Pálfy Gyula
Fásult hómezők

Mondják, ha színházi vagy filmes rendező valamely klasszikus műről fújja le a port, akkor azzal saját korának kíván üzenni. Hogy Puskin Anyeginjával Martha Fiennes, a most is kiválót alakító Ralph Fiennes e filmmel debütáló testvére milyen aktualitást kívánt megpendíteni, azt legfeljebb sejthetjük. De a film így is nézhető, sőt nagy erénye - még ha ezért akad is magyartanári szisszenet -, hogy fogyaszthatóvá teszi a mára csak iskolai olvasmánnyá lett világhíres mű nagy és még nem kopott gondolatait.

Ralph Fiennes Anyegin szerepében 

S hogy mik ezek a közhírré tett gondolatok? Jevgenyij Anyegin, aki persze több az életunt világfájdalmas orosz ifjúnál - egy életfelfogást jelenít meg. Enervált, kiüresedett, mégis a nála is kisszerűbb környezetétől elkülönülő figura, viselkedése a képmutatásba belecsömörlött tipikus értelmiségi válaszreakció a passzív, és nem a forradalmi fajtából. A filmre formált kicsit wertheri, cseppet dzsentri figurájába szorult egy kevés Madách-féle luciferi jellemvonás is, így lesz tragédiák okozója ott, ahol éppen van.
Pedig sokan felnéznek rá, s nem csak lányos mamák keresik a kedvét. A történet kezdetén frissen megörökölt vidéki kúriájába érkezik. A szomszéd nemesek a kifinomult pétervári világfit, az előtte földig görnyedő muzsikok új fáraójukat látják benne. Mindkettőt alig szenvedheti. A „nagyvilág” feltételezett - Anyegin szerint unalmas és alpári - fénye után szomjazó vidéki nemesség valamiféle elit életminőséget lesne el tőle. Eddig is a „városi” pompa - báltermek, díszvacsorák, intrikák és a rémes kivagyiság elegye - halvány mását mímelték oly bugris pótfigurák, mint a finnyásan franciáskodó nevelő (a viszonzatlan magyar frankofilia is megérne pár sort), aki azért általában részeg, és rettentőn szürcsöli a levest. E korhadt bábszínházban Anyegin mégis rokonlélekre lel, vagyis inkább Tatjána (ki híres levelét itt is megírja) a finom, kissé különc teremtés talál rá, mert valami igazira és őszintére vágyódik, legyen az művészeti élmény vagy erős érzelem. Anyegin udvariasan, de kiábrándítóan hűti le. Érvelése ésszel érthető, mégis megalázó: a sivár környezetben bármely „kívülről jött” alak a lány illúzióinak céltáblája lehet; nincs jelentősége, hogy éppen ő e hevület célpontja. 
Bölcselkedése után azonban maga is összetörik. Cinikus viselkedése párbajba, majd halálba rántja barátját, a költő Lenszkijt, aki pedig szintén rajongva nézett fel rá. A tragédia újabb utazásokra készteti a nagyvilágban, hol most sem talál semmi jót, majd visszatér Pétervárra. Egy fényes bálon meglátja az időközben hölggyé érett Tatjánát. Rájön, hogy annak idején vele együtt a tartalmas élet végig keresett nagy lehetőségét szalasztotta el. Hogy amit csitrirajongásnak vélt, az hiteles és működik, de másnak az oldalán. Hiába ostromolja mind kétségbeesettebb vallomásaival az asszonyt, aki - újraélesztett érzelmei ellenére - a férjéhez tartozást, a hűséget választja.
Mindezt valahol nőfilmnek nevezték, ami tetszetősen ironikus, ám igaztalan értékelés. Tömeges érdeklődésre persze nem számíthat a film, ám videóként sokáig meglesz a helye, hisz mai nyelven, mégsem felületesen „dekódolja” a művet, amit az orosz élet enciklopédiájának is neveznek. Még úgy is, ha az orosz témájú nyugati filmek képi közhelyétől, a nagy hómezőktől itt sem tudtak eltekinteni.