Október óta a magyar sajtó szinte megigézve követi a kisgazdáknál zajló „ereszd el a hajamat” sorozatot, miközben szinte semmilyen más politikai esemény nem tudja átlépni ingerküszöbét. A politológusok pedig a bárgyú választási esélylatolgatásnál többet nemigen tudnak mondani a kialakult helyzetről, míg a botrányok és fontolgatások színfalai mögött a kormány az ország sorsát évtizedekre meghatározó, radikális változásokat igyekszik keresztülvinni a törvényhozáson. A köztisztviselői törvény látszólag szakmai jellegű módosításába csempészve egy olyan politikai elitgárda létrehozása indult meg, amely a jelenlegi kormány bukása esetén is átmentheti pozícióit.
A törvényjavaslat szerint a miniszterelnök a szigorú rendbe szervezett köztisztviselői karból háromszáz tisztviselőt kiemelhet, és azokat öt évre elmozdíthatatlan státusban, havi mintegy félmillió forintos fizetéssel főtisztviselővé nevezheti ki. A javaslat elfogadása esetén Orbán Viktor háromszáz bizalmasát olyan helyzetbe hozhatja, amely ismételt hatalomra kerülése esetén totális kontrollt jelent számára a teljes kormányzati apparátus fölött. Abban az esetben, ha a Fidesz elvesztené a
következő választást, ezek az emberek a törvény értelmében öt évre elmozdíthatatlanok lennének, így az adófizetők pénzén, mintegy bebábozódva várhatják az őket kinevező politikai erő visszatérését a hatalomba.
Az új mameluksereg létrehozása újabb lépése annak a stratégiának, amely az 1989-90-ben végbement demokratikus rendszerváltás eredményeinek fokozatos felszámolására irányul.
Az Ellenzéki Kerekasztal és az MSZMP közötti tárgyalások eredményeként létrejött közjogi szerkezet szándékosan gyengíteni igyekezett a köztársasági elnök pozícióját. Abból indult ki, hogy a túlzottan erős egyszemélyi vezetés a Horthy-, Rákosi-, Kádár-korszak legrosszabb hagyományait követve megteremtheti az alapját a diktatórikus kormányzásnak. A környező országok tapasztalatait látva ez a félelem nem volt megalapozatlan. Milosevics, Tudjman, Kucsma, Lukasenkó diktatórikus rendszerei jól mutatják, hogy az erős elnöki rendszer a kelet-európai tekintélyelvű közegben milyen helyzetet teremthet.
A magyar megoldás ezért nem erős vezetőt, hanem erős parlamentet akart létrehozni. A választási rendszer szabályait úgy alakította, hogy támogassa a stabil többpártrendszer kialakulását, amely alapja lehet egy erős, működőképes parlamentnek. Az eddigi választások - az 1994-est kivéve - azt valószínűsítik, hogy stabil kormányzás csak koalíciós felállásban jöhet létre. A koalíciós kormányzás a koalíciós pártok közötti szükségszerű konkurenciaharcok miatt már önmagában is korlátot jelent a vezető párt túlzott hatalmával szemben. Azok a törekvések, amelyek a kétpártrendszer kialakítását célozzák, szükségképpen növelik a hatalommal való visszaélés kockázatát.
1992-ben az Antall-kormány olyan közigazgatási apparátus kialakítását tervezte, amelyben a hivatásos, pártsemleges bürokrácia és a politikai vezetés jól elválik egymástól. Az eredeti ötlet az volt, hogy a minisztériumi apparátusokban - angol és német mintára - csak a miniszter és a politikai államtitkár képviseli a politikai vezetést, a közigazgatási államtitkár, a helyettes államtitkárok és az alattuk lévő köztisztviselők a szakmai folytonosság és stabilitás képviselői lennének. Az azóta is hatályban lévő törvény szerint a köztisztviselők politikai tevékenységet nem folytathatnak. Ezt a rendelkezést rendszeresen semmibe veszik, így például amikor Semjén Zsolt helyettes államtitkár a Békejobb plakátján parádézott, látványos törvénysértést követett el, hiszen a törvény szerint ez összeférhetetlen köztisztviselői jogállásával.
A köztisztviselői törvény eredetileg arra a feltevésre épült, hogy a kiszámíthatóságot és stabilitást jelentő köztisztviselői karrier egyre színvonalasabb munkaerőt fog toborozni, akik a mindenkori kormányzat politikai beállítottságától függetlenül a helyükön maradnak, és végzik közigazgatási feladataikat. Az 1994-es választást követően már megdőltek ezek a feltevések, mivel a minisztériumok többségében a miniszteren és a politikai államtitkáron
kívül a közigazgatási államtitkárokat, a helyettes államtitkárokat és egyes esetekben a főosztályvezetők némelyikét is lecserélték. Az Orbán-Torgyán koalíció hatalomra kerülése pedig teljesen eloszlatta az illúziókat: a minisztériumok jelentős részében a „több, mint kormányváltás, kevesebb, mint rendszerváltás” jelszavával főosztályvezetői szintig lecserélték a vezetést. Egyes minisztériumokban pedig a titkárnőkig bezárólag átvilágították a munkatársakat, azt kutatva, kik azok, akiket az előző vezetés vett fel.
A kancellári hatalom
Orbán sok változást hajtott végre a kormányzati apparátusban. Létrehozta a kancelláriát, vagyis egy minden korábbinál erősebb miniszterelnöki hivatalt, amelynek vezetésével egyik legbensőbb bizalmasát, Stumpf Istvánt bízta meg. A Miniszterelnöki Hivatal létszámát megtöbbszörözték, az itt dolgozók átlagosan havi száznegyvenezer forinttal magasabb jövedelemmel rendelkeznek, mint a minisztériumok apparátusai. Az Orbán-kormány ráadásul megduplázta a központi közigazgatást. A Miniszterelnöki Hivatalon belül létrehozták az úgynevezett „tükör referatúrák” rendszerét, amely azt jelenti, hogy minden minisztérium fölött áll egy referens a miniszterelnök apparátusából, akinek már pozíciójánál fogva is erősebb befolyása lehet a döntésekre, mint az ügyekért politikai felelősséget vállaló miniszternek.
Mindemellett a kormány elkezdte a parlamenti ellenőrzés szisztematikus szétverését, amiben a háromhetenkénti ülésezés hatékony eszköznek bizonyult. Ma a polgárok sokkal kevesebbet tudhatnak az őket érintő döntések indokairól, mint az előző két ciklusban. Az országgyűlés plenáris üléseinek szétverése mellett bekövetkezett a bizottságok fokozatos eljelentéktelenítése, a vizsgálóbizottságok intézményének lejáratása az úgynevezett megfigyelési bizottság működése révén, majd felszámolása. Jellemző, hogy bár a törvény szerint, ha a képviselők egyötöde kéri, fel kell állítani a vizsgálóbizottságokat, az utóbbi két évben egyetlen olyan vizsgálóbizottságot sem hoztak létre, amelyet az ellenzék indítványozott. A kormánypártok törvénytelen eszközökkel folyamatosan megakadályozzák, hogy létrejöjjön például a Postabank ügyeit vagy a Magyar Televízió pénzügyi csődjét kivizsgáló bizottság.
Ennek a folyamatnak az eredményeként a politika központja kikerült a parlamentből, és a miniszterelnököt ellenőrizni hivatott parlament egyre inkább a miniszterelnök játékszerévé vált. A fontos ügyek nem a parlamentben, hanem a miniszterelnöki dolgozóban dőlnek el, és nyilvánosságra sem az országgyűlésben kerülnek, hanem politikai show-műsorok és gondosan megtervezett píáresemények során.
Időközben megindult az építkezés, hogy a miniszterelnökség szimbolikusan is az országgyűlés fölé emelkedjen. A budavári sikló felső végállomásánál található Sándor palota felújítása után a Miniszterelnöki Hivatal fel fog költözni a Budai várba, ahonnan jó kilátás nyílik majd a miniszterelnök számára a lábainál heverő Országházra.
Távlatokban gondolkodó barátok
Az új főtisztviselői kar - kiegészülve a fegyveres testületekben létrejövő főtiszti karral - ugyanebbe a folyamatba illeszkedik. Miközben a köztisztviselői ranglétrán szigorú törvényi feltételek alapján, törvényben megkövetelt szakképzettség, nyelvismeret és szolgálati idő alapján lehet csak előrejutni, a főtisztviselővel szemben mindössze annyi a követelmény, hogy felsőfokú végzettséggel rendelkezzen. No meg az, hogy a miniszterelnök főtisztviselővé nevezze ki. A törvény ugyan felsorol néhány blablát arról, hogy a főtisztviselőket a „távlatokban gondolkodni képes” köztisztviselők közül kell választani, de hogy ez mit jelent, azt nem magyarázza meg. Valószínűleg távlatokban gondolkodni az tud, aki időben odadörgölőzik a miniszterelnökhöz. Így a Fidesz eddigi kormányzati gyakorlatát ismerve arra lehet számítani, hogy a barátok, az iskolatársak és a kliensek közül fog kikerülni a főtisztviselői kar nagy része. (Az egykori Bibó-kollégisták közül azért nem, mert ők már mind jó állásokkal rendelkeznek.)
A miniszterelnöki hivatalban és a különböző minisztériumokban ily módon szétszórt mameluksereg jellemzője az lesz, hogy kiemelt fizetését és biztos pozícióját csakis és kizárólag a miniszterelnöknek köszönheti. Amennyiben a terv megvalósul, hiába jön létre koalíciós kormány, az egyes miniszterek apparátusaiban ott maradnak a miniszterelnök „beépített emberei”, és valójában ők lesznek a minisztériumon belüli erős emberek. Hamar rá fog jönni mindenki, hogy ezeken a főtisztviselőkön keresztül hatékonyabban lehet a döntéseket befolyásolni, mint a minisztereken keresztül, hiszen azok esetleg csak „kényszerszövetségesek”, míg a személyesen kinevezett főtisztviselők valódi bizalmi emberek lesznek.
A mameluksereg tagjainak még a kormányváltástól sem kell tartani, hiszen a törvény elő fogja írni, hogy elmozdításuk esetén öt évig nem bocsáthatók el, teljes fizetéssel rendelkezési állományban kell őket tartani. Ezzel a pártfinanszírozás gondjainak egy részét is megoldaná a Fidesz, hiszen a választások előtt Orbán Viktor által kinevezett főtisztviselőket a választási vereség után nem a Fidesznek kellene eltartani, hanem az adófizetők pénzén megoldja ezt a költségvetés. Méghozzá elég bőkezűen.
Az így kiépülő kancellári hatalom ugyan közjogi értelemben változatlanul nem lesz elnöki hatalom, de birtokosa nagyobb hatalommal fog rendelkezni, mint néhány elnök olyan országokban, ahol elnöki rendszer működik.
Tizenegy esztendővel a rendszerváltozás után úgy látszik, kevés volt az 1989-es előrelátás. Úgy tűnik, Magyarország sem tudja elkerülni azt a csapdát, amelyet történelmének legrosszabb tradíciói jelentenek. Orbán Viktor személyében van jelentkező, aki az erős vezető iránti vágyat hajlandó betölteni. Orbán kilenc éve, 1992 februárjában a Fidesz kongresszusán még arról beszélt, hogy „a parlamenttel szembeni elégedetlenség nem jelenti azt, hogy valamifajta tekintélyuralomra, erős emberre, a nemzet újabb apukájára várnának…” Azóta majdnem egy évtized telt el, és az egykor fiatal szónok egyre szívesebben jelenik meg „apuka szerepben”. A következő év nagy kérdése, hogy az ország akarja-e, hogy örökbe fogadják?