Tátogó tenorok

A színpadon a „három tenor” egyikének hangja árad. Aztán hirtelen csend - pedig a közelebb ülők jól látják, hogy a művészek tovább tátognak. Placido Domingo igyekszik feltalálni magát: a technika ördögéről humorizál. Azt mondja, ha a publikum nem is igazán hallhatta, legalább láthatta őt. A közönség azonban nem azért fizetett egy vagyont a jegyekért, hogy csak lássa, hanem hogy hallja is a művészt, méghozzá eredetiben. 

A csalódott nézők visszakövetelték a pénzüket. De csak azért, írja könyvében Ilse Elisa Zellermayer zenei menedzser, a kulisszatitkok nagy ismerője, mert a turpisság kiderült. 
A Berlinben napvilágot látott Három tenor és egy szoprán című leleplező mű nem kevesebbet állít, mint hogy Domingo, José Carreras és Luciano Pavarotti nem egyszerűen playbackkel, hanem a legkorszerűbb elektronikus technikával felfegyverkezve csapja be a nagyérdeműt. A szerző szerint a csodálatos hangok egyre gyakrabban érkeznek a zsenik torka helyett a műszerekből. A stúdiós manipulációk igen régiek. Kirsten Flagstad egy 1952-ben készült Izolda-felvételen szépen kiénekelte a magas C-t, amikor szakmai körökben mindenki tudta, hogy ez a magasság már régen nem szerepelt a művésznő repertoárjában. Ma már léteznek akár paróka alá rejthető minimikrofonok is. Ezek segítségével egy tíz másodperces magas C elméletben akár egy órán keresztül is (!) szólhat. (Vianovo)