Hetek - IV. évfolyam, 45. szám, 2000. november 04

Nem hazudtam a gyerekeknek soha életemben, pedig hetven éve közöttük élek. De el is hiszik nekem,
mikor mondok valamit. Nagyon szegények voltunk, ezért csak úgy járhattam iskolába, hogy tízéves korom után négy éven keresztül dolgozni kellett. Ezt úgy hívták akkor, hogy szolgadiák. Így kerültem először fogyatékos gyerekek közé Budatéténybe. Fél négykor keltem, be az intézetbe, ott pelenkamosás, mosdatás, etetés, utána mentünk reggel hétre az iskolába. Majd óvónőképző, aztán óvodák, intézetek, árvaházak, kórházak. És ez még ma is tart. A nyugdíjam nem sok: 37 ezer 400 forint, ebből százat mindig a postásnak adok, de boldog vagyok, mert volt értelme az életemnek.

Gáborka

A Hóvirág úti intézetben volt egy kedves arcú gyerek, Gáborkának hívták. Mikor jött a látogatás, hozzá soha nem jöttek, mindig ott sírdogált - de olyan szép kisgyerek volt ám -, nézett ki az ablakon, és mondta nekem: „Dele, dele (gyere, gyere), nézz ki, kelesd meg az anukámat, hozd el az anukámat!” Egyszer a fodrásznál ültem, itt lenn, a Margit hídnál, és bejön egy jól szituált, jól öltözött nő, nyilván régóta oda járhatott, mert ismerősként üdvözölték. Egyszer csak megkérdezte tőle Erzsi, a fodrásznő, hogy van a kisfia? Mondja erre, hogy ilyen jól meg olyan jól. Mondja a fodrász, nem azt kérdeztem, hanem amelyiket intézetbe tetted. Ó, a Gáborka is remekül van, nem is akar hazajönni. Addig-addig beszélgettek, egyszer csak rájöttem, az én Gáborkám anyukája ül mellettem.
- Mi derült ki az anyukáról? Miért adta intézetbe a fiát?
- Pár évig külföldön volt, és valahol útközben „szerezte” a gyereket, Isten tudja, hol szülte meg, azt se tudja, ki az apja. Jó állása volt, valami igazgatónak lehetett a beosztottja vagy titkárnője, de úgy vettem ki, ott ezt titkolja.
- Megszólította?
- Mikor készen lettem, megvártam kint az utcán. Mondtam neki, hogy a beszélgetést akaratlanul is hallottam, és én vagyok az intézetben a Gáborkának az óvó nénije, és ne hazudjon ilyet, hogy a gyerek haza se akar jönni, mert minden alkalommal sírva keresi magát az ablaknál, és vegye tudomásul, hogy elmegyek a munkahelyére, és közölni fogom a főnökével. Jaj, így meg úgy, ilyen elfoglalt meg olyan, de bizony ő eljön, és meglátogatja. Megegyeztünk a napban is, hogy mikor, 10-től 13 óráig van látogatás, akár már 10-re is jöhet. Akkor megmondhatom a kisgyereknek, hogy jön? Nyugodtan, mondja az asszony. Mikor megmondtam a Gáborkának, hogy találkoztam az édesanyjával, és el fog jönni, úgy elkezdett röpdösni örömében, mint egy kismadár, alig tudtam lefogni. A megbeszélt napon fél 9 körül fejeztük be a reggelit, a látogatás kezdetéig, 10-ig játszani szoktunk. Azt mondta aznap Gáborka, „én már nem akalok játszani, csak oda kiülök, és válom az anukámat”. Kivitte a kisszékét és kiült. Vittem neki képeskönyvet, a kezébe adtam, de letette, „én inkább válom az én anukámat.”
És eljött a 10 óra, és nyílt az ajtó, a gyerek ragyogva ugrott föl, de akkor látta, nem az ő anyukája jött. Sorba jöttek a látogatók - persze nem mindenkihez -, a gyerek újra és újra fölugrott, bár egyre kényszeredettebb arccal, a ragyogás kezdett lehervadni róla - most sem az ő anyukája jött. Már elmúlt dél is, csak ült ott, már föl se ugrott, fölnézett és újra lehajtotta a fejét. Sírt. Nem hangosan, még csak nem is szipogott, csak folyt a könny a szeméből, le az állán a kis combjára. Letelt a látogatási idő. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, bejött a gyerek anyja, de akkor már a Gáborka föl se nézett, szó nélkül ült a helyén, már nem is sírt, nem csinált semmit. Az anyja odament hozzá, elkezdte rázni: „Te nem is örülsz nekem, így fogadsz engem?” Akkor mondtam neki: „Na aztán vigyázzon, mit csinál! Már itt várja magát reggel óta.” Akkor én ott, a kisfiú jelenlétében hangosan mondtam: „Közel van a karácsony, ha akarja, hazaviheti a kisfiát, akár egy hétre is. Számíthatunk-e rá?” „Persze, persze”, mondta. Kimenőruha igen kevés volt, mert onnan nem nagyon vitték ki a gyerekeket, de nem tudom, mi ütött a főnökbe, azt mondta, vehetek a Gáborkának egy öltönyt. Akkor jött divatba a dzsörzé, vettem egy gyönyörű sötétkék bársonyzakót, és egy ilyen barackvirág színű nadrágot. Olyan volt benne, mint egy herceg. Jött is az anyja a megbeszélt napon. A gyerek nagyon boldog volt, hogy az ő anyukája mégis szereti őt. Másnap késő délután a vacsorára készülődtünk, látom ám, hogy jön vissza a Gáborka, lehajtott fejjel, odajön hozzám, átölel és azt mondja nekem: „Hazajöttem, mejt te vad az én anukám.” Mondja az anyja: „Nem bírtunk vele, ez se kellett neki, az se, ez se volt jó neki, az se, hát visszahoztam.” Köszönt a kisfiúnak és elment, de akkor Gáborka már rá se nézett.
„Na, akkor most nekem mondd el szépen, mi volt otthon!” A következőt mondta: otthon kereste a játékait, amit bepakolt a szekrénybe, amikor eljött, de sehol nem találta. Erre a testvére, Antika mondta meg neki, hogy az anyukája még aznap kidobott mindent, ami az övé, ruhát és játékot. Mondta, hogy voltak náluk vendégek, és szép kicsike poharakból itták a limonádét - gondolom, likőr lehetett -, ő kért, de nem adtak neki, aztán még egyszer kért, akkor meg ráöntötték a fejére meg a nyakára, ami a pohárban volt. Mindenki nevetett, ő is. Aztán ő már csak sírt. Ezért kiküldték a konyhába. Ott is aludt. Soha nem mondta ezután, hogy keressem meg az anyukáját, hogy haza akar menni.
- Nem is látogatta többé az anyja?
- Nem. Soha többé.

Tibike

Tizenkét éves volt akkor a bejáró iskolában, mikor megismertem, és teljesen vak. Szépen énekelt, jól tanult, kedvesen tudott játszani mindenkivel a maga vak módján. Egy délután megfogta a kezemet, és mondta, hogy valami fontosat szeretne nekem elmondani. Leültem vele az ágy szélére, a többiektől távolabb. Mondtam neki, hogy nyugodtan mondhatja.
„Tudod, óvó néni, én boldog vagyok, csak ha a többieknek mondom, kinevetnek. Én kiskoromban láttam ám, emlékszem az anyukám arcára, meg a piros és a sárga színre. Úgy volt, hogy lett egy nagy daganat a fejemben, és a doktor bácsi megmondta anyukámnak, hogy vagy meghalok, vagy ki tudják venni a fejemből, de akkor meg fogok teljesen vakulni. Döntse el anyukám, hogy kell-e neki egy vak kisfiú. És képzeld el, anyukám engemet választott, akkor is, ha vak leszek.” Hibátlannak tűnő vak szeme gyönyörűen ragyogott, mikor újra ismételte: „Engemet választott akkor is, ha vak leszek.”

Lacika

Fekete szeméről, hajáról, amikor ránéztem, mindig egy csillag jutott az eszembe. A Csatárka utcai otthonban voltam az óvó nénije a hatéves Lacikának. Játékunk ott nem nagyon volt, csak egy kis darab papír, színes ceruza, képeslap, gesztenye, ilyesmi. Lacika számára a legnagyobb érték egy spárga volt, ami 5-6 különböző darabból lehetett összecsomózva.
- Kapta valakitől, vagy honnan szerezte?
- A környéken sok üres telek volt, oda mentünk játszani. Egyik reggel Lacika mondta, hogy azon a magas bokron egy madzag lóg, leveheti-e. Megengedtem neki. Egy órájába telt, míg lehozta. Valami ugrókötélféle lehetett annak idején. Kérdezte, az övé lehet-e. Mondtam, te találtad, a tied lehet. Boldog volt, hogy akkor neki is van egy saját játéka, haza is hozta. Bármit kértek tőle, akár zsíros kenyeret, akár golyót vagy színes papírt, mindent odaadott, de ezt nem, ezt ő találta, ez csak az övé volt. Ha valaki ezt elvette tőle, üvöltött, verekedett érte, akár harapott is, de ezt nem adta.
- Mit tudott játszani azzal a spárgával?
- Mindent. Két szék között kifeszítette, kiválogatta a barátait, és megengedte nekik, hogy átugorják vagy átbújjanak alatta. Ő szabta meg az irányt és a sorrendet is. Közben odaszaladt hozzám, és mondta: ez egy ünnepi tornaóra. Asztalt, széket, a szekrény oldalát megmérte vele, aztán a feje köré tekerte és sapka lett belőle. Este összehajtotta, bedugta hátra, a fiókja belső sarkába, kicsit állt előtte, nézte, és betolta a fiókot. Este mesélt nekem a spárgájáról, hogy milyen jó volt játszani vele, meg átugrani. Látogatáskor hozzá nem jött senki - apja nem volt, az anyukája nem sokkal előbb ment férjhez harmadszor -, ilyenkor elővette a spárgáját, lefektette a padlóra, emberi arcot formált belőle és beszélt hozzá.
- Mit beszélt?
- Azt mondta, az apukájának mondja, hogy hol van az intézet, hogy tud odatalálni, mert biztosan elfelejtette a címet, azért nem jön érte. Egyszer jönnek, hogy Pálos Lacikának itt van a testvére. Mondom neki, te Lacika, nem is mondtad, hogy neked van testvéred. Azt mondja, én se tudtam. Először én mentem ki a gyerekhez. Ő is intézetis volt, a Hűvösvölgyi úti iskolás nevelőotthonból jött. Valahogy ki tudta nyomozni, hogy itt van az ő kistestvére, és az igazgató bácsija elengedte húsvét lévén, hogy meglátogathassa. Fölöltöztettem szépen, és odavittem a testvéréhez. Állt a két gyerek egymással szemben, csak nézték, méregették egymást, egy szót sem szóltak. A nagyobbik egyszer csak lassan közel ment hozzá, magához ölelte a kicsit, és bátortalanul simogatni kezdte a fejét és az arcát. Lacika hagyta az ölelést, majd a puszikat is, de egyiket sem viszonozta, csak állt, nézte a 12 éves bátyját, mint egy csodát, hoszszan, szemrebbenés nélkül, sokáig. A noszogatásomra, hogy mondj valamit a testvérednek, Lacika fátyolos, rekedt hangon megszólalt: „Neked adom a spárgámat.”

Piroska

A bombázások alatt Budatétényben egy olyan árvaházban dolgoztam, ahol fogyatékos gyerekek voltak. Az 50-60 gyereket nem lehetett minden alkalommal az óvóhelyre vinni - sokan nem is értették, miért kellene odamenniük -, ilyenkor én maradtam fönn velük. Valamelyik ilyen alkalommal, már a háború vége felé, a nyitott ablakon berepült egy óriási vasdarab, és levitte a kályhát a felétől fölfelé. A szoba tele lett füsttel, a gyerekek sírtak. Összetoltam az ágyakat, a paplanokat alá, és odaraktam őket. Hirtelen egy kislány felordított: „Tomika, mi lett veled?” Tudtam, hogy a Tomikának, aki teljesen béna fiú volt, van egy kislány barátja, aki nagyon szerette, ápolgatta, Piroska. Csakhogy ez a Piroska néma volt. Bármit mondtam neki, mindent megértett, de beszélni nem tudott. Most meg kiabált egy nagyot. A légiriadó után mondtam neki: Piroska, te beszéltél az előbb! Nézett rám azzal a nagyon értelmes arcával, és intett a fejével. Napokig beszéltem hozzá, és unszolgattam, mire egy igent kimondott. A következő szó a Tomika volt. Egy hónap múlva a hosszú évek óta néma kislány elmondta a történetét. Ő kiskorában tudott beszélni, de otthon az apukája, mikor sírt, mindig pofon verte - mutatja is a gyerek, hogy hogyan - meg fejbe vágta. Később akkor is ütötte, ha nevetett vagy beszélt, aztán ha megszólalt is. Annyira félt az apjától, hogy teljesen leszokott a beszédről. A szülei egy év múlva mint némát fogyatékos árvaházba adták. A gyerek láthatóan fogékony volt. A következőt csináltam: a szomszédban volt az iskola, átmentem a tanító nénihez, akit ismertem, és elmondtam, hogy van egy ilyen gyerekem. Ő Piroskát levizsgáztatta, és azonnal átvette harmadik osztályba. Mikor elvégezte a harmadikat, azt mondta, ha felnő, akkor vagy óvó néni lesz, vagy tanító néni, mert őhozzá két ember volt jó, egy óvó néni meg egy tanító néni.
- Mi lett Piroskával, tetszik tudni róla valamit?
- Nem tanító néni lett, nem is óvó néni, hanem doktor néni, de nem is akármilyen. Nincs olyan karácsony, hogy lapot ne kapnék tőle.
- Sok régi óvodással, tanítvánnyal tetszik tartani a kapcsolatot? Esetleg van, aki utólag megkeresi Anna nénit, és köszönetet mond?
- Ezek a kis terítők, nippek, amiket itt látni tetszik, mind-mind ajándékok.
- Melyikhez fűződik a legkülönösebb vagy legkellemesebb élménye?
- Azt nem tudom megmutatni.
- Akkor tessék elmondani!
- A háború utáni években egy kis dunántúli faluban egy óvodát láttam el, a faluhoz tartozott egy 6-7 kilométerre lévő tanyasi iskola is, ami szintén rám volt bízva. Nem volt akkor autó meg lovaskocsi. Gyalog oda, gyalog vissza. Az évben kegyetlenül hideg tél volt. Az egyik tanyasi órám után odajött hozzám Etelka: „Idesanyám küldött Anna néninek ajándékot, de ne egye meg, hanem tegye a zsebjébe, mikor megy haza, hogy ne fázzon a keze.” A csomagban három szem forró sült krumpli volt. És milyen a sors: a kabátomon nem volt zseb. A kezemben tartottam, míg mentem haza a hóban. Elestem, el is ejtettem többször, mikor aztán teljesen kihűlt, megettem ott az úton. Ilyen értékes ajándíkot soha többé senki nem tudott nekem adni.