Varga P. Miklós
Újpolgári falumodell

A termelőszövetkezetek külső üzletrészeiről szóló vita megértéséhez érdemes egyszerűsített formában áttekinteni a helyzetet. A szövetkezetek tulajdonosait négy csoportba oszthatjuk: az elsőbe tartoznak az aktív tagok, a másodikba a már nyugdíjas tagok, a harmadikba a menedzsment, végül a negyedikbe a külső üzletrész-tulajdonosok. A kormány által beterjesztett törvényjavaslat arra kötelezi az első három csoportot, hogy - különböző technikákkal - vásárolják meg a külső tulajdonosok üzletrészét. Ez a lépés kétségtelenül kedvező azon külsősök számára, akik nem nyereséges szövetkezetek tulajdonosaiként jelenleg nem kapnak osztalékot. A törvény hátránya viszont, hogy az egyébként is sokat küszködő szövetkezetek csődbe mehetnek a kötelező kivásárlás hatására, aminek következtében akár több százezer ember is elvesztheti megélhetését. A miniszterelnök egyébként nem titkolja, hogy a szövetkezetekkel szemben inkább a közép- és nagybirtokok kialakulását támogatja. Fontos még megemlíteni, hogy a külső tulajdonosok szervezett formában soha nem léptek fel tulajdonrészük pénzbeni megváltása érdekében. 

Az említett négy csoport mindegyikének igaza van valahol, emellett pedig egyik sem tehet a kialakult helyzetről, hiszen azt egy 1992-es törvény idézte elő: külső üzletrész-tulajdonosnak minősítették azokat az egykori tsz-tagokat és alkalmazottakat, akik 1992-ben már nem voltak tagjai a szövetkezetnek, vagy azóta kiléptek, vagy egy üzletrésszel rendelkező szövetkezeti tag örökösei. Az 1992. évi II. törvény alapján a szövetkezetek vagyonát nevesítették. Mindenki, aki vagyontárgyat vitt be a szövetkezetbe, vagy ott dolgozott, részesült a szövetkezet akkori vagyonából. A vagyonnevesítések során 1,14 millió személy jutott üzletrészhez. A 260 milliárd forintot kitevő szövetkezeti vagyonból 107,9 milliárd forint értékű üzletrész (az összes vagyon 41,5 százaléka) jutott az aktív tagoknak és alkalmazottaknak. A nyugdíjas tagok üzletrészeinek összértéke 100,6 milliárd forint (38,7 százalék). Az öszszes vagyon 19,8 százalékának megfelelő 51,5 milliárd forint a szövetkezeti tagsági viszonnyal nem rendelkező, külső üzletrész-tulajdonosok üzletrészeinek összértéke.
A szövetkezet gazdasági döntéseit a tagokból álló közgyűlés hozza, így a külső üzletrész-tulajdonosok, bár tulajdonosai a szövetkezetnek, annak döntéseibe nem szólhatnak bele.
Az üzletrészekre fizetett osztalék tekintetében nincs megkülönböztetés, ahol fizettek osztalékot, ott minden üzletrész-tulajdonos a tulajdonának arányában kapott. A mezőgazdaság hanyatlása következtében azonban egyre kevesebb helyen fizettek osztalékot.
Az 1992-es törvény elfogadása óta szakmai berkekben folyamatosan téma volt a külső üzletrész-tulajdonosok problémája. Több szövetkezet elkezdte felvásárolni az ő üzletrészeiket, bár igen alacsony árfolyamon (8-10 százalék). Az MSZP-SZDSZ kormány idején a mezőgazdasági támogatások között külön jogcím szerepelt az üzletrész-felvásárlás támogatására.
A szövetkezetek nagy része a probléma megoldására az átalakulást választotta. A szövetkezet részvénytársasággá való alakulásakor minden üzletrész-tulajdonos (tag és külsős egyaránt) részvényre cserélhette az üzletrészét, így azonos tulajdonosi jogok illették meg őket.
A megmaradt szövetkezetekben a külső üzletrész-tulajdonosok száma és tulajdonuk aránya a tagok kilépése vagy öröklés következtében folyamatosan növekedett.

A polgári megoldás

Az előzményekből kitűnik, hogy nem a szövetkezetek, különösen nem azok tagsága találta ki a külső üzletrész-tulajdon intézményét. A megoldásként szereplő törvény azonban a szövetkezet tulajdonosait egymással szembeállítva próbál megoldást kínálni.
A törvény kimondja, hogy a külső üzletrész-tulajdonosok üzletrészét a szövetkezetek 100 százalékos névértéken kötele-sek megvásárolni. Azonban az egyes üzletrész-tulajdonosok között megkülönböztetést tesz. Azoknál, akik már 1992-ben külső tulajdonosok voltak, a szövetkezeteknek 90 napon belül fizetnie kell, és ha igénylik, ehhez az állam egyéves lejáratú kölcsönt nyújt. A második kategóriába egyrészt azoknak a tagoknak az örökösei tartoznak, akik 1999. december 31-ig elhunytak, másrészt azok a tagok, akik kiléptek a szövetkezetekből. Őket 2002. június 30-ig, 100 százalékos névértéken kell kifizetni, azzal a különbséggel, hogy ehhez az állam már semmilyen segítséget nem nyújt. A harmadik kategóriában azok a külső üzletrész-tulajdonosok vannak, akik vásárolták az üzletrészüket. Őket a törvénytervezet spekulánsoknak tekinti, így rájuk nézve az a szabály, hogy állapodjanak meg a szövetkezetekkel. Azokra a szövetkezeti tagokra, akik 1999. december 31-ig nem léptek ki a szövetkezetből, illetve azokra, akik 1999. december 31-e után elhunyt tagok örökösei, a törvényben semmilyen rendelkezés nincs. 
Tehát a szövetkezetek körülbelül 150 ezer aktív dolgozójára és mintegy 250 ezer fős nyugdíjas tagjára a törvény azt a kötelezettséget terheli, hogy akár saját üzletrészük, részjegyük értékének teljes elvesztése árán is, az előbb említett fizetési kötelezettségeket teljesíteniük kell.
A Bankszövetség állásfoglalásban bejelentette, hogy a szövetkezeti üzletrészek kifizetése felszámolási hullámot okozhat. A bankszövetség szerint a bankok az esetek túlnyomó többségében kénytelek lesznek a mezőgazdasági szövetkezetekkel szemben fennálló követeléseiket kétesnek vagy rossz hitelnek minősíteni, mert megnő a viszszafizetési kockázat. Ebből következően a bankoknak céltartalékot kell képezniük az eredmény terhére, és a végleges veszteség mérséklése érdekében hozandó intézkedések végső esetben a szövetkezetek felszámolását indíthatják el.
A szakértők előrejelzései szerint a törvény által érintett szövetkezetek fele, 800 gazdaság esik várhatóan áldozatul az intézkedésnek. Ezek a gazdaságok mintegy 0,8-0,9 millió hektáron gazdálkodnak, amelyet közel félmillió embertől vesznek bérbe. Felszámolásukkal e bérleti szerződések automatikusan megszűnnek, s a bérbeadók egy jelentős része nem tud gondoskodni földje megműveléséről. Ezeknek a szövetkezeteknek a tagjai, illetve a nem az első kategóriába sorolt kívülálló üzletrész-tulajdonosai várhatóan vagyonuk nagy részét elveszítik. Emellett akár százezer ember veszítheti el munkahelyét, megélhetését.
De az egyéni gazdálkodókat is súlyosan érinthetik a következmények, hiszen az Agrárgazdasági Kutató és Informatikai Intézet állítása szerint az árutermeléssel foglalkozó magángazdaságok 60 százaléka, és az önellátásra termelő kisgazdaságok 40 százaléka valamilyen módon kötődik a ma működő szövetkezetekhez.

Mi lehet a kormány igazi célja?

A kormány az alkotmányra hivatkozva, a külső üzletrész-tulajdonosok védelmében készítette el a törvénytervezetet. Itt szükséges megemlíteni, hogy a kisgazdapárt által eredetileg beterjesztett indítvány sokkal humánusabb volt a szövetkezetekkel. Figyelembe vette a gazdaságok anyagi helyzetét és a felhalmozott adósságot is. A törvényt ellenzők is az alkotmányt citálják, mert a törvény különbséget tesz az üzletrész-tulajdonosok között.
Orbán Viktor miniszterelnök azonban egy néhány héttel ezelőtti, szerdai rádiónyilatkozatában elmondta, mi a kormány igazi célja: „A polgári kormány nem a szövetkezetek oldalán áll, a polgári kormány magántulajdonon alapuló közép- és nagybirtokok kialakulását szeretné a mezőgazdaságban.” Ennek állnak útjában a szövetkezetek, tehát nincs rájuk és a bennük dolgozó és belőlük élő emberekre szükség.
A miniszterelnök által említett nagybirtokok kialakulását segítik elő a szövetkezeti csődök és felszámolások azáltal, hogy sok agrár-termelőeszköz kerül a piacra (traktorok, gépek, istállók, állatállomány stb.). A tömeges kínálat alacsony árat jelent, s így, akinek van tőkéje, fillérekért vásárolhatja fel akár több falu eszközparkját, s ezáltal az adott körzetben a termelés kizárólagos meghatározójává válik. A törvény ürügyet teremt a tartós állami tulajdonban lévő mezőgazdasági birtokok többségének gyors privatizációjára, mert a bevétel jelentené a szövetkezeteknek nyújtandó egyéves hitel fedezetét.
(a szerző agrárszakértő)