Talán sokunkat nem kell felvilágosítani arról, hogy a barokk korban bizonyos hajtűket a rizsporos parókák alatt nyüzsgő élősködők okozta viszketés ellen használtak, vagy a középkori várak vizesárkai fölé kitüremkedő kőfülkék mellékhelyiségként szolgáltak. Néhányan pedig esetleg már láttunk olyan trónust, amelyet többek között XIV. Lajos nevével is öszszekapcsol a történelem. Ebben egy éjjeliedény elhelyezése biztosította az „összkomfortot” az uralkodás gyakorlása során. Mégis, mivel a tisztálkodás mindenkor az intimitáshoz tartozott, ma is nehezen feltárható területként tartják számon a kutatók.
A tisztálkodás története valószínűleg egyidős az emberiséggel. Az ókori civilizációkban a fürdés részben az orvosláshoz kapcsolódott, de ugyanolyan (ha nem még nagyobb) fontosságú volt kötődése bizonyos vallási, rituális tisztulási szertartásokhoz. A görögöknél az újszülöttek mosdatása mellett a templomba járás előtt kötelezték a népet a fürdésre, de a Bibliában is olvashatunk például a szent sátorban szolgáló papok: Áron és fiai szolgálat előtti mosakodásának rendtartásáról.
Ezért meglepő, hogy Szent Jeromos a középkorban éppen vallásos okokra hivatkozva tiltotta be a fürdést. A tilalom feloldására csak a spanyolországi arab orvostudomány befolyására került sor a VIII. században.
A fürdés engedélyezésével azonban korántsem alakult ki ideális állapot. A mosakodás a középkori polgárok számára - a gyér vízellátás miatt - Európában a XVI. századig a nyilvános fürdők használatát jelentette. (Mint ismeretes, a közfürdők hagyományát az ókori görögök teremtették meg, és a rómaiak tökéletesítették.) A legkevesebb 4-5 fős, de sokszor 40 személyt is befogadó középkori fürdőket a mezítelenre vetkőzött nők és férfiak vegyesen használták. A közös fürdőzés sokszor botrányos, olykor gyilkosságokkal végződő verekedésekbe torkollott, amit a vendégkönyvbe felvett adatok nyilvántartásával próbáltak megfékezni a fürdőtulajdonosok.
Elsősorban a közfürdőkben terjedő fertőző betegségektől (pestistől és szifilisztől) való félelem vezetett a fürdőszobák létrehozásához, melynek ősét 1773-ban tervezték meg - mégis csak a XX. század elejére terjedt el széles körben.
A Parragh Galériában megrendezett Fürdőtörténeti Kiállítás történelmi tablóit Csiffáry Gabriella állította össze. Az átfogó történelmi áttekintés mellett számos érdekességet is megtudhatunk belőlük: például azt, hogy mire használták kezdetben a szappant és a mosdószivacsot, vagy miből állították elő a pomádét, illetve a brillantint. Néhány magyar vonatkozású adatra is fény derül: így arra, hogy honfoglaló eleink „szaunáztak”, vagy hogy a török hódoltság idején országunk területén szappanban is fizettek adót, de olvashatunk egy eredeti honi találmányról, a bajuszpedrőről is. Megtudhatjuk, hogy az arcfestésben kezdetben a kék színt az erek hangsúlyozására használták, a vasoxiddal vörösre festett köröm pedig csak a török nők körében volt elterjedt. Megismerkedhetünk olyan feledésbe merült találmányokkal is, mint a „hintáló kád”, amely felért egy kisebbfajta hullámfürdővel.
A kiállítás március 30-ig látható a Parragh Galériában (Bp. VI., Bajcsy-Zsilinszky út 5-7., az üzlet alagsorában) vagy az interneten:
.
(Kapsza Ágnes)