Vissza a tartalomjegyzékhez


Aki jóra igyekezik

Tudjuk, ha amerikai filmben új tanár érkezik, valaminek sürgősen változnia kell. Nincs ez másképp A jövő kezdete (Pay It Forward) című alkotásban sem. A Las Vegas-i iskola hetedikesei „nem semmi” házi leckét kapnak: a világot kell valahogy megjobbítaniuk. A Kevin Spacey játszotta társadalomismeret-tanár persze kétli, hogy tanítványainak ez sikerülne, de olyan embereket akar nevelni, méghozzá a legfogékonyabb korban, akik nem restek legalább megpróbálni ezt.
Ám, hogy (bármely) szép idea működni kezdjen - ahhoz egy megragadó személyiség hitelesítése kell. Akiknek voltak ily nyomot hagyó tanárai (vagy legalább látták a Holt költők társasága című filmet), jól tudják ezt. 

Las Vegasban, a sivatagból kinőtt jelkép-jelenben van mit jobbítani. A szerencsejáték akropoliszáról Robert de Niro Casinó-ja sok elborzasztót felmutatott, de korántsem mindent. Itt a Város robotosai az alkohol, drog és a gyerekbűnözés sebeitől szenvednek. Így, ebben a sorrendben. A nagy feladványra érkező válaszok közül viszont az egyik, meglepetésre, működni kezd. Egy, agyonhajszolt mamájával (Helen Hunt) élő fiú, Trevor, „add tovább” pilótajátékot kezd. Jót kell tenni három emberrel, de olyat, amit ők nem tudnának maguktól megtenni. A jótevést e három is folytatja három-három másikkal… - míg a világ megjavul.
El lehetne csúszni e gyermekien naiv tételen, de a film nem megy át érzelgős szappanoperába, megőrzi hihetőségét, a három főszereplő játékának köszönhetően. De azért kell a háttérközeg is. Mert, amint ezt tudós társadalomkutatók felmérték, az individualista amerikai társadalom egyidejűleg meglepően közösségi alakulat. Radikálisan szabadságpárti, ha az egyéni választás jogáról van szó, de vágyódik az alulról építkező, civil közösségek után, amint ezt például Martin Luther King erőszakmentes mozgalma, vagy ma a Promise Keepers (Ígéret megtartói) „evangéliumi hadseregének” példája mutatja. 
Kevin Spacey a Közönséges bűnözőkben és az Amerikai szépségben látott alakításaihoz hasonlóan most is kerüli a harsány gesztusokat. Inkább az emberi arc finom izmainak játékára épít, s ez szakmájának legjobbjait jellemzi. A nevében is különös Eugene Simonet tanár úr alig rezdülő ábrázata fokozatosan, a dramaturgia menetének megfelelően vesz föl - túl nem játszott - érzelmeket. Élete szinte Erény&Rend magánvállalat, nem véletlenül lakik a bűn városában épp az Oázis Hotelben. A szokott esti ingvasalás, a könyvek és térképek közé azonban egy gyerekkori trauma áldozataként bújt el, megégett teste ugyanúgy bűnjele a szülők ivászatának, mint Trevor élete. Világos, hogy ő is sorszámot kap a jótettre szorulók listáján.
A „mozgalom”-ra egy újságíró is felfigyel, amikor esős éjszakán egy esernyős idegen valódi Jaguárral ajándékozza meg. Ezt nem tudja elhordozni: nyomozni kezd, és visszafelé gombolyítva a szálakat, elérkezik a kissráchoz. Eközben látjuk, hogy az életek nemigen javultak, az emberek kevéssé változtak meg, bár a jótettek precízen tovább lettek adva. Talán egy erős „természeti” törvény működik itt: az elvetett mag mindenképp továbbadja lényegét, ha szerényen gyümölcsöző talajra hull is. Igaz, Victor Hugo Nyomorultak című regényében a hasonló, érdek nélküli jóság többre képes, a fegyenc Jean Valjeant nagy ívű jellemváltozásra indítja. Trevor viszont iskolai késelés áldozata lesz, mialatt épp a harmadik emberrel tenné a jót… 
Befuccsolt tehát a nagy kísérlet, mint a többi önerős világjobbító ötlet. A tragédia - ahogy az Amerikai história X-ben - itt is megöli a hepiendet. De jön a megkapó végső kép, az együttérzés nemzeti szintig jutó özöne, mellyel konokul vallják a film alkotói: aki jóra igyekezik, jóakaratot nyer. (Pálfy Gyula)