Vissza a tartalomjegyzékhez

Hazafi Zsolt
Nem értem, hogy lettek ilyenek

Kertész Péter holokauszt- túlélő, újságíró, Csurka István egykori (foci)csapattársa, több, mára már szélsőjobboldalivá vált újságíró egykori közeli munkatársa.


Kertész Péter író: „Uszító beszédet polgári demokráciában nem lehet következmények nélkül elmondani” Fotó: Somorjai

- A közelmúltban Önt - Zoltai Gusztávval, a Magyarországi Zsidó Hitközség (Mazsihisz) egyik vezetőjével együtt - megrótta a bíróság Mónus Áronnal, több náci könyv kiadójával szemben. Miként élte meg ezt? 
- Nem jól, ugyanis pályám során jó néhány sajtópert „győztesen” éltem túl, de ezt, amit pedig fontosnak tartottam volna, nem sikerült teljes egészében. A helyzet azért nagyon különös számomra, mert tudomásom szerint Magyarországon soha nem állt meg a bíróság előtt a közösség elleni uszítás vádja, amit mi állítottunk Mónus egy nyilatkozata kapcsán. 
A zsidó hitközség szóvivője voltam 1994 februárjától 1995. június 28-áig. Ebben az időben Mónus Áront beszélgetésre invitálták a Nap-Kelte „Kinn, padon” című műsorába, annak apropóján, hogy pert indított Horn Gyula, Magyarország akkori miniszterelnöke ellen, mert az megkövette a magyar zsidóságot az elszenvedett borzalmakért. Mónus a magyarság nevében kikérte mindezt, sőt rágalmazásnak tartotta. Magyarázatként egyebek között olyanokat mondott, hogy „Magyarországon nem volt zsidóüldözés. Kérem szépen, tessék megmondani, mikor volt itt pogrom, Magyarországon soha nem volt (…) a holokauszt előtt 500 ezer zsidóból 350 elment Kaliforniába, Floridába, Palesztinába, és ott nyugodtan éltek, és onnan irányították a világot és az első világháborút, amit a szabadkőművesek szerveztek a világhatalom megszerzése érdekében. Ők pénzelték Hitlert, hogy ezt folytathassák, és szükség volt arra, hogy feláldozzanak és kiirtsanak jó pár millió ártatlan, szegény kis zsidót, akik Hitlert hatalomra vitték, jöhessenek a magyarságtól, meg - ha lehet - a világ összes népétől kártérítést követelni, mert minket üldöztek.” 
Erre a hitközség megjelentette az alábbi, általam jegyzett közleményt: „Mónus nagy nyilvánosság előtt nem kevesebbet állított, mint hogy a vészkorszakot maga a zsidóság idézte elő, divatos kifejezéssel élve, menedzselte. Lényegében - tette hozzá - így van ez Magyarországon is, ahol a bíróságon bejegyzett és az egész országot átszövő, zsidó befolyású szabadkőműves hálózat végzi a dolgát. A magyar zsidóság nevében szeretnénk emlékeztetni arra, hogy a Mónus-féle elmélet kísértetiesen hasonlít az emlékezetes Csurka-tanulmány hangvételére, amely Tel Avivból irányított zsidó világuralmi törekvés veszélyére hívta fel a figyelmet, és amit Debreceni József - akkor még MDF-es országgyűlési képviselő - is náci hangütésnek minősített. Mónus megnyilatkozása teljes mértékben azonos ezzel, és - megítélésünk szerint - kimeríti a közösség elleni uszítás fogalmát.”
- Ez számomra abszolút világos, nem is lehetett volna másként értékelni mindezt, de miként lett ebből per?
- Mónus Áron évek múltán ismeretlen tettes ellen feljelentést tett. Ez két lépésben bonyolódott: volt egy polgári peres eljárás, melynek során a hitközség az én tudtom és megkérésem nélkül egy beadványában azt proponálta az eljáró bíróságnak, miután én írtam ezt az inkriminált szöveget, és behatóan tanulmányoztam Mónus Áron írói és publicisztikai tevékenységét, hogy tanúként idéztessenek meg. Mónus Áron ezért bevont a perbe. A polgári pert másodfokon nagyobb részt a hitközség megnyerte, a független magyar bíróság azonban nem állapította meg a közösség elleni uszítás tényét, amit mi állítottunk. 
Ezt követően Mónus büntetőpert indított rágalmazásért ellenem és Zoltai ellen. Gyakorlatilag a bíróság Mónus minden állítását elvetette, kivéve az utolsó mondatunkkal kapcsolatosat. Megrótt minket azért, mert azt merészeltük mondani, hogy - megítélésünk szerint - a nyilatkozat kimeríti a közösség elleni uszítás fogalmát. Ma is teljes mértékben azonosulok ezzel a szöveggel. Sajnálom, hogy a magyar bírói gyakorlat nem így ítéli meg ezt. 
- Milyen folyamatnak az eredményeként kerültek elő Magyarországon a rendszerváltás utáni közéletben az ilyen összeesküvés-vádak? Mónus Áron-féle emberek hogyan kerültek abba a helyzetbe, hogy könyveket jelentethetnek meg, közéletben hallathatják a hangjukat? 
- Szeretném azt hinni, hogy 2001-ben nincs erősebb antiszemitizmus Magyar-országon, mint 1948-ban, 1956-ban vagy a 70-es, 80-as években. Talán az a különbség, hogy ma könnyebben nyilvánossághoz jut. Nem mennyiségi változás következett be, hanem több lehetőség adódott kifejezésükre. Az „átkosban”, a Kádár-korszakban nem lehetett leírni és nyilvánosságra hozni bizonyos dolgokat. A hirtelen jött szabadság hozta, hogy ma kontroll nélkül hallhatunk ilyeneket, mint amit például legutóbb Franka Tibor - a MIÉP számára 13 százalékot szerzett képviselőjelölt-újságíró - Dabason mondott: „A Szentföld számomra szent föld, és Izrael számomra nem Istentől kapott föld a zsidók számára, hanem az ENSZ által szült, eddig páratlan pimaszsággal világra jött ország. (…) A Magyar Hírlapot, ahol később főmunkatárs voltam, 1990-ben megvette egy úr, Maxwell, akire elég volt ránézni és az ember zsebébe összegyűrődött a zsebkendő. Ezeknek csöpög az orruk, a fülük lejjebb van, mint az orrcimpájuk és csámpásak. Nagyon meg lehet ismerni. Amikor voltam a Szentföldön, mindjárt tudtam mindent. Gondolom, mi magyarok nem ilyenek vagyunk.” 
- Ez penetráns és tragikus!
- Az persze. Felháborítónak tartom. Ilyen beszédet polgári demokráciában nem lehet következmények nélkül elmondani. Franka ugyanebben a megnyilatkozásban azt mondja Magyarország jelenlegi miniszterelnökéről: „Nem egyszer gondoltam már, ajánlok neki egy SZDSZ-es Libresst, hogy nehogy becsináljon esetleg. Mitől fél Orbán Viktor? A saját fajtájától fél Orbán Viktor? Vagy Orbán Viktor nem a saját fajtája?”
Orbánt lehet nem szeretni, lehet tőle eltérő politikai álláspontot, világnézetet képviselni vagy furcsállni, hogy református létére katolikus templomokban alkalmasint miért prédikál, de az kétségbevonhatatlan, hogy mindannyiunk miniszterelnöke. Ezért felháborító így beszélni róla! E beszéd szerint ugyanis lehet találgatni róla, hogy talán zsidó, netán cigány lenne Orbán Viktor. És ha zsidó vagy cigány, akkor miért nem a saját fajtája, miért nem magyar? 
- Csurka Istvánt vagy Franka Tibort ismerte a rendszerváltás előtt?
- Persze. Még jó barátok is voltunk. 1987-ben, amikor a Magyar Nemzettől politikai okokból eltávolították Csurkát, akkor Berkes Erzsébettel aláírásokat gyűjtöttünk a döntés ellen. Frankát szakmailag mindenki jó újságírónak tartotta. 
- Mit tettek ők az előző rendszerben, hogy most nagy kritikusai lehetnek a kommunizmusnak, valamint a zsidóságnak - ez utóbbinak persze csak kódoltan? Azért is érdekel ez, mert Franka Tibort 1975-ben elítélték államellenes izgatásért, majd két év múlva felvették dolgozni a Magyar Hírlaphoz a Minisztertanács lapjához. Mindezt 1977-ben!!! Valamit „tudhatott”?!
- Ugyanazt csinálták, mint mindannyian. Egyikőjük se bontott zászlót a rendszer ellen, egyikük se tartozott a demokratikus ellenzékhez. Számomra - nemcsak ezért - elfogadhatatlan, amikor olyanokat mondanak, hogy itt az ötven év alatt az égvilágon semmilyen érték nem született, mert nem lehet egy nemzet történelméből fél évszázadot kitörölni. Ha viszont azt mondják, hogy semmilyen érték nem született, ez annullálja itt mindenkinek az életét. Így bizonyos értelemben Orbán Viktorékét vagy éppen Csurkáékét. Egyébként azért is fura mindez, mert Csurka István ünnepelt író volt, akinek kitűnő darabjait játszották a fővárosi színházak. 
Én sose vallottam a kollektív bűnösség elvét. Nem mondtam soha, hogy ez az egész magyar nép bűnös volt, mert itt bevagoníroztak 600 ezer zsidót, és deportálták őket. És uram bocsá’, ha valakinek a gyereke úttörővasutas volt, ami azt jelentette, hogy fölemelt egy tárcsát, és megállt a vonat, akkor az egy életen keresztül szégyellje magát? Tragikus lenne, ha egy újabb kollektív bűnösséget alakítanának ki, mert az emberek élni merészeltek a rendszerváltást megelőző tíz-húsz-harminc-negyven-ötven évben. Majd a rendszerváltás után a jobboldalhoz csatlakozva nem kaptak felmentést ez alól. Mert hát ugye csak az ő kommunistájuk nem kommunista. 
- Hogyan élte meg, hogy Csurka István, illetve Franka Tibor, nagyot fordulva, erős szélsőjobboldali pártot hoztak létre? 
- Azt gondolom, jobb dolog, hogy valamilyen politikai formációban jelen vannak, mintha illegalitásban robbantgatnának. Azt tartom aggályosnak, hogy míg Franciaországban Le Pen ellen 100 ezer ember és a menet élén az aktuális miniszterelnök tiltakozik, addig nálunk hipotetikusan felmerülhet, hogy Csurka és pártja kormányzati tényező lehet. Ráadásul mindezt - a Franka- beszédhez hasonlóan - kategorikusan nem utasítja vissza a kormányzó elit. 
- A mostani „jobbos” újságírók az átkosban nem fejtették ki a jelenlegi gondolataikat? Se Csurka, se Franka?
- Azt gondolom, a két világháború és a XX. század után az emberekkel bármi és annak az ellenkezője is megtörténhet.
Vegyünk egy példát. Egy újságírónő, Seszták Ágnes, annak idején a Kommunista Ifjúsági Szövetség központi lapjának, a Magyar Ifjúságnak volt a munkatársa, ma a jobboldali Demokrata című lap egyik vezetője. Korábban rengeteg ügyben együtt dolgoztunk, sok ügyet közösen vittünk. Mikor még a Mónus kontra Zoltai-Kertész polgári peres eljárásban az első fokú ítélet ellen a fellebbezést még nem bírálták el, akkor a Magyar Demokratában egy terjedelmes cikk Feldmayer-Zoltai-Ker-tész-klikkről beszélt. Pedig akkor már rég nem voltam szóvivő. Felhívtam az Ágit, akivel korábban jó barátok voltunk, hogy: Ági, hogy lehet ez? A válasz annyi volt: „reflektálj és leközlöm”. 
Rövid megjegyzés: ilyen ez a Lex-Répássy valójában, hogy ők tisztában vannak azzal, hogy normális ember, ha akármilyen hétpróbás csirkefogónak mondják is el a Magyar Fórumban, a Magyar Nemzetben vagy a Demokratában, nem reflektál abban a lapban. 
- Ezekkel az emberekkel a 70-80-as években együtt dolgozva tudni lehetett, hogy enynyire antikommunisták, és a nagy keresztény Magyarországban gondolkoznak, és kissé antiszemiták?
- Nem, nem, nem… és azt se gondolnám, hogy ez nagyon elrejtve bennük volt, és csak nagyon bizalmas körben mondták. Nem tudom, nem tudom, hogy miért lettek ilyenek. 
Tudja, a zsidóknak szemükre vetik, hogy miként lehetséges az, hogy ott százával, ezrével voltak egy lágerben, miközben alig egy pár husángos ukrán őrizte csak őket, és nem ugrottak ezeknek a hóhéroknak a torkának. Van egy olyan állapot, mikor az ember fizikailag, morálisan olyan mértékben ellehetetlenül, hogy mindent meg lehet vele csinálni. Szerintem nincsenek génjei a fasizmusnak vagy a homoszexualitásnak, vagy akármi másnak. De lehetnek olyan körülmények, amelynek során az emberben lévő bizonyos tulajdonságok túlsúlyba kerülhetnek. Nekem szent meggyőződésem, hogy Csurka álmatlan éjszakáin azon meditálhat, neki miért nem lehet már a Vígszínházban egy új darabjának premierje.
Először is Magyarországon ugyanúgy nem előzménytelen a dolog - a szélsőjobb -, mint bárhol a világon. Engem ugyanúgy rémiszt az, ha az izraeli térségben valamilyen arab gyerek esik áldozatul - akár zsidó részről - az öldöklésnek, mint amikor minap egy zsidó csecsemőt öltek meg. Ez a szörny, úgy látszik, benne van az emberben. 
- Seszták, Franka és Csurka nem vágták a szemébe korábban a New York-Tel Aviv-tengely vádját?
- Nem, soha; pedig én ugyanolyan mértékben voltam akkor is zsidó, mint azt megelőzően vagy azt követően. Sőt, Seszták Ágival kifejezetten jó barátságban voltam. A Magyar Hírlap - ahol Franka Tibor - és a Magyar Nemzet - ahol én dolgoztam - egyaránt a New York palotában volt, mindössze egy emelet választott el minket. Ez a két szerkesztőség nagyon jó barátságban volt. Csurkával pedig együtt fociztam a szocreálban, az írószövetség csapatában. Csurkáról mondta azt - az általam nagyon szeretett - Demény Ottó költő, hogy ő még ilyen kövér embert sose látott, aki sose izzad. Nem értem, hogy lett belőlük az, ami.
- Mit gondol az átalakulás lehetséges belső mozgatórugóiról?
- Például vegyük Mónus Áront. A rágalmazási per másnapján felhívott Szentendrén, a lakásomon. Azt kérdezte: „Van magának egy Miklós nevű testvére?” Mondtam: van. „És ő Szegeden járt az 50-es években gyógyszerész hallgatónak?” - kérdezte. Igen - válaszol-tam. Hogy ők nagyon jó barátok voltak abban az időben, mikor ő külföldről visszajött, mindig kereste, Karcagon is, a szülővárosunkban, de senki se tudott róla felvilágosítást adni. Megadnám-e a telefonszámát? Megadtam. Ezután hozzátette: ha nem fellebbezem meg az első fokon meghozott megrovási ítéletet, akkor ő sem folyamodik szigorításért. Tehát az ő élete sem így indult. Nem tudom, minek kell történni az ilyen változáshoz.


37-ben születtem, rengeteg mindent próbáltam, semmilyen tanult mesterségem nincs, 70 óta - vagyok, voltam és leszek - újságíró, mindenfajta üzemi lapnál dolgoztam, több helyről kirúgtak. Sose voltam hivatásos forradalmár. Négyszer nősültem, a negyedik házasságomban született 3 gyerekem. Főmunkatárs voltam a Magyar Nemzetnél, a Népszabadságnál és a Magyar Hírlapnál. 72-ben megjelent egy verseskötetem, az volt a címe: Hangulatjelentés. Az átkosban mi mindent lehetett: a „hangulatjelentés” abszolút védett kifejezés volt, hiszen azt a pártszervezetek írták meg, és eljutott egészen a Központi Bizottságig. Gyakorlatilag egy komoly betegségem van, hogy nem tudok felnőtt lenni, ez a „kamasziózis”. A családban a holokauszt nagy pusztítást okozott. Nagyapámnak nyomdája volt Karcagon, a századfordulótól az államosításig, és nem vették fel könyvkötőnek. Egy túlélő fia rábeszélte, menjen ki Izraelbe, aztán ott halt meg. Apám viszont munkaszolgálatban halt meg, és nem kaptam meg a harmincezer forintos kártérítést utána. Azért fontos ez, mert szerettünk volna precedens ügyet ebből. Miért? Mert a munkaszolgálat nem számít be „az életüktől és szabadságuktól megfosztottak kárpótlására hozott törvénybe”. Mert a munkaszolgálatosok szabályos katonai behívóval lettek azzá, akik. Igaz, nem volt fegyverük, de a bíróság az csak a törvényt alkalmazhatja. De én senkin nem bosszulnék meg semmit, ez sehova sem vezet.