Papp Levente
Másodosztályú Kelet-Európa

Bár még nincsen hivatalos brüsszeli álláspont a munkaerő-áramlással kapcsolatban, az eddigi elszólások és félhivatalosnak mondható brüsszeli álláspontok éles hangvétele jól jelzi: kényes a téma. Az Európai Bizottság most hat változatot dolgozott ki, de az már most is jól látható, hogy nincs támogatottsága annak a verziónak, amely lehetővé tenné, hogy a keleti munkavállalók azonnal szabadon mozoghassanak az unió területén. Brüsszelben azt a változatot tartják legesélyesebbnek, amely átmenetileg - például négy évig - korlátozná a munkaerő-áramlást. Németország és Ausztria áll legkeményebben ellene a gyors liberalizációnak, az ő esetükben akár öt év is lehet az átmeneti időszak.

Gerhard Schröder az SPD egyik konferenciáján. Óva int a keleti munkásoktól Fotó: Reuters

A legnagyobb uniós tagállam vezetője, Gerhard Schrö-der német kancellár javaslata mondható a legszélsőségesebbnek: nagy felháborodást kiváltó javaslata szerint az újonnan jövő keleti polgárok elől még hét évig el kellene zárni az uniós munkaerőpiacot. A The Wall Street Journal Europe vezércikkében bírálta az unió vezetőit, amiért nem ítélték el a német kancellár törekvését. A lap szerint Schröder két osztályra szeretné osztani az uniót, mint egy vonatot, és a kelet-európaiakat a másodosztályra tessékelné. A németek félelme és az unió tétova magatartása azért nem teljesen alaptalan, hiszen az elmúlt években tovább mélyült a nyugati és a keleti polgárok fizetései közötti szakadék. 
Az OECD vezetősége már korábban felfigyelt a német hozzáállásra, és keményen kritizálta Berlin munkaerő- és segélypolitikáját, kiemelve azt a tényt, hogy Németország teljesen piacellenesen, segélyek formájában márkamilliárdokat pumpál az elmaradott kelet-német régióba. A németek magatartása nem felel meg az európai normáknak, és az OECD rámutatott, hogy már 1999-ben felszólították a legnagyobb EU-tagállamot, hogy munkaerő-piaci reformra van szüksége. Németországban azóta sem történt semmi, ezért most tartanak a kelet-európai munkaerő-áradattól.
Nem is ok nélkül, hiszen jelentős különbségek vannak a bérek tekintetében az uniós és a csatlakozásra váró államok között. Átlagosan négyszeres-ötszörös nettó fizetésért dolgoznak a polgárok a Lajtán túl, de az orvosok, fogorvosok fizetése Németországban átlagosan tízszerese a magyarországinak. Mivel az árszínvonal ennél lényegesen kisebb mértékben tér el, ezért megállapítható, hogy átlagosan háromszor-négyszer annyit kell dolgoznia egy kelet-európainak egy termékért vagy szolgáltatásért, mint nyugat-európai kollégájának.
De könnyedén találhatunk számos példát, ahol ez a szorzó magasabb. 1997-es adatok szerint a bruttó fizetést tekintve egy liter tejért egy átlagos magyar munkavállaló 11 percig dolgozott 1997-ben, ezzel szemben osztrák kollégája kicsit több, mint három perc alatt kereste meg a tej árát. Egy köbméter gázt csaknem 4 perc alatt termel ki az átlag magyar, míg a sógoroknál ezt az összeget másfél perc alatt meg lehet keresni.
Ami talán még ennél is szomorúbb, az az, hogy a kelet-európai jövedelemkülönbségek is egyre nagyobb mértékben szakadnak el a nyugat-európaitól. Mivel az EU-ban a bérek növekedése meghaladja az inflációt (ezért a bérek reálértéke folyamatosan nő), a keleti bérek felzárkózásához az uniós GDP-növekedést meghaladó bérnövekedésre lenne szükség. Ez azonban egyelőre elérhetetlen dolognak tűnik, olyannyira, hogy a legfelső és a legalsó jövedelemkategóriák közötti különbség folyamatosan nőtt az elmúlt években: 1990-ben ötszörös volt ez a különbség, a kilencvenes évek végére már kilencszeres. Ez sokkal inkább az amerikai mintát tükrözi, mint a nyugat-európait, de ez természetesen nem összehasonlítható, hiszen a tengerentúlon az alacsony kategóriájú fizetésekből is meg lehet élni, míg ugyanez Kelet-Európában nem mondható el.
Addig is, amíg a keleti és a nyugati bérszínvonal nem találkozik, a németek számára Kelet csak felvevőpiacot jelent, ahol termékeiket értékesíthetik, de a keleti munkaerőből már, köszönik szépen, nem kérnek.