Kállai R. Gábor
Ördög a falon

A közelmúlt kormánypárti kongresszusai után álmot láttam: azt álmodtam, hogy érces hallalival megkezdődött a politikai „levadászidény”, azaz a politikai ellenfelek személyes megtámadása és kiiktatása a választási küzdelemből. Ezt a magánélményt azért kell így előrebocsátani, mert a mai Magyarországon - mint azt a miniszterelnök számos alkalommal kinyilvánította - az álomlátás néhány száz év szünettel ismét politikailag releváns tevékenységgé vált. 

A vádaknak nem kell igaznak lenniük, sem bűnt nem kell elkövetni ahhoz, hogy valaki célponttá váljon. 

Az antiglobalista Humanista Párt egy tüntetése. Helikopterről is figyelték őket Fotó: HP Online

A „levadászás” szakterminus az elterjedt legendák szerint Kövér Lászlótól származik, s eredetileg annyit jelentett, hogy az Országgyűlésben és a bizottságokban megszólaló ellenzékiekről azonnal ki kell fejteni a parlamenti patkó jobboldalának röhögő-kórusa közepette, hogy az illető olyan párt tagja, amely: a) pufajkás vérivó, b) elvtelenül liberális, c) tocsikoló, d) amikor tehette volna, nem oldotta meg a most sem megoldott problémákat, e) személy szerint rossz származású, árvák kenyérkéjének tolvaja, ráadásul VIP-listás, f) az a-tól e-ig felsoroltak szövetségese, hittestvére, vagy értelmiségi holdudvaruk része. 

Brecht bűnlistája

A vádaknak nem kell sem igaznak lenniük, sem bűnt nem kell elkövetni ahhoz, hogy valaki célponttá váljon. Medgyessy Pétert például olyan dolgokkal vádolják - kellő borzadállyal és sötét sejtetéssel -, amelyek minden évkönyvben és lexikonban megjelentek, azaz szakmai és politikai karrierjének állomásaival, korábbi kormánytagságával, banki működésével és hasonlókkal. Ha mindez bűn, akkor valóban csak azok lehetnek politikusok, akik 1989-ben születtek, lehetőleg mindjárt huszonéves képviselőnek. Egyébként Bertolt Brecht tényleg bűnnek tekintette a bankalapítást, de hát Pokorni úr valószínűleg nem eszmetársa Brechtnek.
A hajtás köre azóta bővült, mára a levadászás célkörébe mindazok bevonhatók, akik botorul az ellenzékre szavaztak, s nem tetszik nekik a legújabb pénzherdáló kormányfilm. Persze könnyű megállapítani, hogy az effélével a koalíció az érdemi program és az elemi hozzáértés hiányát - mivel miniszterelnöki álmok kultúrált körökben mégsem tekinthetők sem programnak, sem igazgatási koncepciónak - kívánja elfedni, továbbá a vezető politikusok, azok barátai, sporttársai és üzletfelei kétes üzelmeit eltussolni. S még az is magától értetődő, hogy a személyes támadások az egész politikai elit lejáratásához vezetnek - ámbár elég kevés lejáratni való maradt -, s ezzel a magát korrupciómentesnek mondó szélsőjobb hatalomba emelését készíti elő. Amint azt sem nehéz megállapítani, hogy a politizálás személyes küzdelemmé való lefokozása rövid távon kétélű fegyver, hiszen - legalábbis egyelőre - van még szabad sajtó, s vannak ellenzéki képviselők is az egyre ritkábban ülésező parlamentben.

Vadászat az anarchistákra

A megbillogzott személyek levadászása azonban csupán szem a láncban.
A konzervatív oldalon immár általánossá váló szélsőjobbos szóhasználat, az ellenzék démonizálása egykönnyen oda vezethet, hogy a politikai erőszak is felbukkan a hazai közéletben. Márpedig az erőszak, legalábbis a szó elemi, fizikai értelmében mindeddig nem volt része a rendszerváltozás utáni magyar politikai életnek.
A magát polgárinak, nemzetinek és kereszténynek nevező kormányunk, nemkülönben szoros ellenzéki szövetségese, a MIÉP szóhasználata és némely lépése azonban azt a látszatot kelti a szemlélőben, hogy nem vennének túlzottan rossz néven némi kis erőszakot, nem éppen tettlegest, de azért olyat, amiről lehet beszélni, lehet rendteremtést követelni, s az egészet a mai ellenzékre, esetleg a szélsőbalra hárítani.
A budapesti NATO-csúcs körüli lassan feledésbe merülő hisztéria például erre mutat. A hatóság jó előre megfenyegette a lehetséges tüntetőket és Budapest lakóit, hogy minden eszközzel fenntartja a közrendet; ezt manapság illik komolyan venni, hiszen Göteborgban egy antiglobalista tüntetésnek azóta már volt halálos áldozata. A budapesti értekezleten azonban nem teljesült a polgári kormány s a nagyon polgári titkosszolgálatok egyik leghőbb, a rendszerváltás óta változatlan vágya, hogy végre fel tudjanak mutatni legalább néhány militáns „szélbali”-t. 
Pedig a dolog nem tűr halasztást, hiszen az alkotmányosság határait súroló szélsőjobb nem csupán létezik, hanem parlamenti tényező is, így a két szélsőségről szóló agyonkoptatott legenda szerint szélsőbalnak márpedig lennie kell. Részben az egyensúly kedvéért, részben, mert közelednek a választások, s a MIÉP akár kényszerűen elviselve, akár szívesen látott szövetségesként, de mindenképpen a jelenlegi koalíció partnere. De hiába minden, Magyarországon nemhogy titokban menetelgető munkásőröket nem sikerült produkálni, de még az egyetlen jegyzett anarchista is vezető újságíróként igenli a kapitalizmust.

Plakátfenyegetés

A Hivatal önigazoló vágya azonban örök, ha nincs ellenség, fölöslegessé válhat megannyi magas állású ember. Nem kell tehát csodálkozni azon, hogy a NATO-összejövetel kapcsán a titokvédelmi államtitkártól a rendőrségi szóvivőig minden magát illetékesnek mondó személy szapora polgárriogatásba kezdett, mondván, szélsőséges anarchista és baloldali csoportok a csúcs megzavarására készülnek. Honnan vették a tippet, rejtély, de a MIÉP már jó előre randalírozó balosokat vélt látni az utcákon, igaz nekik a Demokratikus Charta szolid gyülekezése is szélsőbalos aktus, de Simicskó titkosszolgálati államtitkár titokzatosan mindent tudó mosolya is sok mindent láttatott a közszolgálati médiában. S lám, a pacifista Alba Kör aktivistái a Lánchídra tényleg kiraktak egy plakátot, s néhány száz tüntető is összejött a Déli pályaudvar aluljárójában, hogy éljen alkotmányos jogával; jó tudni ugyanis, hogy a tüntetés bejelentés-, és nem engedélyköteles alapjog, a plakát pedig a véleménynyilvánítás egyik formája, amely jogunkat szintén védi az alaptörvény.
Ha már ilyen fenyegető a helyzet, állapították meg Odafönn, s rendnek ugyebár, muszáj lenni, ideje mozgósítani. Volt is nagy kivonulás, a Kongresszusi Központ környékén tábort vert a rohamrendőrség, a fél várost lezárták, az utakon alakzatban száguldoztak a motoros rendfenntartók, naphosszat vijjogó karavánok riogatták a járókelőket, a határőrök pedig elkoboztak minden bicsakot, amit a Napnyugaton nyilvántartott anarchisták hoztak (volna) magukkal.
A tüntetésen - a civil ruhás nem civileket nem számítva - számos rendőr jelent meg, a jól értesült újságok szerint vízágyút, könnygázt és sok egyéb jogállami eszközt is hoztak magukkal, s vittek vissza, mert néhány szónoklaton és plakáton kívül semmi gyújtóeszköz nem volt a tüntetőknél. Az éberség emellett preventív jellegű volt, a találkozó még meg sem kezdődött, egy walesi angoltanártól már sikerült megszabadítani az országot a szerveknek. Igaz, az illető egy másik, olaszországi tüntetésre invitáló szórólapot osztogatott a kies Blaha Lujza téren, amit semmilyen jogszabály nem tilt, no de mit lehessen tudni, a veszedelmes elemet a rárontó rendőrök időben ártalmatlanná tették, s a törvényes formákat némiképp lazán kezelve gyorsítottan ki is zsuppolták a honból. A környék drogárusai, valutázói, lányimportőrei és prostifuttatói bizonynyal helyeselték az akciót, ha a hatóság a helyén van, az üzletmenet is zavartalan. 

Puska a szegen

A riogatás azóta minden szakszervezeti és egyéb demonstráció kísérőjelensége, talán azért, mert vezető főpolgári kormánypártunk nemigen rendelkezik tüntetésre mozgósítható tagsággal, s a MIÉP is csak országos szervezéssel tudott összehozni tíz-tizenötezer (MIÉP források szerint egy, két-, sőt több százezer) résztvevőt márciusi megmozdulására, így az utcai politizálás alkotmányos formái az érdekvédőkhöz és az ellenzékhez kötődnek.
Ma Magyarországon nem arról van szó, hogy felelős politikai erők játszanának a tűzzel, sokkal inkább arról, hogy némelyek minél rosszabb, annál (szélső)jobb alapon kívánnak a hatalom közelébe jutni. A szélsőjobb összeesküvés-elméleteivel, avíttas, végveszélyt, ostromlott vár képét sugalmazó frazeológiájával már-már polgárháborús pszichózist szít azzal a jól érzékelhető céllal, hogy a normális politikai küzdelmet élethalálharccá tupírozza, azt sulykolva, hogy a választásokon nem a parlamenti többség megtartása, illetve megszerzése, hanem egyenesen a magyarság, a nemzet, az ország, a kereszténység vagy az anyanyelv megmaradása a tét.
A bolsizás, a szoclibezés, a zsidózás, a primitív bank- és Nyugat-ellenesség, a trianonozás éppen azoknak szól, akik - részben önhibájukon kívül - nem képesek kellő kritikával élni, akár mert nem ismerik a reális folyamatokat, akár mert illúziókat kergetnek, vagy - mert ilyenek is vannak - gazdasági és politikai ambícióikat csak akkor vélik kielégíthetni, ha a levadászás célalakjai eltűnnek a közéletből.
A csehovi dramaturgia egyik közhellyé koptatott tétele úgy szól, hogy ha az első felvonásban puska van a falon, legkésőbb a harmadikban el kell sülnie. Természetesen van más dramaturgia is, mint ahogy az is lehet, hogy tragédia helyett tragikomédia, netán szimpla komédia van műsoron, ahol a puskát lóbáló személyen, sőt magán a puskán is jót lehet nevetni.
Álmaink jóformán sosem teljesülnek - írta Wittgenstein. Bízzunk benne, ez a rossz álmokra is vonatkozik. 
(a szerző író, publicista)