Vissza a tartalomjegyzékhez

Grüll Tibor
Leleplezett lepel

Október 22-én zárta kapuit az a torinói kiállítás, amelyen tíz hét alatt hívő és szkeptikus zarándokok milliói láthatták a híres leplet. Az évszázad folyamán most először nyílt lehetőség arra, hogy a nagyközönség ily hosszasan megszemlélhesse a relikviát, amelyen egy keresztre feszített ember testének negatív képe látható. A torinói lepel az utóbbi húsz-harminc évben tudományos viták kereszttüzébe került. Ezen aligha csodálkozhatunk, hiszen a vizsgálatok tétje nem kevesebb, mint hogy bebizonyítsák: valóban a názáreti Jézus holttestét fedte-e a lepel, avagy nem más, mint ügyes hamisítvány.


A torinói lepel domborművű másolata vakok számára    Fotó: internet

Új tudomány született. Neve: szindonológia, szabatos magyar fordításban „lepeltan”. Tárgya: a középkor óta Európában őrzött két vászonlepedő (szindon), az úgynevezett oviedói szudárium és a torinói lepel. Az új tudomány meglehetősen interdiszciplináris jellegű: a molekuláris biológiától a dendrokronológián keresztül a numizmatikáig számos tudományágat érint. A „lepeltan” hivatalos központja a Torinóban székelő Centro Internazionale di Sindonologia; bár Kaliforniától Svájcig tudományos kutatóintézetek, egyetemi laboratóriumok sokasága foglalkozik a leplek vizsgálata során felmerülő részletkérdések tisztázásával.

A fejkendő és a lepel

A Jézus testét állítólagosan fedő két lepel közül a kisebbiket az észak-spanyolországi Oviedo katedrálisában őrzik.
Ennek az ereklyének hivatalos neve szudárium, vagyis arctörlő kendő. A 84 x 53 cm-es leplen nem látható arcmás, csupán vérfoltok. Az oviedói szudárium történetét jobban nyomon tudjuk követni, mint a torinói lepelét. Eszerint a szudárium 614-ben került el Jeruzsálemből, mikor a perzsák megszállták a várost. Egy bizonyos Fülöp presbiter előbb Alexandriába vitte, majd 616-ban innen is menekülnie kellett: ekkor már a hispániai Cartagenában kötöttek ki. A szudárium és ládája ezután rövid ideig Sevilla püspökéhez került, majd Toledóban őrizték 718-ig. Innen a Pireneusi-félszigetet elfoglaló mórok elől északra kellett menekíteni: előbb Oviedótól tíz kilométerre egy barlangban őrizték, majd kápolnát és katedrálist építettek az ereklye számára.
A spanyol szindonológusok által végzett tudományos vizsgálatok kimutatták, hogy a leplen található foltok egy rész vérből és hat rész tüdőváladékból állnak, amely a keresztre feszített fulladásos halálával, illetve az eközben bekövetkező tüdőödémával függhet össze. A virágporvizsgálatok kimutatták, hogy a lepel útja valóban Jeruzsálemből Afrikán keresztül vezetett Spanyolországba. A „lepeltanászok” 1994-es oviedói kongresszusán ezt még azzal is megtoldották, hogy mirrha és áloé nyomokat is sikerült mikroszkopikusan kimutatni a szöveten. Az utóbbi időben egy különleges fotóeljárással végzett vizsgálat kimutatta, hogy a szudáriumon és a torinói leplen több mint 130 egyező pont található.
A nagyobbik, Torinóban őrzött lepel korának megállapításában döntő jelentőségű annak a radiokarbon vizsgálatnak az eredménye, amelyet három egymástól független laboratórium tett közzé 1988. októberében. A kutatók szerint a torinói lepel keletkezésének valószínű dátuma időszámításunk szerint 1260-1390 közé esik. Ez a kései datálás az utóbbi két évtizedben ismét a figyelem középpontjába állította a lepel-kérdést, amelynek legfőbb tétje továbbra is az: eredeti ókori műtárgyról van-e szó, amely lehet Jézus halotti leple, avagy az egész csupán ügyes középkori hamisítvány? Természetesen mindkét álláspontot hevesen vitatják. Az egyik „lepel-hívő” például (a C 14-es vizsgálatban is részt vevő svájci laboratórium egyik munkatársa) anyósának asztalterítőjét is letesztelte, azzal a meglepő eredménnyel, hogy a mindössze 50 éves terítőt a vizsgálat 350 évesnek mutatta ki. Mások azzal kísérleteztek, hogy bebizonyítsák: a leplen látható képet egyszerűen ráfestették. A röntgenvizsgálat azonban tisztázta, hogy erről szó sem lehet. Sem ecset-, sem festéknyomok nem találhatók a vásznon. A vöröses elszíneződés minden bizonnyal emberi vértől származik, mégpedig az AB vércsoportból - állítják egyes amerikai kutatók.
A torinói lepel korai keletkezését támasztják alá a virágporvizsgálatok is. Avinoam Danin, a jeruzsálemi Héber Egyetem professzora Uri Baruch-hal, az Izraeli Régészeti Főfelügyelőség pollenszakértőjével együtt vizsgálta meg a leplen található virágpormaradványokat. Eszerint a leplen található számos növényfaj virágpora közül néhány csak a Szentföld környékén honos, vagyis a szövet minden bizonnyal onnan származik. Azt is állítják, hogy a Gundelia tournefortii (Krisztus töviskoszorúját ebből a növényből fonhatták), a királydinnye (Zygophyllum dumosum) és a szuhar (Cistus creticus) csak Jeruzsálem környékén virágzik egyidőben, vagyis a lepel jeruzsálemi. Ráadásul kétfajta pollen az oviedói szudáriumon is megtalálható, ami a hasonló elhelyezkedésű vérfoltokat és az azonos vércsoportot figyelembe véve abszolút bizonyíték lehet a két lepel öszszetartozóságát illetően.

Az evangéliumok tanúsága

Izrael földjén az utóbbi fél évszázadban számos Jézus-korabeli temetkezési helyet tártak fel. Az itt talált leletekből általános képet alkothatunk az első századi zsidó temetési szokásokról. Eszerint az elhunytat a halál beállta után a lehető legrövidebb idő alatt (de napszálltáig mindenképpen) el kellett temetni. A holttestet egy a településen kívül fekvő, általában sziklába vágott sírkamrába vitték, ahol egy kőpadlatra fektették, majd az üreget bezárták. A test itt nagyjából egy év alatt csontig elporladt. Ezalatt a hozzátartozók egy kis kőládikát készíttettek, amelybe a földi maradványokat beletették.
Vessük össze ezzel az Újszövetségben szereplő két „temetési jelenetet”. János evangéliuma 11. fejezetében olvashatjuk Lá-zár feltámadását, aki - miután Jézus egyszerű szavakkal kiszólította a sírból - „kijött, lábain és kezein kötelékekkel megkötözve és az arca kendővel volt leborítva. Monda nekik Jézus: Oldozzátok meg őt és hagyjátok menni” (Károli Gáspár revideált fordítása). A Lázárt a járásban akadályozó „kötelékek” (görögül keiria) ruhából tépett hoszszú csíkok, afféle „fáslik” voltak, amelyekkel a lepedőbe burkolt testet összekötözték. Figyelemre méltó, hogy a holttest fejére egy másik lepedőt terítettek, amelynek külön neve volt: János ezt a latinban használatos sudarium névvel illeti.
Hasonló leírást olvashatunk Jézus temetésével kapcsolatban is. A szinoptikus evangéliumokból megtudjuk, hogy Jézus testét arimathiai József, a zsidó Főtanács tagja kérte el Pilátustól, ő gondoskodott a temetésről. Legelőször is vásárolt egy szindón nevű anyagot, „és magához vette József a testet, begöngyölte azt tiszta gyolcsba, és elhelyezte azt a maga új sírjába”. Fontos megjegyeznünk, hogy a szindón (lenvászon, gyolcs) nem a halotti lepel méretére vagy szabására, hanem anyagára vonatkozik. A szinoptikusoktól több tekintetben különálló, de Jézus temetését a szemtanú hitelességével lejegyző János már más szavakat használ. Beszámol arról, hogy miután Jézus testét levették a keresztről, eljött Nikodémus is (aki szintén a Főtanács tagja volt, és hitt Jézus Messiás voltában), és száz litra (kb. 32 kg!) mirhából és áloéból álló kenőcsöt hozott, majd „Jézus testét begöngyölték lepedőkbe illatszerekkel együtt, amint a zsidóknál szokás temetni”. Ezek az illatszerek nem a test bebalzsamozására szolgáltak, hanem a rothadás során képződött kellemetlen szagot voltak hivatva semlegesíteni, és a gyolccsal együtt tekerték rá a testre. De a „lepedőket” még egyszer viszontlátjuk a történetben. Mikor János - Pétert megelőzve - odafutott a sírhoz, „lehajolván látta, hogy ott vannak a lepedők. Mindazonáltal nem ment be.” Csakhamar azonban Péter is utolérte az ifjú tanítványt, és rögtön be is lépett a sírba: „És látta, hogy a lepedők ott vannak. És a keszkenő, amely az ő fején volt, nem együtt van a lepedőkkel, hanem külön összegöngyölítve egy helyen.” A Károli által „lepedő”-nek fordított othonion szó szerint „lepedőcskét” jelent, s a temetéssel összefüggésben kizárólag többes számban fordul elő. Hogy miért érdekes ez? Azért, mert Jézus temetéséhez a szemtanú János leírása szerint ugyanolyan „fáslikat” használtak, mint Lázár esetében. Vagyis a bibliai leírásokban nyoma sincsen annak az egy végből szabott vászonnak, amelybe Jézus testét burkolták: fejtől a lábig.

További kérdőjelek

A torinói leplen látható halott férfi mindkét szemét egy-egy pénzdarab zárja le. Máig sem szűnő vita folyik arról, vajon milyen pénzek ezek, s egyáltalán hogyan kerültek oda? A zsidó temetkezési szokások legnevesebb szakértői (például L. Y. Rahmani, a jeruzsálemi múzeumok főigazgatója) nyilatkoztak meg az ügyben, azt állítva, hogy a szemek pénzérmékkel történő lezárása idegen volt a zsidó temetési szokásoktól. A teljes igazság kedvéért hozzá kell tennünk: azért erre is akad példa. A Jerikó közelében feltárt első századi zsidó sírokban két olyan koponya fordult elő, amelyben pénzdarabot találtak, de a bolygatás miatt nem lehet tudni, vajon eredetileg a szemeken, vagy esetleg a szájon feküdtek-e. A Jeruzsálem közelében nem túl régen feltárt Kajafás-sírboltban is akadt egy női koponya, amelyben I. Agrippa korából származó pénzérmét találtak.
Mindez mit bizonyít? Legfeljebb azt, hogy ez a tipikusan görög temetési szokás, amely arra a mitológiai elképzelésre vezethető vissza, hogy Kharón, az Alvilág révésze csakis pénzért hajlandó átvinni a halottak lelkeit a Sztüx folyón, néhány előkelő (valószínűleg szadduceus) zsidó családba is beszüremkedett. Aligha elképzelhető azonban, hogy a zsidók legszigorúbban törvénytisztelő felekezetéhez, a farizeusokhoz tartozó Nikodémus vagy akár a Lukács által „jó és igaznak” nevezett arimathiai József ezt a pogány szokást követte volna Jézus temetésekor.
A „hitetlenek” rendszerint felteszik azt a kérdést is, hogy miként lehetséges az, hogy a képen látható férfi feltűnően hosszú hajat visel, és idézik a „farizeus hátterű” Pál apostol intését: „Avagy maga a természet is nem arra tanít-e titeket, hogy ha a férfiú nagy hajat visel, csúfsága az neki?” A „hívek” rögtön készek a válasszal, hogy „a leplen látható Jézus” nazireus volt, vagyis nem szabadott nyiratkoznia. A Mózes negyedik könyvében olvasható „nazireusi törvény” valóban így rendelkezett, csakhogy a fenti törvény a nazireusoknak a borivást is megtiltja. A bibliai Jézusra ez semmiképpen sem vonatkozhat, mivel a kortárs zsidók éppenséggel azzal vádolták, hogy „nagyétkű és részeges”. Jézus csak az utolsó vacsorán - éppen borivás közben - jelentette be tanítványainak, hogy nem iszik többet a szőlőtő terméséből, „mind ama napig, amíg újra iszom azt veletek az én Atyámnak országában”. Mint tudjuk, másnap dél körül feszítették keresztre. Aligha valószínű, hogy a nazireusi fogadalom és az eltemettetés között eltelt nem egész 24 óra alatt ekkorára nőtt volna a haja…

Leplezetlen apokrifek?

Az újszövetségi keresztény teológia élesen elhatárolódik a pogány halotti kultuszoktól, sőt még a gyásszal kapcsolatban is mértéktartást ír elő: „Nem akarom továbbá, atyámfiai, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reménységük” - írta Pál apostol a thesszalonikiaknak. Sem halotti maszkokat, sem képi ábrázolásokat nem találunk a korai keresztény sírköveken. Jeruzsálemben és környékén a zsidókeresztények ugyanolyan csontládikákba temették halottaik maradványait, mint amelyekről fentebb említést tettünk, legfeljebb egy keresztet vagy a „Jézus” szót karcolták rá. A mai napig rejtélyesek a Galatiában talált korai keresztény sírkövek „keresztények a keresztényeknek” feliratai. Ábrázolást ezeken sem találunk.
Mindezen persze aligha csodálkozhatunk, hiszen a mózesi Törvény kategorikusan tiltja az anthorpomorf (ember alakú) képi ábrázolást. Ezzel hozhatjuk összefüggésbe azt a tényt, hogy az Újszövetség egyetlen utalást sem tesz a názáreti Jézus külsejére. Nem tudjuk magas vagy alacsony, testes vagy szikár, barna vagy fekete hajú lehetett-e a Messiás. Apokrif történetekben ugyan szó esik egy bizonyos Abgar edesszai királyról, aki arcképet festetett Jézusról, s ki más festhette volna azt, mint Lukács, az egyetlen nem zsidó származású evangélista, aki mindennek tetejébe ráadásul orvos is volt?! Csakhogy a Pállal szoros kapcsolatban lévő, annak bizonyságát lejegyző Lukácsot (akinek feltételezett maradványait szintén Olaszországban, egy padovai templomban őrzik) ilyen törvényellenes cselekedetre semmilyen eszközzel nem lehetett volna rábírni. Pál ezzel kapcsolatos álláspontja pedig ismert a korinthosziakhoz írt második levélből: „Azért mi ezentúl senkit sem ismerünk test szerint; sőt ha ismertük is Krisztust test szerint, de már többé nem ismerjük”.
(a szerző történész)


Lepeltörténelem

    1349    Geoffrey de Charny francia kereszteslovag levelet ír VI. Kelemen pápának, amelyben közli, hogy Szűz Mária tiszteletére templomot akar építeni a franciaországi Lireyben, ahol a birtokában lévő leplet is el akarja helyezni. (Egyes feltevések szerint Konstantinápolyban jutott hozzá.)
    1355    Lireyben először teszik közszemlére a leplet, amelyet számos zarándok keres fel. Az alkalom emlékére érmet is vernek. Henrik püspök, aki nem hiszi, hogy a lepel valódi lenne, véget vet a zarándoklatnak és a kegytárgyat elrejtik.
    1389    Pierre d’Arcis Troyes-i püspök VII. Kelemen ellenpápához fordul, hogy engedje meg a lepel bemutatását Lireyben. Szerinte az ereklye eredeti.
    1390    VII. Kelemen megtagadja a kérést, és kiátkozás terhe alatt megtiltja a püspöknek, hogy bárkinek beszéljen a lepelről.
    1443-1460    Lirey kanonokja és a környék földesúrnője, Margaret de Charny pereskednek a lepel miatt. Az asszony haláláig többször is kiállítja a leplet, mit sem törődve az egyházi átokkal.
    1465    I. Lajos savoyai herceg halála. Egy-két évtizeddel későbbi krónika szerint a herceg legnagyobb érdeme, hogy Savoya számára megszerezte a leplet. Utódja, IX. Amaedeus 1502-ben a Chambéry-i Sainte Chapelle-ben megalapítja a lepel kultuszát. A kápolna leégése után a klarissza apácák kijavítják a lepel sérüléseit.
    1471-1483    A lepel átkerül Chambéryból Vercellibe, onnan pedig Torinóba. További útja: Torinóból Ivreába, onnan Moncalieribe, onnan vissza Ivreába, onnan ismét Chambérybe, Susa, Avigliano, Rivoli után Pineroloba.
    1483    A Chambéry-i Sainte Chapelle sekrestyése leltárában megemlíti a leplet, amit „egy vörös selyem drapériába csomagoltak, és egy karmazsinnal bélelt, ezüst szegecsekkel kivert, arany kulccsal záródó dobozban őriznek”.
    1502    Ausztriai Margit savoyai hercegnő kérésére a lepel végleges otthonra lel a Chambéry-i vár királyi kápolnájában.
    1509    Lievin van Latham flamand ötvös ezüstből készít új ládikát a lepel számára.
    1532    Tűzvész pusztít a Sainte Chapelle-ben. Az ezüst ládika teljesen összeég, s bár az olvadt ezüst egy cseppje az összehajtogatott lepel sarkát kiégeti, maga a szövet lényegében nem károsodik. (A tűzvészt Rabelais is felemlegeti a Gargantuában, azt híresztelve, hogy a lepel megsemmisült.)
    1535    Savoyt francia csapatok szállják meg. III. Károly és családja elhagyja Chambéryt. A lepelt Piemontba viszik és még abban az évben kiállítják Torinóban. A következő néhány száz évben a szent lepel lesz Torino „védelmezője”.
    1694    A leplet a Guarini kápolnába viszik, ahol a következő háromszáz évben őrzik.
    1868    A tudományos vizsgálat kezdete: Monsignor Gastaldi, Aluzzo akkori püspöke, később torinói érsek megméri a lepel nagyságát (410 x 140 cm).
    1898    Secondo Pia, egy amatőr olasz fényképész készíti róla az első felvételt.
    1939    Az első nemzeti kongresszus a torinói lepelről. A háború alatt a leplet egy Nápolytól északra fekvő bencés kolostorban rejtik el.
    1946    A lepel visszatér a torinói királyi kápolnába.
    1959    A Centro Internazionale di Sindonologia megalakulása Torinóban.
    1969    Elkészülnek az első színes felvételek a lepelről.
    1972    Egy ismeretlen személy a tetőn keresztül behatol a Királyi Kápolnába, és megpróbálja elégetni a leplet, amiben semmi kár nem keletkezik a háború alatt neki készített azbeszt védőtakaró miatt.
    1973    A lepel első bemutatása a televízióban. Több tudós is lehetőséget kap a lepel közvetlen vizsgálatára. Még ugyanabban az évben mintákat vesznek a lepel különböző részeiről tudományos vizsgálat céljából.
    1978    A lepel torinói tartózkodásának 400 éves évfordulója alkalmával öt héten át 3,5 millió ember látja a relikviát, köztük Karol Woytila kardinális, aki hamarosan II. János Pál néven foglalja el a pápai trónt. Ugyanabban az évben öt napon át több ezer fotót és röntgenfelvételt készítenek a lepelről.
    1988    Az első vérminták kivétele a lepelről. Ugyanabban az évben egy arizonai laboratóriumban C14-es radiokarbon módszerrel i. sz. 1350-re teszik a lepel keletkezését. Ugyanezt erősíti meg egy oxfordi laboratórium hasonló vizsgálata is.
    1989    Újságírók kérdésére válaszolva II. János Pál megerősíti, hogy a lepel eredeti relikvia, holott korábban a torinói püspök már elismerte a radiokarbon vizsgálatok eredményeként, hogy a lepel „középkori hamisítvány”.
    1997    Tűz üt ki a Guarini kápolnában, amely a lepel biztonságát is fenyegeti.

2000. augusztus 26. és október 22. között a jubileumi év alkalmával közszemlére tett leplet 2,5 millióan látták.