Grüll Tibor
A júdeai zsákmány

Talán többen emlékeznek még a nemrégiben világsikert aratott Gladiátor című filmnek arra a jelenetére, amikor a főhős először jutott be a Colosseum küzdőterére. Megállt a porond közepén és csak bámulta, bámulta az irdatlan tömeget, miközben hatvanezer torokból tört fel az ordítás: „Küzdj! Harcolj!” Sokak számára talán kiábrándító, hogy a filmes történetben szereplő Maximus a valóságban soha nem létezett. De annál valóságosabb annak a huszonötezer zsidó férfinak a sorsa, akiket Titus - diadalmas júdeai hadjáratának befejeztével - Rómába hurcolt, s arra kényszerített, hogy az apja által megkezdett Colosseum építkezésén dolgozzanak. A hadifoglyokat végül a maguk építette amfiteátrum közönsége előtt végeztette ki gladiátorokkal és vadállatokkal.

   
A jeruzsálemi Templom és a római Colosseum. Út a Menny kapujából a Pokol torkába Fotó: Reuters

Vespasianus uralkodásának harmadik évében, a zsidó naptár szerint Áv hónap kilencedikén Titus légiói behatoltak a jeruzsálemi Szentélybe. Egy római katona „Molotov-koktélt” dobott a Templom kapujára, amitől az lángra lobbant, s a tűz hamarosan az épület belső részeire is átterjedt. A katonák közben gyilkoltak, fosztogattak, zsákmányoltak, táncolva győzelmi dalokat énekeltek, s az egész várost felgyújtották. Minden elpusztult, kivéve a Heródes palotája mellett álló három bástyatornyot, ezeket még Titus is megkímélte, mementóul a jövő generációk számára. A ma „Dávid tornyaként” ismert Fasaél-torony tövébe a X. legio Fretensis települt, hogy évtizedeken át fegyverrel őrködjék a pax romana (a füstölgő romok és rothadó hullák békéje) felett. 

„Iudaea capta”

A „legszebb, sudár termetű fiatalembereket - írja a háború krónikása, Josephus Flavius - a diadalmenethez gyűjtötték”, a többit kivégezték, egyiptomi bányákba küldték, vagy a tartományokba a játékokhoz, vadállatok eledelének. A győzelmet Vespasianus egy pénzérmén is megörökítette. Egy bronz sestertius hátlapján a „Iudaea capta” („Júdea elfoglaltatott”) felirat olvasható, mellette egy pálmafa alatt görnyedő, hátrakötött kezű nőalak, gyászoló testtartásban, a fa mellett lándzsájára támaszkodó római katona (lásd kis képünkön). De hirdették a győzelmet más formában is. A senatus Titusnak két diadalívet is emelt, amelyek közül az egyik - ma már nem látható - felirata így szólt: „A zsidó népet leigázta és Jeruzsálem városát, amelyet őelőtte minden vezér, király és nép hiába próbált, vagy meg sem kísérelt elfoglalni, elpusztította.” E fellengzős és ráadásul hazug szöveg egy szóval sem említi a zsidó Templom pusztulását, ami érthető is, hiszen a rómaiak szempontjából ez is csak egy templom volt a sok közül. Felesleges hangsúlyoznunk: a zsidóság, sőt az egész világtörténelem számára a háború valódi jelentőségét éppen a második hurbán, a Szentély pusztulása adta/adja. Hogy a győztesek nem sokat törődtek a Templom szentségével, mutatja, hogy Antiokhia közelében, Daphnéban egy színházat építettek, amelyen fennen hirdette egy felirat: „Ex praeda Iudaeae”, azaz „A júdeai zsákmányból”. Néhány évvel ezelőtt Alföldy Géza, a heidelbergi egyetem magyar származású professzora a Colosseum főbejárata mellett lévő, eredetileg több mint négy méteres, mára töredékeiben megmaradt márványtömbön fedezte fel az épület eredeti dedikációját, amely így szólt: „Imperator Titus Caesar Vespasianus Augustus az új amphitheatrum építését a zsákmányokból elrendelte.” A Colosseumot, a római barbarizmus e máig álló mementóját az építkezést megkezdő császár, Vespasianus nemzetségéről hivatalosan Amphitheatrum Flaviumnak nevezték. Alaprajza ellipszis alakú, külső kerülete 527 méter, nagytengelye 188 méter, kistengelye pedig 156 méter hosszú. Helyén eredetileg Nero kolosszális szobra állt, innen eredt a népszerű colosseum elnevezés. Eredetileg kétemeletesnek épült, de Titus idejében ráhúztak még egy szintet. A harmadik emelet tetejére tartóállványokat szereltek, amelyekre a túl erős napsütés vagy az eső ellen a közönséget védő ernyőponyvákat szereltek. A nézőtéren 45 ezer ülő-, és 5000 állóhely volt, az utóbbi a legfelső szinten. A legalsó, legnagyobb páholy a császáré volt (pulvinar), mellette helyezkedett el a Vesta-szüzek páholya, s külön helye volt a senatori és a lovagrend tagjainak. A legszegényebbek a kakasülőre (pullati) kerültek. A Colosseum befejező munkálatait a Titus által Jeruzsálemből Rómába hurcolt zsidó hadifoglyok végezték el, a feliratban említett „zsákmány” pedig minden bizonynyal a Második Ház kincseiből és felszereléseiből állhatott, melyeket - mint Titus fennmaradt diadalívének ismert reliefje is mutatja - a triumfuson szintén felvonultattak. A gazdag hadizsákmány két legértékesebb darabja az arany asztal (sulhan) és a hétkarú arany gyertyatartó (menóra) volt. Az ország-világra szóló ünnepségen egyébként hétszáz foglyot vezettek fel. A felvonulás szokás szerint a capitoliumi Juppiter templománál ért véget, ahol az ellenség fővezérét - ezúttal Simon bar Giórát - megkorbácsolták, majd az állami börtönben lefejezték. Halálát egy futár jelentette be az ünneplő tömegnek. 

A zsidók és a kóser disznó 

Júda Makkabi Rómával kötött szerződése (i. e. 161.) és a jeruzsálemi Szentély lerombolása (i. sz. 70.) között eltelt csaknem negyed évezredben a zsidóknak éppen elég lehetőségük adódott arra, hogy megbizonyosodjanak arról: a Dániel könyvében említett negyedik birodalom (a Nabukadneccár álmában szereplő szobor vas lába, illetve a Dániel álmában felbukkanó vasfogú szörnyeteg) nem a Nagy Sándor-i birodalom valamelyik utódállama, hanem Róma. Ez a hermeneutikai fordulat akkor következett be visszavonhatatlanul, amikor i. e. 63-ban Pompeius Magnus csapataival több hónapos ostromot követően megszállta a Templom-hegyet, majd kinevezte az új királyt és főpapot (!) II. Hyrkanos személyében. Nem tudni, igaz-e az a Josephus által megörökített jelenet, mikor Nagy Sándornak megmutatták a papok a rá vonatkozó próféciákat, mindenesetre a rómaiak is hasonló déjŕ vu érzést élhettek át a szent iratok róluk szóló részeit olvasva. A „negyedik birodalommal” kapcsolatban nem is túl hízelgő volt ez a kép: a vasfogú szörnyeteg mindent eltapos, először szövetséget köt Izraellel, majd felrúgja azt, kivégzi a Messiást, majd lerombolja a Templomot. 
Júdeában azonban - csakúgy, mint más meghódított területeken - kezdettől fogva támogatói és ellenzői is akadtak a római uralomnak. A rabbik körében az i. sz. 3. századra elterjedt vélemény volt, hogy Róma ugyanakkora hatalom, mint az előző három birodalom (a babilóni, a méd-perzsa és a görög) együttvéve, sőt - Rabbi Jósua ben Lévi szerint -, ha valaki megkérdezi tőled, hol van a te istened, a megfelelő válasz: „Az én istenem Róma hatalmas városában van.” A rabbik szemében Ézsau, Ábrahám unokája, Jákób testvérbátyja, testesítette meg Rómát, s nemcsak szimbolikus értelemben, hanem úgy is, mint a római nép valódi őse! Izsák Ézsaunak adott áldása: „Íme, kövér földön lesz lakásod” (Mózes I. könyve 27,39) - egy ismeretlen írástudó szerint Itália földjére vonatkozott. De a zsidó és a római nép történelmében más közös pontok is akadtak: mindkettő egy szenvedésteli időszak után, egy exodus, majd bolyongás után jutott el a számára megígért földre: az izraeliták Egyiptomból Kanaánba, a rómaiak Trójából Itáliába. Mindkét népnek volt egy-egy „felkent” vezetője: Mózes és Aeneas, akik eléggé különleges kapcsolatban állnak népük Istenével, illetve isteneivel. És végül, de nem utolsósorban: mindkét népnek világtörténelmi küldetése van. 
De nem minden rabbi értett egyet ezzel az állásponttal. A Palesztinában működő Rabbi Lévi Róma alapítását ahhoz a naphoz hasonlította, amikor Salamon feleségül vette a fáraó leányát, vagy mikor Izrael királya, Jeroboám, a Nébát fia, aranyborjúkat állított fel, vagy amikor Illés a tüzes szekéren elragadtatott népétől. Az utóbbi hasonlat Róma fellépését egyben a messianisztikus várakozásokhoz is köti, hiszen az Írások szerint, mielőtt a Messiás megjelenik, „előbb Illésnek el kell jönnie”. 
Bár a rabbik általában nagyra értékelték a római civilizáció áldásait, volt alkalmuk annak negatív oldalait is megtapasztalni. Egyesek szerint a Római Birodalom olyan, mintha egy disznó kinyújtaná hasadt körmű lábát, és azt mondaná: én egy kóser állat vagyok. A rómaiak javakat rabolnak, embereket kínoznak, és mindeközben úgy tesznek, mintha igazságot szolgáltatnának. A római uralom e kettős természetét jól érzékelteti az alábbi rabbinikus történet: „Rabbi Jehuda egyszer így szólt: »Mily gyönyörűek ennek a népnek [ti. a rómaiaknak] az alkotásai! Utakat készítettek, hidakat emeltek, fürdőket építettek.« Rabbi Jószé hallgatott. Rabbi Simon ben Jocháj azonban felpattant: »Amit csináltak, maguknak csinálták! Utakat készítettek - és rossz nőkkel népesítik be azokat. Fürdőket építettek - saját gyönyörűségükre. Hidakat emeltek - és vámot szednek rajtuk.« Jehuda ben Gárim, aki ezt a beszélgetést végighallgatta, elmondta egyeseknek, s így fülükbe jutott a rómaiaknak is, akik elrendelték: »Jehuda, aki dicsért, dicséretet nyer. Jószé, aki hallgatott, számkivetésbe megy Sepphórisba. Simon, aki ócsárolt, megöletik.« (Simon azonban elmenekült és tizenhárom évig élt egy barlangban.)” A római uralommal elégedetlen alattvalók - a „negyedik út”, vagyis a megszállókkal aktívan szembeszálló zélótizmus kiirtása után - háromféle lehetséges magatartásmintát követhettek: a) „Látnak és hallanak, de nem mondanak semmit.” - Rabbi Jószé passzív rezisztenciája nem számíthat a hatalom elismerésére. Álláspontjának következménye a belső száműzetés: ha úgy tetszik, a gettó vagy gyűjtőtábor. b) „Elismerik a győztes civilizáció felsőbbségét, ezáltal hallgatólagosan elfogadják az azt közvetítő elnyomó hatalmat is.” - Rabbi Jehudát megragadják a birodalom külsőségei. A hódítók fejlesztik a közlekedést, az infrastruktúrát, gondoskodnak a nép szórakoztatásáról. A talán önkéntelenül - tételezzük fel a legjobbat - a megszállók propagandistájává vedlett Jehudát lojális megnyilatkozásaiért a hatalom szóbeli dicséretben részesíti. c) „Észreveszik és bírálják a civilizációs produktumok mögött meglapuló nyers hatalmi szándékokat.” - Rabbi Simon nyíltan kimondja, hogy a közlekedés fejlesztése mögött a hódítók gazdasági és katonai tervei rejteznek, a szórakozással elbutított és erkölcsileg tönkretett nép korlátlanul manipulálható. Nem lázít, de kritikus magatartása óriási veszélyeket hordoz a hatalom számára. Ezért a szükségszerűen bekövetkező megtorlás elől csak a bujdosást vagy az emigrációt választhatja.

Róma: az új Babilón

Az Énekek éneke rabbinikus kommentárjában Rabbi Lévi neve alatt olvasható egy furcsa történet, amely - ha minden igaz - az i. sz. 3-4. századból maradt fenn. Eszerint a rómaiak minden évben felépítettek két kunyhót, amelyek rendre összedőltek. Végül jött egy öreg ember, Abba Kólon, aki azt mondta neki, hogy mindaddig, amíg a vályogba nem keverik az Eufratész vizét, az építmények nem fognak megállni. Majd önként jelentkezett, hogy elhozza a vizet a rómaiaknak. Felöltözött borkereskedőnek, s járt városról városra, országról országra, míg el nem érkezett az Eufratészhez. Itt vizet merített, visszatért vele Rómába, és összekeverték a vályoggal. Ettől kezdve a kunyhók többé nem dőltek össze. A várost, amit felépítettek, Róma-Babilónnak nevezték. A monda mögött sokan kerestek már konkrét történeti eseményeket, pedig lehet, hogy az nem több (de nem is kevesebb) egy szellemi-erkölcsi tanulságokat rejtő példázatnál. Babilón a Bibliában a gonosz földi megtestesülése: az a város a gyűjtőhelye a bálványimádásnak, az okkultizmusnak és a paráznaságnak. Babilón ellenpárja Jeruzsálem: Isten városa. A 3. századi palesztinai rabbi, Res Lakis szerint a Genezis második versében olvasható „és sötétség volt a mélység színén” igevers Róma mérhetetlenül mély gonoszságára vonatkozik. Róma a sötétség helye, a megtestesült gonoszság fővárosa, csakúgy, mint Babilón. S ennek legfőbb bizonysága az első és a második hurbán: a Szentély lerombolása i. e. 586-ban és i. sz. 70-ben. 
A bibliai látást Róma és Babilón szellemi azonosságáról az Újszövetség is megerősíti. A legfőbb apostolnak tartott Péter („polgári” nevén Simeon bar Jona galileai halász, akit zsidó-keresztény körökben csak úgy emlegettek: Kefa, vagyis „Szikla”) a hagyomány szerint szintén Rómában fejezte be földi pályafutását. Ennek bibliai bizonyítékát egyik levelének záró mondata adja: „Köszönt titeket a veletek együtt választott babilóni gyülekezet és Márk, az én fiam” (Péter I. levele 5,13). Mivel Márk evangéliuma kimutathatóan Rómában, és nem a babilóni diaszpórában keletkezett, Péter minden bizonnyal a „választott babilóni gyülekezeten” is a birodalmi fővárosban élő keresztényeket értette. 
Közismert tény, hogy a rómaiak rajongói voltak a cirkuszi látványosságoknak, ezen belül is mindenekelőtt a kocsiversenyeknek, amelyek eredetét egészen Romulusig vezették vissza. A cirkuszi játékok „védőszentje”, Consus alvilágisten volt, akinek föld alatti temploma a Circus Maximusban is megtalálható volt. Római hiedelmek szerint ezen az alvilág-lejáraton keresztül bizonyos időpontokban a halottak szellemei az élők közé jöttek. A Circus Maximusban Vespasianus uralkodása alatt 250 ezer néző élvezhette a látványosságokat. Ezen kívül még négy cirkusz volt a Városban, köztük a Caligula által épített pontosan a mai Szent Péter-székesegyház helyén terült el a Vaticanus mezején. Az már viszont kevéssé közismert, hogy a rómaiak szenvedélyesen átkozták ellenfeleiket. Ezeknek bizonyságai azok az ólomból készült átoktáblácskák (tabulae defixionum), amelyeket például a Vigna Marini katakombában találtak, közel a Porta Appiához. A táblákon démonok neveit sorolták fel, akiket arra kértek: ennek vagy annak a kocsiját törjék össze. Az írások két cirkuszt említenek: „a római versenypályát” (ez legvalószínűbben a Circus Maximus lehetett), valamint az „új Babilón cirkuszát” (ez talán Maxentius cirkuszával azonos). Ez utóbbi tábla, amely egyértelműen csakis pogány kéztől származhatott, világosan mutatja, hogy Róma nemcsak a zsidók és a keresztények gondolatvilágában azonosult Babilónnal.
(a szerző történész)