre Saron új erők, így a hozzá közeledő, korábban likudos Dan Merridor vezette Centrumpárt kormányába való meghívásával igyekszik olyan erős koalíciót teremteni, hogy a döntés órájának közeledtével ne egy megosztott, hanem egy egységes kormány sorakozzon fel mögé.

A lefoglalt Kelet-ház

Az Orient House (Kelet-ház) Kelet-Jeruzsálem főként arabok lakta részében található. 1983-ban az épület egy részét az Arab Kutatási Központ vette bérbe. 1988-ban bezárták, majd 1992 júliusában újra megnyitották. A mai napig palesztin politikai és információs központként működött, illetve civil szervezeteket is befogadott. Tizenegy iroda kapott benne helyet, köztük a külkapcsolatok részlege, sajtóiroda, emberi jogi központ, valamint térképészeti és földrajzi iroda is. Emellett az Orient House-ban szervezték a palesztin tüntetéseket, a propagandát, és innen irányították az Izrael elleni erőszakos akciókat is.