A Pápai Bizottság Latin-Amerikáért elnevezésű vatikáni hivatal tagjaival és püspöki tanácsadóival tartott négynapos eszmecsere március 23-i záróülésén II. János Pál aggodalmát fejezte ki a dél-amerikai térségben gombamód szaporodó „fundamentalista szek-ták” miatt, mivel ezek „komoly akadályt képeznek a reménység kontinensének evangelizációja útjában”. Mint arról lapunk is hírt adott (Hetek, 2001. február 24.,
), a bíborosok kollégiumának február végi megújítása már látni engedte: Dél-Amerika újraevangelizálásának programja kiemelt fontossággal bír a Szentszék számára. A jubileumi év végeztével elhangzott irányadó nyilatkozatok fényében is számítani lehetett rá, hogy itteni pozíciói megerősítésére Róma konkrét lépésekre szánja el magát, sokak számára mégis a meglepetés erejével hatott, hogy az egyház most szakított a XX. század végére „megszokott” ellenségképével, az elvilágiasodással, s a pápa nyilatkozatával egyértelművé tette: a latin kontinensen az újabban tömegméretűvé vált fundamentalista keresztény mozgalmakban látja a katolikus hit fő ellenlábasát.
II. János Pál figyelmeztetett: a szóban forgó vallási mozgalmak olyan vidéken törtek utat maguknak, amelyen a katolikus világ mintegy fele él, ezért befolyásuk visszaszorítására különös figyelmet kell fordítani. „Ezt a problémát nem szemlélhetjük közömbösen. Határozott lelkipásztori válaszlépésekre van szükség, hogy szembeszálljunk vele: a pásztorlási gyakorlat átrendezésére, a közösségi és missziós szerkezet megszilárdítására, a megtisztult népi vallásosságban rejlő lehetőségeknek az evangelizáció érdekében történő kiaknázására.” Az egyházfő mindenekelőtt három gyakorlati lépést sürget a bizottság elnökétől, Giovanni Battista Re bíborostól - akit II. János Pál jobbkezeként többen a pápai trón legesélyesebb várományosának tartanak - és a térség katolikus elöljáróitól, hogy gátat vessenek a neoprotestáns vallási mozgalmak növekedésének. Elsőként, hogy a tavaly kiadott, az egyház egyetemességét és megbonthatatlanságát hangsúlyozó Dominus Iesus című dekrétum szellemében „őrködjenek a hit sérthetetlensége és egysége felett”. Emellett javasolja: meg kell erősíteni a hívekben, hogy „az eucharisztia az élő Jézus Krisztussal való találkozásra adott kiváltságos alkalom. A vasárnapi szentmisének minden hívőre nézve állandó kötelezettségnek kell lennie.” Végül a fiatalok felé való céltudatos evangelizálás kiemelt fontosságára hívta fel a figyelmet. „A legutóbbi ifjúsági világtalálkozó rávilágított, hogy a fiatalság ma rendkívül erőteljes eszköz a világ evangelizálására - emlékeztetett a tavaly augusztusi, egyhetes jubileumi alkalomra, amelyen lelkiségi mozgalmak és az egyházmegyék szervezésében mintegy kétezerfős magyar küldöttség is részt vett. - Fontos ezért mélyrehatóan evangélizálni őket, megragadva a nyitottságukat, nagylelkűségüket és intuitív képességüket. Remélem, a soron következő ifjúsági világtalálkozó, amely éppen Amerikában kerül majd megrendezésre, újabb határozott lépést fog jelenteni a fiatalság evangelizálása felé ezen a szeretett kontinensen.” Az egyházfő a fundamentalista keresztény közösségek előretörésének okaként rámutatott: a latin-amerikai egyház híján van a több százmillió hívének kielégítő lelkigondozásához elengedhetetlen szerkezeti és személyzeti feltételeknek. A más térségekben is súlyos paphiány a latin-amerikai egyházban valóban még szorongatóbb. A Vatikánban tavaly kiadott Egyházi statisztikai évkönyv adatai szerint Hondurasban és Kubában tizenötezer, Nicaraguában és Guatemalában pedig mintegy tízezer egyháztag jut egyetlen papra, s az arány délen sem sokkal kedvezőbb: Venezuelában, Brazíliában és Peruban kilencezer világi hívő pásztorlását kell egyetlen klerikusnak ellátnia. (Összehasonlításként: ez az arány Afrikában 4000:1, Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban pedig 1400:1 körül mozog.) Nem véletlen, hogy a pápa ez alkalommal az egyházi szolgálatok, mindenekelőtt az „evangelizálók elhivatottsága” fölötti egyházi bábáskodás döntő fontosságát hangsúlyozta: „Latin-Amerikának sokkal több papra van szüksége. Bár a hit Isten ajándéka, nem támad és nem is marad fenn az evangelizálás munkája nélkül. …Ahol az egyház tetterősen evangelizál, a szekták vonzereje elenyészik.” II. János Pál ugyanakkor örömét fejezte ki, amiért a változás ígéretét hordozza, hogy az érintett országok némelyikében - különösen Mexikóban és Brazíliában - jelentősen megnőtt a papneveldék száma.
A térség országaiban eddig is két fő területen, politikai és szellemi síkon próbált a Szentszék érvényre jutni. Ezt a kettősséget jól jellemzi II. János Pál 1998. évi kubai látogatása, amely során az egyházfő megkoronázta Kuba királynőjét, a cobrei szűz szobrát, amelyet a katolikusok Szűz Máriaként, az afrikai eredetű Santeria-kultusz hívei pedig folyóistennőként tisztelnek (Hetek, 1998. február 2.,
), majd búcsúbeszédében nemzetközi tekintélyét is latba vetve felszólította az Egyesült Államokat, szüntesse be a Kuba elleni embargót - nem is eredménytelenül. A mostani hangnem- és „harcmodorváltás” távolról sem indokolatlan.
Ahogy David B. Barrett, a virginiai Regent Egyetem profeszszora 2000 januárjában közzétett felmérésében megállapítja, a XX. században a leggyorsabban növekvő vallási irányzat az evangéliumi protestáns egyházak képviselte kereszténység, amely az iszlámot több mint kétszer meghaladó mértékkel, évi 5,6 százalékkal gyarapodott. Még ezen a gyorsan növekedő irányzaton belül is kiemelkedő csoport a hittérítés útján fejlődő pünkösdi-karizmatikus keresztényeké, akiknek száma mára 523,8 millióra növekedett. A pünkösdi-karizmatikus megújulás minden kontinenst érint, de a mozgalom különösen Latin-Amerikában és Afrika egyes országaiban ölt rendkívüli méreteket.
Ralph Martin, az egyik nemzetközileg ismert katolikus karizmatikus vezető magyarul „Mit mond a Lélek?” címmel megjelent könyvének a katolikus egyház mai helyzetét taglaló fejezete különösen a latin-amerikai fejleményeket ítéli aggasztónak. Martin helyzetértékelése szerint „Latin-Amerika ma gyorsabb ütemben válik protestánssá, mint Közép-Európa a XVI. században”.