Bánhidi Emese, Marosvásárhely
Nem szállnak fel a Draculák

Váratlan volt, mégis tulajdonképp már számítani lehetett rá, hogy a román hadsereg tisztikara előbb-utóbb csak beleszól majd a politikába. Váratlan volt, hogy épp most bukkan felszínre a tábornokok elégedetlensége, de tudni lehetett, hogy nemcsak a katonatisztek egy része, hanem az egész gigantikus, de haldokló román hadiipar is előbb-utóbb látványosan szembekerül a reformfolyamatokkal. Bukarestben igen komoly izgalmakat váltott ki a vezérkari főnök váratlan távozása, amely egybeesett azzal az ugyancsak fenyegető hírrel, hogy 28 aktív és nyugalmazott főtiszt szervezetet alapított a nemzeti értékek és érdekek, az állami autoritás védelmére, az autonómia-törekvések és a korrupció ellen. A politikai pánik jelzi, sokan tartanak attól, hogy a „tábornokok pártja” valójában a hatalom gyakorlására készül.

Romániában jó néhány éve szinte valamennyi politikai erő a NATO-tagság eléréséről beszél, ugyanakkor szinte egyetlen román politikus sem felejti el választási beszédében vagy más alkalommal hangsúlyozni az erős hadsereg szükségességét. Igaz, az elmúlt időszakban kicsit nehéz volt megjelölni, ki vagy mi ellen szükséges ez a védelem. Magyarország például mostanság annak a szövetségi rendszernek a tagja, amelybe Románia is olyannyira kívánkozik. Nem ildomos, meg a nemzetközi közvélemény előtt nem is nagyon célravezető tehát, hogy - mint korábban - a magyarveszélyre hivatkozva hangsúlyozzák a hadsereg megerősítésének fontosságát. Persze néha azért kibukik egy-egy alkalommal, kit tartanak a román katonák igazi ellenségnek, szeptemberben a Sepsiszentgyörgyön állomásozó katonai egység parancsnoka egy beszédében Erdély magyar megszállásának fájó emlékét említette, és kijelentette: „Nem lehet garanciánk arra, hogy az 1940-es helyzet nem ismétlődhet meg.”
Ha a nemzetközi konstellációk miatt ritka a külső veszély felidézése, akkor viszont a belső veszélyek kell, hogy fenyegessék az országot, amiért a fegyveres erőket erősíteni szükséges - más kérdés, hogy más országokban a belső problémák megoldásának elgondolásakor még véletlenül sem jut a hadsereg a politikusok eszébe, itt viszont ez az érvényes doktrína része. Sőt: Romániában a honvédség elsősorban mintha nem is az ország határait, hanem a közepét, Erdélyt védené, a székely megyékben pedig különösen erős a hadsereg jelenléte, bár kétségtelen, hogy létszámában elsősorban a csendőrséget erősítik.
Ami a NATO-tagjelöltség megszabta haderőreformot illeti: újra és újra megjelennek az elképzelések a jelenleg 280 ezres véderő korszerűsítéséről, amely a légierőben a MIG-ek és a Puma helikopterek modernizálásával valóban be is indult. Ugyanakkor az ehhez kapcsolódó másik folyamat, a karcsúsítás egyelőre még csak elképzelés. Azok a román tábornokok, akik ezt a furcsa szervezetet, a Romániai Katonák Nemzeti Szövetségét létrehozták, általában nem is értenek egyet azzal, hogy csökkentsék az alájuk rendelt állományt és technikát, ami azt jelentené, hogy csökkenne az ő hatalmuk is. Márpedig Romániában a hadseregnek igen nagy a társadalmi befolyása, presztízse, mint ahogy általában nagyobb tiszteletnek örvend valamennyi fegyveres erő és maga az állam is.
Nyilván hasonlóan elfogadhatatlan hatalmi és presztízsveszteség lenne a román hadsereg tisztjei számára, ha a védelmi intézmények feletti civil ellenőrzés ugyancsak a NATO normái szerint valósulna meg. Romániában azt sem volt egyszerű elérni, hogy a honvédelmi miniszter ne katona legyen, államtitkárainak egyike most is hordja az egyenruhát, a tárca és a vezérkar struktúrái pedig nem különülnek el olyan élesen, ahogy ezt a tagországoktól megkövetelik. A közgondolkodás nem is igen tud arról, hogy a NATO-tagság elsőrendű feltétele nem a katonai erő, hanem éppenséggel a demokratikus intézmények, illetve a hadsereg feletti civil ellenőrzés megerősítése. Épp ezért keltett máig tartó elképedést a román átlagpolgárban a katonailag valóban jóval gyengébb Magyarország NATO-felvétele.
A bukaresti kormány még a NATO-tagjelöltség optimistább korszakában ajánlatot kapott a Bell Helicopters nevű patinás világcégtől: az amerikaiak megvennék a brassói repülőgépgyárat, ahol a világ egyik legmodernebb harci helikopterének legújabb változatát gyártanák, ebből a román hadsereg számára a román állam igen számottevő mennyiségben, igen komoly összegért vásárolt volna. Az üzlet végül is a Romániának hitelező nemzetközi pénzintézetek ellenállásán bukott meg, a Világbank és a Valutaalap rossz néven vette, hogy Bukarest kétmilliárd dollárt költene fegyverzetre, miközben külső támogatásra szorul a nehezen mozduló gazdasági folyamatok fenntartásában.
A tervezett 96 darab Super Cobra helikopterért (a román gyártású változat neve Dracula lett volna) valószínűleg azért harcoltak olyan kitartóan az egyenruhások, mert ezzel a géppel, ilyen mennyiségben, Románia valóban a térségben egyedülálló támadó erőhöz jutott volna. Másfelől az üzlet mentőövet dobott volna egy egész gigantikus, de haldokló iparágnak, a hatalmas fegyvergyárak egész láncolatának, amely ma alig termel. A hadiipari szakszervezetek mégis kiharcolták, hogy a szakképzett dolgozók fizetésük jelentős részét akkor is kézhez kapják, ha vállalatuk teljesen áll.
E furcsa politika jelzi, hogy a román politikai elitben létezik egyfajta csendes közmegegyezés: a gigantikus hadiipari komplexumot valahogy át kell menteni. A „tábornokok pártja” megalakulása állítólag november
7-ére lett volna időzítve, gyanítható azonban, hogy egy másik dátum siettette: október 27-e volt az a határidő, amikorra a hadiipar egyes vállalatainak át kellett kerülniük a honvédelmi minisztérium fennhatósága alól az ipari tárca alá.
Volt ok tehát bőven arra, hogy egyenruhások és nyugdíjas főtisztek (köztük belügyes tábornokok is) egymásra találjanak ebben a furcsa szerveződésben, az alapítók egyike pedig maga a vezérkari főnök volt, aki már tavaszi beiktatása óta meg-meglepte a világot kijelentéseivel. Volt, mikor a fasiszta Vasgárda vezetőjének, Antonescu marsallnak az érdemeit méltatta, az elmúlt napokban pedig kijelentette: a maffia típusú szerveződések az állam gyengítésében érdekeltek, hogy az ország egyes körzeteiben „enklavizáló” törekvések tapasztalhatók, a különleges fenyegetésekkel szemben különleges katonai egységek felállítására van szükség.
A tábornok kijelentései csak néhány nappal később váltak lemondatásának okává, akkor, amikor a Romániai Katonák Nemzeti Szövetsége is megtartotta alakuló ülését, a gyűlésen pedig az ő nyilatkozatához hasonló beszédek hangzottak el. Ugyancsak riasztó volt, hogy a szövetségnek megalakultak a maga szakbizottságai is, mintha a gyülekezet a területek lefedésével valóban valamiféle hatalomgyakorlásra készült volna. Egynapi elképedt csend után szinte valamennyi politikai erő elhatárolta magát a szövetségtől, legvilágosabban épp a volt honvédelmi miniszter, Victor Babiuc fogalmazott, aki tavasszal maga ajánlotta Chelaru kinevezését a köztársasági elnöknek: a katonák nem szervezkedhetnek, a szövetséget be kell tiltani, aki az egyenruhásokat bevonja a politikába, az egész országnak árt. De azért akadt olyan parlamenti pártvezér is, aki örült, hogy a katonák fellépnek „a rend és a törvényesség helyreállítása érdekében”: Valeriu Tabara, a Román Nemzeti Egységpárt elnöke, aki a volt titkosszolgálati igazgató, Virgil Magureanu pártjával szövetségben indul a választásokon. Ő volt az egyetlen a politikusok közül, aki egyfajta új, mégis „hagyományos” irányt akart szabni az eseményeknek azzal, hogy azt állította: amikor a vezérkari főnök az „enklavizálás” miatt aggodalmaskodott, akkor nem Dobrudzsáról és Olténiáról, hanem Hargitáról és Kovásznáról beszélt.
Több elemző megírta, hogy a bányászjárások óta nem volt példa ilyen határozott fellépésre Románia jogállamisága, demokratikus intézményrendszere ellen. Maguk az alapító tábornokok persze cáfolják, hogy puccsot terveztek volna. De ha valóban csak a honvédelem nehézségeire akarták felhívni a figyelmet, akkor is hosszú időre meghatározhatják Románia jövőjét: nem valószínű, hogy az Észak-atlanti Szerződés Szervezete komolyan gondolná olyan ország bekapcsolását, amelynek főtisztjei politizálnak, szervezkednek, maguk akadályozzák a haderőreformot. Még az is lehet, hogy ennek a furcsa, hamvába holt akciónak épp az volt a célja, hogy már a választások előtt meghatározza Románia sorsát. A várható győztes, Iliescu és pártja is könnyebben építi le az integráció által Romániára kényszerített „kellemetlen” reformokat, ha maga az integráció is egyre ködösebb, egyre távolibb.