Vissza a tartalomjegyzékhez


XXI. század a kultúra alkonya

Németországban a háztartások 99 százalékában van televíziókészülék. Minden második családnak több tévéje is van. Az „átlag német” naponta mintegy kétszáz percet tölt a képernyő előtt: a médiaszakértők a XXI. század beköszöntével mind hangosabban kongatják a vészharangot, mert az EU legnépesebb államában a csatornák közötti rivalizálás a műsorok színvonalának rovására megy. 

Az NSZK-ban 1952 óta van rendszeres televízióadás, míg a hajdani NDK-ban az ötvenes évek végén kezdődött csak meg a műsorszórás. Bő egy évtizeddel a berlini fal leomlása után, az újraegyesített Németországban már nincsenek jelentős különbségek a tévézési szokásokban. Az USA mögött a második legjelentősebb tévé-piacként számon tartott Szövetségi Köztársaságban a polgárok zöme három tucat csatorna közül válogathat a nap huszonnégy órájában. A friss felmérések szerint az elmúlt esztendőkben tovább csökkent a politikai műsorok, a véleményformáló, információs adások népszerűsége. A nézők, bekapcsolva a készüléket, elsősorban szórakozni, és nem művelődni, tájékozódni - gondolkodni?! - akarnak. Az ARD és a ZDF közszolgálati csatornák publikuma még csak kapható arra, hogy a mindössze 4-5 százaléknyi reklámidővel „megédesített” programok közül a bel- és külpolitikával foglalkozó hírdokumentációs műsorokat válasszák. A szűkebb tábort, a 14 és 49 év közötti „konzumáló” korosztályt megcélzó, átlagosan összesen 20 százalékban „Werbung”-gal megszakított adásidejű magáncsatornák - melyek közül elsőként a SAT1 startolt 1984-ben - választékában a komoly, nívós programok kisebb teret kapnak. A médiaelemzők különösen veszélyes tendenciának tartják, hogy az erőszak fiktív ábrázolása (könnyed szórakozásként tálalva) a filmekben éppúgy követőkre talál(hat), mint a valódi agresszív cselekmények reális bemutatása (Reality-TV News). A tévé, így vagy úgy, az új évezredben is milliárdos üzlet az NSZK-ban és szerte a világon. (Mogyorósi Géza, Berlin)