Vissza a tartalomjegyzékhez

Frechet Tímea, Földvári Katalin
Nem az utolsó padban

Michel Digne tizenhat hónapja dolgozik a Professzorok Házában, Budapesten. A francia oktatási minisztérium szaktanácsadója a magyar kormány meghívására érkezett hazánkba. A meghívás oka: a magyar Oktatási Minisztérium szorosabb együttműködést kívánt kialakítani a társadalmilag hátrányos helyzetben lévő gyermekek oktatása terén. A francia szaktanácsadó a diszkrimináció elleni küzdelemről és a hátrányos helyzetű kisebbségek beilleszkedési nehézségeiről nyilatkozott lapunknak.


Több roma család Putnokról is Strasbourgba indulna. Ki szeretnének törni a nyomorból Fotó: MTI

- Kik értendők társadalmilag hátrányos helyzetű gyermekeknek Franciaországban és kik Magyarországon?
- A rasszista, illetve etnikai diszkrimináció Franciaországban elsősorban a bevándorlók - legnagyobb részben arabok - gyermekeit érinti, míg Magyarországon ez a kategória elsősorban roma gyerekekre vonatkozik. A két csoport között az öszszekötő kapocs a társadalmi megkülönböztetettség. A magyar kormány azért törekedett az együttműködésre Franciaországgal, mert felfigyeltek az oktatás terén húsz éve zajló francia kísérletekre, amelyek célja az évszázados oktatáspolitika újragondolása. Az én feladatom a társadalmi beilleszkedés elősegítése az oktatás területén.
- A „szabadság, egyenlőség, testvériség” Franciaországában hosszú múltra tekint vissza a kisebbségek társadalmi „beillesztése”. Van-e hasonlóság a roma-kérdés és a bevándorlók problémaköre között?
- Való igaz, a romakérdés különbözik a bevándorlókétól, a diszkrimináció, az elkülönítés, a társadalmi kirekesztés folyamata azonban mindkét esetben megegyezik, tehát az ilyen hozzáállás, gondolkodásmód ellen küzdeni is hasonlóan kell. Éppen ezért van értelme az együttműködésnek. Franciaországban az a vélemény alakult ki, hogy a beilleszkedés az iskolával kezdődik. Sőt, mivel ott bevándorlókról van szó, az első lépcső a nyelvtanulás - egyébként ez hamarosan Magyarországon is így lesz, ahogy a gazdasági fejlődés egyre több bevándorlót vonz majd ide.
- Magyarországon gyakran vállvonogatás a válasz a roma-kérdésre, mondván, hogy nem is akarnak beilleszkedni, nem érdekli őket a tanulás sem.
- Semmire nem vezet azt mondogatni, hogy „nem érdemes a romákkal foglalkozni, hiszen nem is akarnak iskolába járni”. E helyett inkább irányukban ki kell alakítani az együttműködés, az információközlés megfelelő csatornáit. Az iskola, a szociális segítők dolga, hogy nyissanak. A beilleszkedés kétoldalú folyamat: a befogadó oldal éppen úgy szerepet játszik benne, mint a beilleszkedő csoport. Folyamatos erőfeszítésre van szükség, hiszen ha valami miatt leáll a folyamat, szétesik az egész. Törekedni kell a beilleszkedés elősegítésére, de a többségi befogadótársadalom felkészítésével is éppígy foglalkozni kell. Ebben a politikai vezetőknek óriási felelőssége van. Szükség van tanítók, tanárok képzésére, hiszen ha ők rasszizmusra vagy diszkriminációra hajlamosak, nem ér semmit az egész. A társadalomnak fel kell ismernie, hogy az egyetlen lehetőség a beilleszkedés. Fontos, hogy ez ne csupán gazdasági kérdés legyen, ne csak a politikai ellenzék foglalkozzon vele, hanem társadalmi méretűvé váljon a felismerés. A társadalom egészének tisztába kell jönnie azzal, hogy ha vannak is eltérő vélemények, a problémát nem lehet szőnyeg alá söpörni, hanem meg kell oldani. Ha Európát akarjuk építeni, képesnek kell lennünk arra, hogy a különféle csoportokat integrálni tudjuk a társadalomba.
- Nem gondolja, hogy Magyarországon jelenleg mindkét oldal vonakodik kissé?
- Nem egyszerű feladat változtatni a közigazgatás felépítésén, de a mentalitás terén eredményeket elérni még ennél is nehezebb. Nem könnyű kitörölni a „másodrendű állampolgár” fogalmát. A franciáknak már sikerült megtalálni a közös nevezőt: abban mindenki egyetért, hogy egy adott kisebbség társadalmi beilleszkedése az egész társadalom érdeke. Magyarországon sokan úgy vélik, hogy a roma szülőknek nincsenek terveik az iskoláztatás terén, de ez nem így van. Kemény István szociológus nemrégiben készült tanulmányában kimutatja, hogy a roma szülők igenis szeretnék iskoláztatni a gyermekeiket, ha ez alatt nem is mindjárt az egyetemre gondolnak. Ez ellen a megbélyegzés ellen, az alacsonyabb rendűség képzete ellen civil szervezetek létrehozásával a civil társadalom tudná felvenni a küzdelmet. Nyugat-Európa országaiban egész sor NGO (non-governmental organization - kormánytól független szervezet) működik. Franciaországban is rengeteg társadalmi szervezet van, amelyek kisebb helyi csoportok létrehozásában segítenek. Ahhoz, hogy egy politikai döntés megszülessen, hasonló gondolkodású emberek összefogására van szükség. A fizikában van egy olyan fogalom, hogy „kritikus mennyiség”: Előkészítünk például egy kísérletet. Nem történik semmi. Teszünk hozzá még vizet, oxigént, salétromsavat, de még mindig semmi. Aztán hirtelen beindul a folyamat - elértük a „kritikus mennyiséget”. A civil társadalom részéről el kell érni ezt a mennyiséget - szervezetekben, polgármesteri hivataloknál, tanárok, iskolaigazgatók között - ahhoz, hogy egy társadalmi, politikai folyamat beinduljon.
- Hogyan lehet alkalmazni a francia mintát Magyarországon?
- Én oktatási szaktanácsadóként vagyok jelen a minisztériumban, tehát az oktatás oldaláról tudom megközelíteni a kérdést. Az „egyenlőség” Franciaországában - ahogy Ön is mondta -, rá kellett jönnünk, hogy sajnálatos módon csak elmélyült az egyenlőtlenség azáltal, hogy minden gyerek tökéletes egyenlőséget élvez az iskolában. Hiszen a társadalom különféle szintjein nincs mindenkinek azonos ütőkártya a kezében, még ha maga az iskola az egyenlőségre épül is. Hatalmas egyenlőtlenség van például aközött a gyerek között, akinek otthon segíteni tudnak a szülők a másnapi felkészülésben és aközött, akinek helye sincs otthon a tanuláshoz, megy a tévé, ugrálnak körülötte a testvérkéi. Az egységes iskolarendszer ilyen módon nemhogy eltörölte volna a társadalmi egyenlőtlenségeket, hanem inkább még súlyosabbá tette azokat. Így hát a nyolcvanas években döntés született, hogy rendhagyó újítást vezetnek be az oktatásban: a pozitív diszkrimináció elvét. Ez annyit jelent, hogy a leghátrányosabb kerületekben - Franciaországban ez elsősorban nagyvárosi probléma, ellentétben Közép- és Kelet-Európa országaival, ahol mindez főleg vidéken okoz gondot - több segédanyagot bocsátanak rendelkezésre, családsegítőket, pszichológusokat, tanárokat küldenek az iskolák támogatására, és bizonyos értelemben pótolják a szülői hátteret. Sokat járok Nyíregyháza, Ózd, Miskolc, Encs, Kazinbarcika térségében, és figyelemreméltó pedagógiai és társadalmi kezdeményezésekkel találkozom. Iskolaigazgatók, gimnáziumi igazgatók, óvodai vezetők, polgármesterek fognak össze, hogy a társadalmi beilleszkedést elősegítő programokat dolgozzanak ki. Akkor tartom majd sikeresnek az itteni tevékenységemet, ha az induló kezdeményezéseket felkarolják, kiértékelik és az Oktatási Minisztériumban egy nemzeti oktatási program keretébe beillesztik.