A magyar polgári átalakulási kísérletek egyik, manapság nem sokat emlegetett, de igen meghatározó területe a klerikalizmus és az antiklerikalizmus küzdelme. A polgári gondolkodók, politikusok az állam és egyház liberális minta alapján történő szétválasztásán, míg az egyházak védelmezői felekezetük társadalmi befolyását kívánták megtartani vagy megőrizni. Kulcskérdésnek számított e területen a politikai hatalom felhasználása vagy felhasználásának kísérlete.
Példaként említhető, hogy Kossuth Lajost rendkívül izgatták a vallásügyi kérdések, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy az 1832-36 évi országgyűlés vallásügyi tárgyalásairól könyvet tervezett kiadni. Közismert, hogy a liberális reformmozgalom (Wesselényi, Kölcsey, Deák) a rendi kiváltságok privilégium-rendszerét szerették volna felcserélni a minden embert megillető emberi és polgári szabadságjogokra. „A kívül rekesztetteket be kell emelni az alkotmány sáncaiba” - vallotta Kossuth, a mozgalom vezéralakja, aki szerint „a szabadság egy és közönséges, ennek nincs többes száma, meglehet, hogy akinek szabadságai vannak, annak szabadsága nincs -, meglehet, hogy ahol egy részben praerogatívák és privilégiumok léteznek -, minthogy a privilégium kiváltság a törvény alól - ott más részen szolgaság és megszorítás találtatik”. Így már érthető, hogy az 1848-as szabadságharc leveréséig a független magyar kormány miért számolta fel a katolicizmus államvallás jellegű előjogait, és miért is igyekezett bevezetni vallási területen is a „tökéletes egyenlőség és viszonosság” követelményét.
Az akkori klérus befolyásos, többségi része elítélte ezeket a folyamatokat, ezért a szabadságharc idején a Habsburgokat és az orosz beavatkozást támogatták. Egyes tanulmányok szerint a vatikáni diplomáciának része lehetett az orosz bevonulás kieszközlésében. A konfliktust jól mutatja, hogy a Szentszék bécsi diplomáciai képviselete Kossuthot karrierje kezdetétől úgy jellemezte, mint pesti diktátort, aki egy „minden szélsőségre képes párt vezetője”. Kossuthról még a 1860-as években is úgy írtak a bécsi nunciatúrán, mint erőszakos demagógról.
A századelőn a „Nyugatosok” ítélték el a klerikalizmust. A legendásan antiklerikális Ady Endre esetében ez nem jelentett vallásellenességet, a Szentírás vagy az istenhit megtagadását, hiszen bibliai idézeteket használt, és „istenes” verseket írt, sőt így írt: „Kálvin nyitotta fel a szememet” - tudniillik a klérus ügyében is. Ady a papok, püspökök automatikus, teljesítmény nélküli elismerését, a hibáik, esetleges bűneik elvtelen takargatását ítélte el.
Ignotus Pál, a Nyugat főszerkesztője, lapja 1909. áprilisi számában a haladással, a modernitással szemben fellépő „erők” között említette a klerikalizmust. „…A feltűnő munkás-ellenesség, a demokrácia megtagadása, a klerikalizmus, az antiszemitizmus, konzervativizmus szervezkedése, mely mind oly furcsa a mi hazánkban, a szabadság s a szabad elvűség nevezetes világában” - érvelt Ignotus.
A századvég-századelő újkonzervativizmusának - Adyék által hevesen bírált - jellemzője volt a rendi intézmények idealizálása és a magyar birodalom eszménye mellett a magyar nemzetkarakter, a „nemzeti jellem” mítosza is. Az akkori jobboldal a honfoglalás, sőt az etelközi ősidők óta változatlan magyar alkat fő jellemvonásának tartotta a különleges politikai érzéket, a nevezetes „államalkotó képességet”, a nemzeti érzületre való különleges fogékonyságot. Ekkoriban fedezték fel konzervatív ideológusok Szent Istvánt, az Árpád-háziakat vagy éppen Mátyás királyt, valamint az egyházak „nemzetmegtartó” erejét. Mindehhez társultak a patriarchális parasztszemlélet ismert közhelyei: a szemlélődő, szélsőségektől tartózkodó, józan földműves idealizált alakjának jellemzői.
Egyébként a politikai katolicizmust a századfordulót követő két évtizedben két ellentétes tendencia harca jellemezte egész Európában. Az egyik oldalon állt a modern polgári viszonyokhoz való alkalmazkodás, a polgári liberalizmus kereteibe való beilleszkedés programját hirdető ún. ralliement-politika. Ezzel szemben állt a hangsúlyozott klerikális intranzigencia programja, az ún. integralizmus.
Közismert, hogy a Horhy-rendszerben a polgári eszmeiségből nem sok minden maradt meg. Bangha Béla jezsuita szerzetes, a konzervativizmus egyik meghatározó alakja - Prohászka Ottokár mellett - mégis 1937-ben is éles szavakkal ítélte el a polgári gondolkodókat: keresztény- és istenellenesnek bélyegezte őket. (Magyar Szemle, 1937) A jelenlegi magyar konzervativizmusban példaként emlegetett Bangháék feladatuknak tekintették azt is, hogy az értelmiség körében visszaszorítsák az előretörő polgári radikalizmust. (H. Zs.)