Vissza a tartalomjegyzékhez


Mit látunk a jövőből

A jövő egyre inkább izgatja az embereket, persze már akit. Az esetleges közömbösekkel ellentétben a Friedrich Ebert Alapítványt nagyon is foglalkoztatja e kérdéskör, s a múlt hétvégén „Mit látunk a jövőből…?” címmel konferenciát rendezett, melyen különféle tudományágak művelői osztották meg nézeteiket. 

Kulturális vonatkozásban a számos felszólaló egyikeként Levendel Ádám médiaszakértő arról beszélt, hogy a minket körülvevő viszonyok gyors változása megnehezíti az előrelátást. A média mint reklámhordozó követi a gazdaság átalakulását, s mint szórakoztató eszköz univerzalizálódik, hisz a tévénéző világ 80-90 százaléka ugyanazt a filmet nézi - néhány nap eltéréssel. Elhangzott, hogy az említett gyorsaság tulajdonképpen a média legelemibb érdeke, hisz ez a gyorsaság az, amely biztosítja a média kulturális monopóliumát. 
Kunszt György építészmérnök a jövő építészetéről beszélt. Az elkövetkezendő időkben az energiafelhasználás fokozott korlátozására kerül sor, ami esetünkben a napenergia építészeti felhasználását jelenti, ez egyébként már a 70-es években megindult. A napkollektorok alkalmazása vizuálisan is befolyásolja majd az épületek homlokzatképzését. Az irodaházak nyomasztó sablonossága ellen létrejött kritikai építészet egyre inkább a partvonalra szorul, s így a másságot képviselő tervezők mind kevesebb megbízáshoz jutnak. Szó esett arról is, hogy a hajdani városok templomközpontú berendezkedése helyébe centrumként a bankok és a bevásárlóközpontok léptek, egy másfajta szakralitás hordozóiként. 
Kamarás István szociológus a vallások aspektusából vizsgálta a konferencia tárgyát. Úgy véli, hogy eleinte a privát vallásosság növekedése lesz jellemző, de ez a barkácsolt vallásosság rövid ideig tart majd. A vallás itt-ott kikerül az állami és politikai dimenziókból, majd újra összefonódik vele, s a „keresztény kurzus”- szerű jelenségek világszerte megfigyelhetők lesznek. Mindezek mellett ma a modernizációt magába szívó, fundamentalista pünkösdi kereszténység erősödése észlelhető, mely a jövőben még jelentősebbé válik. Az ökumenére pedig nem lát komolyabb reményt. Kamarás kitért a főként a katolikus egyházban tapasztalható hanyatlásra a papok létszámát illetően, melynek következtében az egyház ellaikusodása, a civilek fokozott szerepvállalása várható. Ennek folyományaként a közösségek maguk fognak saját köreikből papot választani, s így a katolikus egyházban egy civil engedetlenségi mozgalom jelenik meg, melynek eredményeként bizonyos püspökök engednek majd a nyomásnak, mások kiközösítenek, véres harcokban konfrontálnak. A jelenlegi magyarországi helyzettel kapcsolatban a felszólaló megjegyezte: „Néha úgy ébredek, mintha keresztény kurzus lenne most is.”
Veres András irodalomtörténész a művészetek válságáról óvatos derűlátással nyilatkozott. Beszélt az opera, a koncertmuzsika, az előadóművészet hanyatlásáról, valamint a művészet visszaszorulásáról a magánéletbe, melynek következtében nem jöhet létre nagy stílus, hisz ma nincs igazi közösség, igazi hit és akarás, avantgárd kiválasztottságtudat. Az irodalmi élet pedig a pártállam idején infantilizálódott, a pályakezdő nemzedék nyugatra exportált. A mai generációnak jobbak ugyan a lehetőségei, de ma már nem a tehetség a mérvadó. Színvonalas folyóiratok tűnnek el, kevésbé színvonalasak virágzanak. Az irodalmár a kultúra megújulásában visszahúzó erőként a politikát jelöli meg. A tévét, videót és internetet a fogyasztó öntudatára apelláló, csábító hatalomként jellemzi, amelyek szerinte kábítószerfüggőséghez hasonló erős megkötözöttséget eredményeznek. 
Varga Csaba szociológus a Stratégiakutató Intézet felmérései alapján a mai értelmiséget alapvetően két táborba sorolja aszerint, hogy egy modern új pokol, vagy egy utópikus aranykor bekövetkeztét várja-e. Előbbi szerint a jövő felfoghatatlan, befolyásolhatatlan és önpusztító, míg az utóbbi azt megérthetőnek és befolyásolhatónak látja. Összességében megfigyelhető, hogy már évtizedek óta nincs mindent átfogó jövőkép, mert ami van, az széttöredezett. (Finta Szilvia)