Köd ül a városon, vastag, téli köd, szürke a december, ám a tereken és a szélesebb utcákon az árusok tarka pavilonjai mégis színessé teszik a hangulatot. A mutatványosok is felbukkannak, egy kis hasznot remélve a nagy nyüzsgésben. A Chaplin-figura utánzóművész, a citerán cincogó muzsikus, és lám, itt van régi ismerősöm, a bűvész is a galambjával. Régóta ismerem, írtam is már róla valamikor, s most megint látom. Vajon ugyanaz a galamb járja vele a várost, mint amelyiket annak idején annyira megsajnáltam? Vagy ez már egy másik, netán annak valamelyik utóda?
Fehér tollú, csenevész jószág ez is, sovány, megviselt, akárcsak a gazdája. Letelepszenek a tér egy védett sarkában, s a bűvész előszedi bő szatyrából a kellékeket. Cilinder, brokáttal bevont asztalka, kártyacsomag, varázspálca, lottyadt düftinzsák, (ez utóbbi a galamb rejtekhelye). Mindezt a vézna emberke gonddal elhelyezi maga körül, hogy aztán egy recsegő magnóból megszólaló zenével megpróbálja felvenni a versenyt a tér zajával.
A galamb, a kis, fehér jószág eközben fázik. Gersomina jut eszembe, mint akkor is, régen, amikor először láttam őket, Gersomina, az ágrólszakadt bolondka, aki Fellini gyönyörűséges filmjében Zampano ponyvás, motoros triciklijében didereg, amint járják a hegyi falvakat, robognak az országúton esőben, szélben, havazásban. Arra a gombszemű, csutakhajú, otromba bakancsot viselő senki-lányára, a durva lelkű mutatványos kis segédjére gondolok, aki ugyanolyan kiszolgáltatottságban várta a produkció kezdetét, mint ez a galamb a bűvész vállán kuporogva.
Nem sokan állnak meg előttük, de azért mindig akad a tömegből néhány kíváncsiskodó. A bűvész nem hangoskodik, nem is beszél, csak furcsa rumbalépésekben imbolyogva mutogatja tudományát. Kopaszodó férfi, arcán elszánt mosoly. Nem az a karcsú, hosszú ujjú, elegáns típus, amit a cirkuszok porondjairól ismerünk. Nincs nagy gyakorlata, nincs fölényes mosolya a kunsztokhoz, a pingponglabdák is minduntalan kipotyognak az ujjai közül. Utánuk kap, hajladoz, összeszedi gyorsan a labdácskákat. Cseppet sem zavartatja magát, nem érdekli a pillanatnyi kudarc, nem adhatja fel, élni kell, pénzecske kell, ki kell varázsolni a forintokat az emberek zsebéből.
A galamb ezalatt felborzolt tollazattal, egy ládika tetején, nyakát behúzva, szemhéját álmatagon le-leeresztve gubbaszt, egykedvűen várakozik. Türelmes, engedelmes. Pedig láthatóan fázik. Didereg.
- A bolond fázik! - húzta össze mellén a posztózubbonyt a csodás Giulietta Massina, és rettegve, mosolyba fojtott sírással nézett fel a nagy emberre, a nagy, erős férfira, a mutatványosra, aki láncot tépett mellkasával a tereken.
Ez a bűvész itt nem Zampano, nem az az Anthony Quinn-szerű vad alak, de mégis mintha Gersominát látnám dideregni a galamb képében, anynyira lehangoló a nyomorúsága. Pedig talán jobb dolga van, mint az ereszek alatt fészkelő, az úttesteken kapirgáló, a tetők fölé röppenő, az ablakpárkányokra szórt kenyérmorzsákat csipegető társainak, a gazdátlanoknak, a magukra hagyottaknak, a város galambjainak. Őket a jólelkű embereken kívül csak az ég táplálja, ezt meg itt, a bűvész tartja, eteti. Kiváltságos helyzet, de mégsem ez látszik rajta.
Mintha fárasztó, gondterhes lenne az élete, örömtelen a sorsa. Van biztonsága, de nincs függetlensége, van megélhetése, de nincs választási lehetősége.
Ezt sugallja bágyadtsága, didergése.
Unalom és beletörődés.
Gazdája most négyrét hajtott újságlapot mutogat körbe, forgatja jobbra, forgatja balra, tessék, láthatja mindenki, nincs itt csalás, ezek sima lapok, nincsenek preparálva, mégis, amikor a bámészkodók közül kiválasztott fiatalember szégyenkezve, vonakodva, de a mágusok iránti önkéntelen engedelemmel odaslattyog, és az asztalkán álló pohárból, utasításra, vizet önt az újságlapok közé, az ott, lám, nyomtalanul eltűnik. Hová lett a víz? Régi trükk, de mindig akadnak, akik még nem láttak ilyet, most is felhangzik innen-onnan a csodálkozás halk moraja.
A bűvész hajlong, gyér taps a jutalom.
A galamb a tapsra megmozdul, mintha illenék összeszedni magát.
Akkoriban is, amikor először láttam őket, s most is az jár a fejemben, vajon miért nem röpül el? Nincs odakötve, odaenyvezve a ládikához, elszállhatna. Nem az-e a természetes, ha egy madár, ha semmi sem akadályozza, elhessen, felröppen, szárnyát kitárva a magasba emelkedik? Hiszen kalitkába kell zárni, ha fogva akarjuk tartani! Ez meg ott ül, ahová gazdája tette. Talán le van metszve a szárnytolla? De ha így van, vagy ha így volna, tudatában lenne-e ennek annyira, hogy meg se próbálkozzék egy kurta szárnyrebbenéssel akár? Vagy tett már ilyen mozdulatot, és megjárta? Repülés helyett a földre zuhant, mint egy kődarab?
De talán nem is akar elrepülni. Talán már túlságosan is megszelídítette a mutatványos. A biztonságát féltheti. Netán annyira intelligens, hogy tudja, már leszokott a szabadságról!
A bűvész kártyatrükköt mutat be. Az emberek elunják az ácsorgást, odébb állnak, mások meg éppen most érkeznek. Jókor, mert a galamb következik. A vézna szemfényvesztő körbemutatja a düftin zsákocskát, ki-be fordítja, lássák, egyszerű holmi, nincs zsebe, se rejtett nyílása. Ebbe a zsákba kerül a galamb. A madár megadóan hagyja, hogy a bűvész felmarkolja és belegyömöszölje. Némi hókuszpókusz, aztán hirtelen - hopplá! - a zsák üres. Láthatják, mert körbemutatja, kifordítja és befordítja megint. A madárnak nyoma veszett. Hol a galamb? Sehol! Moraj, taps. Tapsocska. A mágus hajlong, majd felveszi az asztalról a ládikát, kihúzza a fiókját, ezt is mutatja, hogy üres. Majd csiribú-csiribá!… ismét kihúzza a fiókot - ott a galamb!
Meghajlás, taps. Pénz hull a cilinderbe, oszlik a közönség, hogy tovább járja a bódék sorát és költse a pénzét, ha van! - az árusok portékáira.
A galamb újra ott gubbaszt a ládikán. Fázik. Tollát borzolja, míg gazdája sikerre áhítozva belekezd egy újabb mutatványba.
***
De nemcsak a galamb fázik. Fáznak a hajléktalanok is, akik nemrég még a parkok padjain, bokrai alatt, kapuk szegletében húzták meg magukat éjszakára. De hol van már a nyár, meg a langyos ősz! A december dermesztő még az idei enyhébb hőmérsékletű időben is.
Nemrégiben a párizsi metróban, az ottani toprongyos, nyomorúságos hajléktalan alakokat látva eszembe jutottak a mieink, az állomások mélyén alvók, a szemétgyűjtőkben turkálók, az utcán kéregetve elénk toppanók, az útkereszteződésekben az autósokat megsarcolók, hogy lám, ezek a szerencsétlenek mennyire egyformák mindenütt. Egyre többen vannak, s még többen lesznek mifelénk is, meg tőlünk keletebbre is, akárcsak az amerikai nagyvárosokban vagy Európa-szerte. Mi lenne, villant belém, ha kedvük támadna világszervezetbe tömörülni? Ha kialakítanák nemzetközi kapcsolataikat, sőt kongresszust is tartanának? Összegyűlnének valamelyik metropoliszban, küldötteket választanának, akik soraikból létrehoznák az elnökséget, szónokokat kérnének fel, hogy előadásokat hallgathassanak az érdekvédelmükkel kapcsolatban, pontokba szednék jogaikat, követeléseiket. Például, hogy a fagyos téli éjszakákon a zsaruk ne kergessék ki őket az Isten szabad ege alá, ha az aluljárók telefonfülkéiben vernek tanyát, vagy hogy mennyi legyen az a legkisebb összeg - a különböző országok pénznemeire átszámítva - amelyet a mai árak mellett tisztességes alamizsnának lehet elfogadni, továbbá, hogy a kukákba dobott maradékok milyen minőségűek legyenek, sőt hivatalos pecsét szavatolja a fogyaszthatóság határidejét. Tapasztalatcserét folytathatnának az általánosan legjobbnak mondható kéregetőhelyekről, a könyörgések formáiról, és így tovább. Minderről nyilatkoznának a sajtónak, a televíziónak. Sikeres kongresszus esetén indulót is írathatnának maguknak egzisztenciájukat
veszített zenészekkel.
De a kongresszusokon kívül megszervezhetnék a cserelátogatásokat is. Milyen előkelő vendég lenne Budapesten például néhány francia, spanyol vagy amerikai clochard. Az idegen nyelven beszélő koldusok tiszteletet ébresztenének hazánk polgáraiban, különösen azok körében, akik csak magyarul tudnak. Elképzelhető, hogy a magyar koldusok is érdeklődést kelthetnének a világban, bár nem könnyű áttörni a közöny falát. De hátha! Néhány budapesti nincstelen útra kelhetne, hogy bejárja Európát, meg a tengerentúlt. Miért csak az előkelőségek, a politikusok, bankárok, művészek, üzletemberek utazzanak, egy szegény hajléktalan talán nem kíváncsi az Eiffel-toronyra, a Szabadság-szoborra New York kikötőjében, vagy a szép Barcelonára, a ködös Londonra? (Mert azért az másmilyen köd, mint a mienk!)
Meglehet, nehézséget okozna az okmányok beszerzése, a hivatalos formák lebonyolítása. Ami az útiköltséget illeti, az valahogy összejönne önkormányzati támogatással, de a dokumentumok? Van ezeknek az embereknek valamilyen papírjuk arról, hogy léteznek? Van nevük? Születési helyük és évük? Adószámuk és TAJ-számuk, a lakossági folyószámláról már nem is beszélve!
De kellene-e útlevél? Küllemük elegendően igazolná őket. Átballaghatnának a határon útlevél nélkül, talán a hatóságok észre se vennék őket. (Van rá példa. Mármint arra, hogy észre sem veszik őket.) Vonaton, hajón megélhetnének az adományokból, amíg céljukhoz nem érnének.
Mekkora élmény lenne egy magyar clochard-nak néhány hetet mondjuk a párizsi metróban tölteni, s nem a budapestiben! Micsoda tanulmányút! Képzeljük el, visszatérve ott kucorogna a Blahán, az aluljáró lépcsőjén, már a tavaszi napban, a jó levegőn, és mesélné társainak, akik még soha nem hagyták el kerületük határát:
- Amikor a Notre Dame kapuja előtt kéregettem, s néhányan odavetettek egy-két frankot, és azt mondtam nekik: „Merci!” - úgy éreztem, mintha álmodnék! Én és a ragyogó Párizs! A Szajna hídja alatt azok az éjszakák! Hogy ezt is megélhettem, Uramisten!…
- Szóval te Párizsban jártál? - hajolna hozzá egy borostásképű, foghíjas alak, éppen cigarettát sodorva a járdáról felszedett csikkekből. - Hát én meg láttam a királynőt!
- Királynőt? Ugyan! Hol láttál te királynőt?!
- Londonban! Éppen ott vágtam meg valakit a Buckingham közelében, amikor kikocsizott. Ó, Európa gyönyörű! És a szigetország! Én mondom, pompás világ! Hogy ezek a politikusok miket láthatnak! De most én is… Most mi is!
Rá se bagóznának arra az alakra, aki szerteszét bámulva botorkálna a járókelők tömegében. Ócska nagykabátja a földet súrolja, egyik lábán szandál, a másikon sarok nélküli cipő, madzaggal átkötve. Haja kócos, arcán kimerültség. Hozzájuk érve megállna előttük, aztán bátortalanul megszólalna:
- Bonjour, messieurs! Pardon, mesdames! Je suis clochard! J’ai faim!…
- Mit mond? - néznének öszsze. De a Párizsban jártnak felcsillanna a szeme:
- Nicsak! Pierre! Hát te vagy az?! - És összeölelkeznének. Aztán a többiekhez: - A haverom a Gare de l’Est metróállomásról! - Majd a jövevénynek: - Oui, oui, monsieur! Jó helyen jársz pajtás! J’ai faim! Mi is azok vagyunk, éhesek! Gyere, gyere, akad itt hely neked is!…
Hát valahogy így. Ez jut eszembe ezekben a ködös napokban, karácsony után decemberben, a század utolsó esztendejében, miközben járom a várost télidőn.