Rab Rábyt sokan ismerik. Voltak évek, amikor valódi esemény volt az ott elfogyasztott ebéd vagy vacsora. Voltak. Péntek este, a turistaszezonnak rég vége. Minden csendes, a helyiség zongoristája időnként szólaltatja meg a pianínót. Ősz van, már nincs kinek játszani, pedig egyáltalán nem zavaróak a felhangzó dallamok. Az étterem igazából egy régiségekkel foglalkozó boltra emlékeztet. Kicsit zsúfoltnak tűnik, talán a mélyre nyúló lámpák és csillárok serege teszi. Meg az, hogy szinte minden sötétbarna. Van, aki szereti. A nemdohányzó rész fegyelmét egy lovagi páncél felügyeli a sarokból. Nem túl szigorú, de rend van. Magyaros étel van, „biokaja” nincs, a választék nem nagy. A döntésben a fényképes melléklet (!) is segíthet. Pincérünk udvarias - szinte gyanús. A megrendelt gulyás kifejezetten finom, a tökéletességhez egy kicsit tovább kellett volna melegíteni. Másodikra egy-egy bécsi szelet kerül a tányérra. Nem túl vékony, nem túl vastag és borjú, nem rossz választás. Palacsinta lekvárral töltve és csokival leöntve a deszszert. Költemény? Nem, de egyszerűen finom. Fizetéskor meglepetést is szolgáltatott az évek óta rendkívül biztos, nem világhírű, konyhájáról híres hely. Nem, nem az árból engedtek! Kiszolgálónk közölte, külön kasszán vannak a fizetőpincértől, ezért ha borravalót kívánunk adni, azt neki jutassuk el. Bravó! Azért őszi-téli kirándulások végállomása még lehet a hely. Nem olcsó, de egy bepillantást még megér. (Rab Ráby, Szentendre) (mlg)