Kiss Tamás
Kőbe zárt fájdalom

Nagykanizsán 2001. augusztus 12-én felavatták a Nagy-Magyarország emlékművet. A hivatalos ceremónia közel hatvanhét évet váratott magára, hiszen az 1932-ben emelt alkotást többszöri nekifutásra sem sikerült felavatni, és 1952-ben hosszú időre minden ilyen irányú törekvés szertefoszlott, hiszen az akkori hatalom ledöntötte és elásatta a szobrot, majd a helyére a Tanácsköztársaságnak emléket állító alkotást helyeztette el. 

Kiss Dénes, a Trianon Társaság elnöke Fotó: MTI

A szobor újkori története 1999-ben kezdődött, amikor Rózsás János nagykanizsai író javaslatára a Magyarok Világszövetsége közreműködésével megkeresték, majd kiásták a szobrot. Ez az aktus 2000 szeptemberében következett be, és innentől felgyorsultak az események. A Millenniumi Kormánybiztosi Hivatal tízmillió forintos, a város közel négymillió forintos támogatásával megindult a szobor restaurálása, ami néhány hónapot vett igénybe. A szobor megosztotta a várost, amit az önkormányzati testület döntése is tükröz, hiszen az csak egy fős többséggel járult hozzá a szobor újrafelállításához. A polgármester kijelentette, hogy nem tekintik városi rendezvénynek az avatást, így a város vezetése nem is képviseltette magát, Törőcsik Pál (időközben lemondott) alpolgármester is csak a szobor felállítására létrehozott szoborbizottság tagjaként vett részt az eseményen.
Nem sokkal az ünnepség előtt Göndör István szocialista országgyűlési képviselő sajtótájékoztatóján elítélte, hogy szélsőséges erők saját céljaikra, hangulatkeltésre, illetve a feszültségek szítására használják ki a szobor újraállítását, így a szocialista párt sem képviseltette magát az ünnepségen. 
A ceremónia előtt egy órával a MIÉP-szimpatizánsok a város egy másik terén gyűltek össze, hogy tiltakozzanak az ellen, hogy a Nagy-Magyarország helyén állt alkotást újra felállították, és így - szerintük - bizonyos erők „újra a nemzet arcába köptek”. 
A rendezvényen néhány száz, az ország minden részéről érkezett tiltakozó előtt Zakó László országgyűlési képviselő mondott beszédet. Zakó már bevezetőjében megállapította, hogy a magyar parlamentben két olyan párt van, akinek lúdbőrözik a háta, mihelyt meghallja azt a szót, hogy magyar. Többek között felhívta a figyelmet arra, hogy elfogadhatatlan az, hogy a magyarságot a mindenkor mindenkinek való megfelelés rántsa a mélybe. Kiemelte, hogy az idegen érdek nem magyar érdek, és ez a nemzetellenes polip különböző álarcban jelenik meg. Hol magyarul beszélő kereskedelmi tévécsatorna, hol valamilyen pláza, netán politikai párt, esetleg bankár vagy futballklub formájában. A demonstrációról a résztvevők a MIÉP transzparensei alatt és hungarista fiatalok kíséretében szervezetten vonultak a szobor avatására, ahol már 2-3 ezer ember gyűlt össze. A kormányt Simicskó István, a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára képviselte. (Előtte már két miniszter lemondta a részvételt.)
Simicskó beszédében kiemelte, hogy hazánk négyszer veszett el, de mindig újjáéledt, és ma is van jövőnk. A kormány nem nosztalgiával, irredenta ábrándokkal fordul Trianon felé, hanem a magyarság egészének szebb és jobb jövőjét képzeli maga elé, és ezért munkálkodik. A kormány hiszi, hogy a magyarság újra eggyé válhat a határok nélküli Európai Unióban, mert mint Simicskó mondta: „Mi, magyarok, nem csupán az államok alkotta Európában gondolkodunk, hanem mi a 
közösségek, a nemzeti közösségek Európájában gondolkodunk.” Zárszavában az államtitkár megköszönte a nagykanizsai polgároknak, hogy felkarolták és megvalósították a kulturális örökség e ragyogó emlékét, és ezért a kormány hálával gondol Nagykanizsa népére. 
A ceremónia római katolikus, református, illetve evangélikus papok áldása és a koszorúzások után incidens nélkül ért véget.