Hetek - V. évfolyam, 10. szám, 2001. március 10

Japánt Hokkaidó, Honshu, Kyushu, Shikoku szigetei, az Okinawa-sziget és az Északi Területek alkotják, Dél-Szahalin és a Kuril-szigetek pedig senkihez sem tartoznak. Így jelöli a szigetország minden térképe. Az első négy elem sosem volt kérdés: Okinawát 1972-ben kapta vissza Japán az Egyesült Államoktól, az Északi Területek iránt támasztott igényét azonban a Szovjetunióval, majd Oroszországgal szemben ötödik évtizede nem tudja érvényesíteni. A felek 2000 végére gyakorlatilag rendezni kívánták a kérdést, ám az évezred végül megállapodás nélkül múlt el.

Japán asszonyok Okinawa szigetén tiltakoznak. Délről amerikai, északról orosz jelenlét Fotó: Reuters

A Narita repülőtéren a csomagellenőrzésnél a tiszt mosolyogva kidobatja a zsákomból az utolsó három szem almát, továbbenged. Az útlevélvizsgáló után a lépcső mellett egy tábla áll: „Üdvözöljük Japánban, de kövesse a szabályokat!”
A helyiérdekű egy óra alatt ér be a Tokió pályaudvarra. Nem messze áll a császári palota, ahol az uralkodót évente kétszer (Akihito császár december 23-i születésnapján és újév másnapján) láthatják
és hallhatják az alattvalók.
Az információs irodában
a hölgy eligazít, hol találok „gaidzsin (japánul külföldit jelent) house”-t éjszakára. A szálláson koreai, lengyel, török, ausztrál, amerikai vendégek, többségükben egy a közös vonás: munkát keresnek. A legnagyobb eséllyel a Roppongin találnak.
Roppongi a külföldiek szórakozónegyede. Zsúfolva van külföldiek tulajdonában lévő éttermekkel, bárokkal, mulatókkal, amiket a japánok is előszeretettel látogatnak, épp azért, mert mások, mint a japán helyek. „Ha ide belépsz, Németországban vagy” - mondja egy német sörbár tulajdonosa.
A Roi Building harmadik emeletén kiszállok a liftből. Meghatározhatatlan helyről hegedű szól, ami csak növeli a csendet. A hallban cipőtartó fiókok állnak, a recepcióhoz már cipő nélkül megyek. A fiatal recepciós fiú azonban tört angolsággal közli, nem vehetek ki szobát, mert nem beszélek japánul. Egy idősebb úr jön az irodából, mosolyog, hajlong, elnézést kér, de náluk ez a rendszer, a kézenfekvő miértre nem kapok választ, a férfi hajlongva elcsoszog, míg én ott állok szabálykövető igyekezetemmel, zokniban. „Tíz éve még sokkal rosszabb volt - mondja a fenti bártulajdonos. - Nem tudtam egy sört meginni, meglátták, hogy k ülföldi vagyok, rögtön dame, dame! - zárva vagyunk. Ma már azért nem ennyire zárkózottak, de mindegyikőnknek megvan a maga kellemetlen élménye.”
Az úton fekete-fehér kisbuszok haladnak el, hangszóróikon át követelik a külföldi tőke kivonulását, a császár valódi hatalomba való visszahelyezését, és a Kuril-szigetek, Dél-Szahalin visszaadását. Az Igaz Szárny aktivistái a közeli orosz nagykövetség elé vonulnak, hetente többször, de ugyanígy elzarándokolnak az USA, Kína és Korea nagykövetségei elé is.
Az orosz nagykövetség külső kerítésébe tíz évvel ezelőtt kisbusszal szándékosan belehajtott egy aktivista, azóta állandó megerősített rendőri őrizet áll a főbejárat előtt, de nemcsak az orosz, hanem a fenti három ország követségei előtt is.
A média gyakran fogalmaz úgy, hogy a két ország békeszerződés hiányában ma is háborús viszonyban áll egymással, de legalábbis nincs köztük béke - mondja a tokiói orosz nagykövetség egy neve mellőzését kérő tanácsadója. - Mindkét megfogalmazás téves. Először is, mert Japán 1945. szeptemberi kapitulációja a háború befejezését jelentette, így már nem lehet háborús viszonyról beszélni, másodszor, mert a Szovjetunió és Japán 1956-os deklarációja tulajdonképpen békeszerződésként funkcionál. Kimondja, hogy a két fél visszaállítja a diplomáciai kapcsolatot, normalizálja viszonyát. Csak azért nem nevezzük békeszerződésnek, mert nem egyeztek meg a Kuril-szigeteket illető területi vitában. Lényegét tekintve ez azonban békeszerződés, amit ráadásul mindkét ország parlamentje ratifikált. A japán politikai zsargon szerint sem békeszerződést kell kötni, hanem a meglévő 1956-os egyezményt kell kiteljesíteni.
Ebben a szerződésben egyébként a szovjet fél felajánlotta a Habomai-szigetcsoport és Shikotan szigetének átadását, amennyiben Japán a későbbiekben nem támaszt további területi igényt a Szovjetunióval szemben. Ezt azonban a japánok visszautasították, követelve még két további szigetet, Kunashirt és Etorofut. Ezt a szovjetek nem fogadták el, így a felek abban maradtak, hogy a szigetek kérdését később rendezik. A hivatalos japán álláspont azóta is az, hogy az említett szigetek Japánt illetik. Egyes irányzatok követelik ugyan Dél-Szahalint és a Kuril-szigetek egészét is, ez azonban diplomáciai szinten sosem merült fel.
„A megegyezés lehet éppoly közel, mint távol - mondja az orosz tanácsadó -, a két ország viszonya sokat javult az elmúlt tíz évben, azonban a bizalom még mindig nagyon kicsi a felekben egymás iránt, 1990-ig mindketten potenciális háborús ellenfélnek tekintették egymást. Gondoljon bele, hogy az USA 1972-ben már szövetségesként adta vissza Japánnak Okinawát. Nem mondom, hogy nekünk is szövetségre kell lépni Japánnal, csak azt, hogy a kérdés rendezéséhez feltétlen bizalom szükséges. Ha most hirtelen megegyezés születne, az csak látszatmegoldás volna, valamelyik fél vesztesnek érezné magát. Japánban oroszellenes, Oroszországban japánellenes hangulatot szítana, és a helyzet még rosszabb lenne, mint most. El kell jutnunk oda, hogy se Oroszország se Japán ne sajnáljon valamit feladni álláspontjából. E felé haladunk, bár sajnos 1956-tól 1990-ig valóban gyakorlatilag nem történt előremozdulás.”
1993-ban Jelcin első japán látogatásakor aláírta az akkori japán miniszterelnökkel a tokiói deklarációt, mely szerint Shikotan és a Habomai-szigetcsoport mellett rendezni kell Kunashir és Etorofu hovatartozását is (A japánok ezt a négy egységből álló régiót nevezik Északi Területeknek). Ez fontos gesztus volt a japán fél
felé - hiszen ők 1956-tól következetesen ezt a területet követelik -, ám nem több annál, hiszen a deklaráció nem az említett terület esetleges átadásáról szól, hanem arról, hogy a tárgyalásoknak erről a területről kell folyniuk.

Az 1997. novemberi krasznojarszki találkozón az akkori japán miniszterelnök Hasimoto Rjutaro és Borisz Jelcin megegyeztek, hogy 2000 végéig lezárják a vitát. Az oroszok azonban úgy fogalmaznak, hogy 2000 vége nem a megegyezés dátumát jelentette, csupán azt, hogy a felek eddig az időpontig igyekeznek minden feltételt megteremteni a későbbi megállapodás aláírásához. „Nincs értelme határidőkről beszélni - így a tanácsadó. - A helyzet bármelyik pillanatban változhat, az időpontokkal csak hamis illúziókat, végül csalódást keltünk. Ennek semmi értelme és ezt a japán külügyminiszter, Kono Yohei is kiválóan látja, ezért is kért türelmet a japánoktól egy parlamenti beszédében, amit mi nagyra értékelünk. Hogy december vége helyett január közepén jött a külügyminiszter úr Oroszországba, ez nem jelent semmi lényeges változást. Természetesen mi is szeretnénk minél előbb megegyezést kötni, de az időpontnál sokkal fontosabb, hogy a megegyezés megalapozott, valódi megegyezés legyen. Ez fontos lenne mindkét fél számára, hiszen ez jelentősen növelné a gazdasági kapcsolatok intenzitását is, ami Oroszországnak nem utolsósorban távol-keleti régiójának fejlesztésében sokat jelentene. Ennek érdekében azonban, azt hiszem, nekünk is többet kell tennünk.”
A japán külügyminisztériumban a Nemzetközi Sajtóosztály egyik ügyintézője kísér az Orosz Szekcióhoz, ahol az orosz-japán kapcsolatok egy neve mellőzését kérő szakértője fogad. Véleménye szerint az 1956-os egyezmény nem békeszerződés, de természetesen a két ország között semmilyen értelemben nem lehet háborús viszonyról beszélni, egyértelműen béke van, ezt az 1956-os szerződés ki is mondja. A területi kérdés azonban nyitva maradt, mivel a Szovjetunió viszszautasította az Északi Területek teljes visszaadását, amire Japán a San Franciscó-i békeszerződés alapján tart igényt. Ebben ugyanis Japán lemond a Kuril-szigetekről és Dél-Szahalinról, de a déli szigetekről nem, hiszen az nem tartozik a Kuril-szigetekhez. A hivatalos japán álláspont egyértelmű, és bár a szélsőséges Igaz Szárny vagy a Japán Kommunista Párt a Kuril-szigeteket és Dél-Szahalint is követeli, ez az igény megalapozatlan, és az ezeket támogató erő is jelentéktelen. Ha a kérdés még nem is rendeződött, a 90-es évek jelentős javulást hoztak a két ország kapcsolatában. Gorbacsov akkor már szovjet elnökként való 1991-es Japánban tett látogatása után Japán az Északi Területeken élő orosz állampolgárok számára lehetővé tette a vízum és útlevél nélküli beutazást a szigetországba, cserébe a japánok ugyanígy mehetnek az Északi Területekre.
A megegyezésre Japánnak is szüksége van, elvégre Oroszország számos gazdasági lehetőséget rejt magában, és noha közvetlenül nem függ a befektetés e területi egyezmény végleges megkötésétől, nyilván nagyban növelné a befektetők bizalmát Oroszország iránt. Kono Yohei külügyminiszter úr látogatását a tervek szerint a miniszterelnök látogatása követi, de nem valószínű, hogy már ekkor létrejöhetne a végleges megállapodás. Januárban Kono Yohei japán és Igor Ivanov orosz külügyminiszterek moszkvai találkozóján a felek az Északi Területek és Japán gazdasági kapcsolatának elmélyítése mellett tárgyaltak a békeszerződés kiteljesítésére létrehozott közös bizottság és a határmegállapító albizottság munkájának gyorsításáról is. Szó volt a két ország közti területi kérdésének történetét érintő dokumentumok összegyűjtéséről, illetve a két ország lakosságának felvilágosításáról a békeszerződés fontosságát illetően. Megállapodtak továbbá abban, hogy 2001. március 25-én Irkutszkban találkozik egymással az orosz elnök és a japán miniszterelnök. Mivel a mostani találkozó után a tervek szerint az irkutszki tárgyalásokon továbbra is a bizottságok munkájáról lesz szó, feltehetően ekkor még nem jön létre végleges egyezség a területi kérdést illetően.
Megegyezés ide vagy oda, a bizalom és a befektetői kedv egyelőre csak a Roppongi-negyed orosz lányai iránt magas. Az éjszakai mulatók, bárok, lokálok, diszkók csordultig telnek a világ minden tájáról érkező gazdag üzletemberekkel, illegális munkavállalókkal, férfiakkal és nőkkel, vadakkal és vadászokkal. A szolidabb vállalkozók pedig inkább kivárják, míg a vitatott szigetek felett is felkel a nap.

Antarktiszi minta

Diplomáciai kapcsolat a két ország között először 1855-ben jött létre a kereskedelmi, hajózási és területi egyezmény megkötése nyomán. E szerint a Kuril-szigetek egésze Oroszországhoz tartozik, ami azonban csak a tizennyolc északi szigetet foglalja magában Uruppuval bezárólag, az ettől délre eső terület (a ma is igényelt három sziget és a Habomai-szigetcsoport) Japánhoz tartozik, Szahalinról pedig később egyeztek meg. 1875-ben egy újabb egyezmény keretében Japán elismerte Oroszország fennhatóságát Szahalin szigetének egészén, cserébe a Kuril-szigetek egészéért. 1905-ben a japán-orosz háborút lezáró portsmouthi egyezmény értelmében Dél-Szahalin visszakerült Japán fennhatósága alá. Az 1951-es San Franciscó-i békeszerződés nyomán Japán lemondott a Kuril-szigetekről, és Dél-Szahalinról, ám mivel az említett 1855-ös és 1875-ös szerződések alapján a Kuril-szigetek részét nem képezi Shikotan, Kunasir, Etorofu és a Habomai-szigetcsoport, ezek továbbra is Japánhoz tartoznak. A szerződés egyébként - amit többek között ezért a Szovjetunió nem írt alá - azt nem mondja ki, hogy a lemondást követően a szigetek a Szovjetunióhoz kerülnek, így Japán szerint a terület ma jogilag senkit sem illet, akár az Antarktisz.