Péterfi István, Marosvásárhely
Van-e kiút a hagyományok hálójából

A hadügyminiszterek korábbi néhány órás határmenti összejövetelét leszámítva hétfőn kerül sor a magyar és a decemberben kormányra került új román vezetés első komoly találkozójára, Mircea Geoana külügyminiszter budapesti megbeszéléseire. Ahhoz képest, hogy a romániai politikai élet milyen megrázkódtatásokon ment át az elmúlt fél évben, ahhoz képest, hogy az őszi választásokon előretört a szélsőség és győzött a posztkommunizmus, már az is fontos pozitívumnak számít, hogy az új bukaresti vezetés a kapcsolatok további javítása és az együttműködés mellett tette le a voksot. Budapestről nézve a Nastase-kormány első periódusa amúgy is meglepően ígéretesnek mutatkozott, más kérdés, hogy mi maradt mára a kezdeti lendületből, mennyire bukkannak fel az új vezetés lépéseiben a kettős politizálás és a magyarok iránti gyanakvás hagyományos jelei.

Adrian Nastase miniszterelnök Mircea Geoana külügyminiszterrel. Féltik a Hargita vizét Fotó: Reuters

Business as usual - sóhajt fel a megfigyelő az új román kormány és egyáltalán Románia dolgai láttán azután, hogy eltelt vagy negyed év a választásokon hatalomra került régi-új csapat vezetésével. Az ügyek a szokásos módon zajlanak tovább, és ha e megállapításnak van is némi megkönnyebbülés-féle vetülete, alapvetően mégiscsak keserű helyzetértékelés.
Amilyen furcsa fordulatokra képes ebben az országban a politika és a történelem, az év elején sokan nem tartották lehetetlennek, hogy Romániát épp az a politikai elit gyorsítja fel az Európa felé vezető úton, amely a forradalom utáni első hat évben leginkább akadályozta futását ebben az irányban. Nem kellett ehhez a reményhez fantazmagóriákba menekülni, elég volt csak feltérképezni a puszta érdekeket: evidens, hogy Romániát a szegénységből és elmaradottságból, a balkániság jelzőjével összefoglalt reménytelen magatartásformákból csak az integráció tudja kiemelni. Ha a hatalom új birtokosai csak egy kicsit is pragmatikusak, legalább pragmatikusabbak a legyőzött előző csapatnál, akkor e felismerés jegyében terelik a folyamatokat. Decemberben-januárban úgy tűnt, hogy a kormányprogram valóban ezt a felismerést tükrözi, ezért volt érdeke két ellenzéki pártnak, az RMDSZ-nek és a liberálisoknak, hogy kívülről támogassák az új kisebbségi kabinetet. 
Az első hetekben, ahogy lapunk akkor beszámolt róla, (Hetek, 2001. január 20., ) olyan törvényeket vitt át rekordidő alatt, néhány saját szélsőségese kikapcsolásával a Nastase-vezetés, amelyeket sok éven keresztül volt képtelen végigzavarni az „européer” koalíció az ellenzék és a belső akadályozók között. Szkeptikusabb megfigyelők persze már akkor figyelmeztettek arra, hogy a törvényhozásban véghezvitt huszáros roham olyan ügyeket érint, amelyek alkalmasak ugyan Románia új vezetőinek pozitív megvilágítására, azonban valójában részben lefutott, részben pedig szimbolikus jelentőségű tényezők. A közigazgatási törvény kisebbségi kitételei látványos, de nem annyira lényegi próbái az új román vezetés törekvéseinek, nem beszélve arról, hogy egyes kormánypárti politikusok azzal nyugtatták a meglepett közvéleményt, hogy a közigazgatási törvény kisebbségi vetületeit nagyban „normalizálhatják” majd a végrehajtási utasítások. Ráadásul épp a törvényhozásban zajló izgalmas fordulatok idején indult el az a folyamat, amelynek során a kormánypárt könyörtelen rendet vágott a helyi vezető testületekben, és nemcsak arra ügyelt, hogy saját embereit ültesse a pozíciókba, hanem, hogy az igazgatók lehetőség szerint magyar többségű megyékben is románok maradjanak vagy legyenek.
A feliratoknál és a nyelvhasználatnál fontosabb a kisebbségek számára az is, hogy a nemzeti közösségnek van-e gazdasági perspektívája és saját intézményrendszere - ez ügyben a Nastase-Iliescu csapat a jelek szerint egyáltalán nem gondolkodik másképp, mint elődei, ennek példája a földtörvény körül zajló huzavona. Hogy a földek, és főképp az erdőterületek visszaszolgáltatását az új hatalom részben a magyar kisebbség ellenében akarja korlátozni, az csak néhány óvatlan nyilatkozatban hangzott el, de Romániában evidencia, hogy ha a közbirtokosok kevesebbet kapnak viszsza, akkor a magyarok kapják a legkevesebbet. Hasonló a helyzet a kommunisták által elkobzott ingatlanok kérdésében: különféle kormányrendeletek útján eddig több mint száz épületet kellett volna magyar egyházak és közösségek tulajdonába visszahelyezni - eddig mindössze hét esetben sikerült végigbukdácsolni a jogi és politikai akadályokon, a Nastase-kabinet pedig fenntartja azt a módosítást, hogy azok az ingatlanok, amelyekben most is működnek bizonyos intézmények, nem adhatók vissza az egykori tulajdonosoknak. 
Nincs változás az eddigi egységes román elutasításban az önálló magyar állami egyetemet illetően, sőt egyes jelek szerint a vezetés valamilyen jogi úton-módon próbálja megakadályozni a magyar magánegyetem létesítését is, vagy legalábbis nem áll annak útjába, hogy megakadályozzák… Igaz, hogy a kormánypárt elhárította az első kísérleteket, arra, hogy a Nagy Románia Párt egy bizottsági trükk segítségével belevigye az akkreditációs törvénybe a román nyelvű oktatási vonal kötelezettségét nemcsak az átalakuló, hanem az újonnan alapítandó felsőoktatási intézmények esetében is. Az oktatási miniszter asszony azonban jelezte, hogy amúgy egyetért az ellenzéki indítvány tartalmával, és lesz rá mód a későbbiekben, hogy általános törvénymódosítás keretében ezt a megszorítást alkalmazzák majd. Addig pedig az állami akkreditációs bizottság tesz meg a jelek szerint mindent annak érdekében, hogy a magyar kormány támogatásával szerveződő egyetem ne kapja meg a működésének értelmét adó akkreditálást.
Kicsit cinikusan azt is mondhatnánk, bárcsak a kisebbségi ügyekben lehetne tetten érni az új román vezetés visszalépéseit - sajnos a gazdaság, a reform dolgában ugyanez a hagyományos kettős politika tapasztalható. Miközben a bukaresti vezetés a nemzetközi pénzintézetek elismerését keresi, újabb és újabb tárgyalási fordulókba kezd a Világbankkal és a Valutaalappal azokról a hitelekről, amelyek végre megváltoztatnák az eddigi negatív álláspontot a világ pénzpiacain Romániával szemben, addig a gazdasági intézkedések egy része legalábbis késlelteti a reformot, amit már amúgy sem emlegetnek túl sűrűn a román fővárosban… Újabb állami pénzekhez jutnak egyes nagyvállalatok, mentőakció indul a bányászatért, szociális paktum köttetik a nagy szakszervezetekkel, amelyben a kormány csökkenő munkanélküliség és erősödő szociális gondolkodás, valamint korlátozott jövedelememelkedés mellett ígér szerkezetváltást - tehát Nastase és csapata ugyanabba a csapdába esik, mint akár az előző román vezetés, akár bármely más kelet-közép-európai kormányzat, amely azt hitte, hogy súlyos áldozatok nélkül is új utakra viheti az elavult államszocialista gazdaságot. 
A privatizáció felülvizsgálatának igénye azonban a szándékot is megkérdőjelezi, valójában csendes hadüzenet a szerkezetváltás ellen, márpedig Románia gazdaságát hatvan százalékban ma is az elavult, gazdaságtalan, állami szubvenciókból élő állami szektor határozza meg. Hab a tortán - ha lehet ezt a képzavart alkalmazni: súlyos hab - a kiterjedt, de éppoly gazdaságtalan állami hadiipar, amelyet a jelek szerint a jelenlegi vezetés is meg akar tartani. A hadsereg lényeges csökkentését épp a NATO-tagjelöltségre hivatkozva tagadják meg az új vezetők, egyrészt úgy tüntetve fel, mintha a nagy létszám és az azonnali költségvetési támogatásnövelés az atlanti szervezet igénye lenne, másrészt arra hivatkozva, hogy amíg Románia nem NATO-tag, addig magának kell megvédenie magát. Így sikerül az a példátlan trükk, hogy a NATO-követelmény szerinti haderőreform lassítását, az elavult nagy struktúrák fenntartását épp a NATO-tagság jövőképével igazolják.
Ami pedig a nemzetközi kapcsolatokat illeti, miközben a román külügyminiszter magyarországi látogatása a világ előtt nyilván a magyar-
román viszony további javulását ígéri majd, az eddigi történéseket megint csak „hagyományos” mozzanatok kísérik. Többek közt egy észérvekkel nehezen magyarázható jelenség. Megfigyelhető, hogy a román politikának a magyar féllel való párbeszéd kíséreteként mindig van egy külön belső üzenete, amelynek az a vulgárisan megfogalmazott lényege, hogy történjék bármi is a viszonyban, az nem jelentheti azt, hogy a román partner „lefekszik” a magyaroknak, engedményeket tesz, bármiféle módon átadja a kezdeményezést, lépéshátrányba kerül; a leghalványabb jelét sem engedi annak, hogy ne a román diplomácia legyen fölényben. Különösen erősen érezhető ennek az eléggé irracionális magatartásnak a jelenléte azóta, hogy a világ szeme előtt Magyarország amúgy sokban előbbre tart, mint Románia: elérte a NATO-tagságot, stabilizálta gazdaságát, esélyes uniós jelölt stb. 
Valószínűleg ezzel magyarázható az a furcsa mozzanat, amikor egy nappal Németh Zsolt bukaresti útja előtt román külügyi forrásokból kiszivárogtatták, hogy a román diplomácia vezetője nem fogadja az épp az ő budapesti tárgyalásait előkészítő magyar politikust - ami persze példátlanul durva gesztus lett volna. Hasonlóképp nehezen magyarázható a Németh Zsolt távozása utáni furcsa vihar, amiért a magyar államtitkár Bukarest után magyarlakta vidékeket is felkeresett és magyarokkal is találkozott. A Fehér megyei prefektus után maga a miniszterelnök is felháborodott ezen, ami megint csak a „hagyományok” közé sorolható, hiszen Nastase és politikustársai nem először nyilatkoznak ingerülten amiatt, hogy magyar politikusok „úgy sétálgatnak a szuverén Románia területén (értsd: Erdélyben), mintha otthon lennének”. E kifakadás mögött nem nehéz felfedezni azt az ugyancsak hagyományos, és a kapcsolatok javulásának képéhez nehezen illeszthető román magatartást, amely a magyar politika bármely mozzanatát Erdély visszaszerzésének szándékával, legalábbis vágyával magyarázza. Más kérdés, hogy a miniszterelnök saját külügyminisztériumától rövid úton megtudhatta volna: a magyar politikus a román tárcával egyeztetett és elfogadott módon alakította romániai programját a bukaresti tárgyalások után is… Nastase viszont nyilatkozatával épp azt jelezhette a román közvéleménynek, hogy aggodalomra semmi ok, Bukarest továbbra sem huny szemet bármiféle magyar mesterkedés felett, és a nemzetközi elvárások ellenére a magyar-román viszonyban megmarad a románok határozottsága és fölénye.
Ugyanez a hagyományos alapállás érzékelhető a kétoldalú kapcsolatok konkrétumaiban, elsősorban az új magyar konzulátus kérdésében. Megint csak a pragmatikusnak mutatkozó, sok magyar elemzés szerint a kormánypárt európai vonalát képviselő miniszterelnök adta meg az alaphangot, amikor kijelentette, személy szerint nem látja értelmét a Budapest által kért új konzulátus megnyitásának, hiszen Magyarország és Románia között nincs vízumkényszer. Az csak mellékes körülmény, hogy Nastase az első Iliescu-érában külügyminiszter is volt, tehát pontosan tudja, hogy egy konzulátus mivel foglalkozik, most pedig miniszterelnökként arról is beszerezheti az egyébként nyilvános adatokat, hogy a kolozsvári magyar képviselet évente vagy tizenháromezer munkavállalási vízumot és tartózkodási engedélyt ad ki romániai állampolgároknak. A gesztus valójában megint csak elsősorban a román közvéleménynek szól, biztosítva mindenkit arról, hogy a román vezetés (a magyarokkal szemben semmiképp) nem hajlandó engedményekre. 
Kérdés, hogy ezen túl van-e más üzenete az új román vezetésnek Budapest számára. Kellene, hogy legyen: a Nastase-csapat, épp Geoana külügyminiszter irányításával, új kampányt hirdetett annak érdekében, hogy a 2002-es prágai csúcson Románia megkapja a 97-es madridi csúcs óta várt meghívást a szövetségbe. Egyes romániai elemzők szerint erre paradox módon a nemrég zajlott moldovai választások katasztrofális eredménye ad új esélyt, hiszen Románia keleti határain megint megjelent a kommunizmus, az orosz terjeszkedés fenyegetése pedig arra készteti az észak-atlanti tervezőket, hogy Románia felvételével erősítsék a hadállásokat. Egy jelentős erdélyi magyar közíró szerint a felvételnek ez a bizonyossága Nastasét és csapatát a magyarellenesség esetleges felmelegítésére bátoríthatja.
Az elmúlt évtized NATO-politikája, a szövetség terjeszkedési logikája azonban óvatosabb és átgondoltabb, nem annyira az Oroszországgal szembeni pozíció, sokkal inkább a leendő tagok demokrácia-állapota és stabilitása a kritérium, emellett kizáró ok, ha a bővítés új konfliktusforrásokat hoz a szövetségbe. Ha Románia vezetői valóban a 2002-es meghívásban gondolkodnak, szakítaniuk kell azzal a hagyománnyal is, amit az eddig román kormányok kivétel nélkül képviseltek: nem kampányokban, politikai offenzívákban, hanem valóságos folyamatokban kell gondolkodniuk, a kétoldalú kapcsolatoknak sem a látszatát, hanem a tartalmát kell erősíteniük. A külügyminiszteri találkozón talán megmutatkozik, képes-e, akarja-e az új román hatalom kiemelni a kapcsolatok javulásának magyar kezdeményezéseit a lépéselőnyök és dominanciák hagyományos értékhálójából.