Az emberi nem egyik legfájóbb sebéhez, a holokauszt témájához sokféleképp
lehet hozzányúlni. Az utóbbi évtizedben egyre több nemzet filmesei próbálják
szavakba, képkockákba önteni a máig elmondhatatlant, és ez önmagában figyelemre méltó.
Azonban ahogy ezt az Életvonat című francia-román film teszi, az inkább kísérlet.
Pedig az alapötlet kitűnő, s reményekre jogosít. Egy romániai zsidó falucska lakóinak
a falu bolondja hozza a hírt a deportálásokról. Pánik tör ki, majd vakmerő mentőötlet
születik: „kamu deportálást” kell szervezni, amatőrszínész-nácikkal és hamis
menetlevéllel…, így túlélhető az Endlösung, és elérhető az ígéret földje, a
vonat igazi célja - bár itt többnyire Palesztináról beszélnek. Az áldeportáltak
örömmel rendezkednek be a marhavagonokban, míg a náci szerepre kijelöltek társaik
keze-varrta csukaszürke kosztümökben morgolódnak a kényelmes szalonkocsiban. Hisz
sehogy se kóser dolog bebújni az ellenség bőrébe…
Döcög a vonat, és a pikareszk regények stílusában itt-ott (kissé halovány)
kalandokba bonyolódik. Várni kell, míg végre szembejön egy újabb nagy ötlet. A
szerelvényt német katonák akarják lefoglalni, akikről hirtelen kiderül, hogy hasonszőrű
kényszer-színészek: cigányok náci ruhában. Ők is hazavágynak - úti céljuk
India. Innentől azonban valami folklór bemutató kezdődik. Multikulti elegy klezmerből
és cigányzenéből, ruha és táncrészekből összeöntve. Mintha a jó öreg Tenkes
kapitányába erőltetett néptáncbetéteket látnánk. Ám itt más sincs a helyén. Az
ábrázolt közösség tagjai esendőek, bogarasak és roppant kicsinyesek, miközben távolról
sem oly szeretni valóak, mint a Hegedűs a háztetőn vagy a Hazudós Jakab figurái. A
bemutatott, „zsidósnak” szánt gesztusok elnagyoltak, és bizony egy picit sértőek
is: az állandó jajveszékelés és az anyagiasság itt nem humorként hat, hanem ismert
előítéletek visszhangjaként. Feltételezzük, mindez véletlenül került egy ilyen témájú
filmbe.
Mózes népének egysége a szimbólumszerű úton ideológiailag is megoszlik. Támad közülük
filozófus, mások az álmessiást ígérő kommunizmusba gabalyodnak, talán a zsidóság
múltjának eszmeileg tarka kötődéseire utalva. Utóbbi kitérő, a marxizmussal való
kacérkodás, a történet menetével arányosan - rejtélyes okból - egyre nagyobb
hangsúlyt kap. És ez akaratlanul is azt sugallja, mintha a kelet-európai zsidóság nem
kis részének energiáit a vészkorszakban a bolsevik párt eszement dogmái kötötték
volna le.
Árnyalná az összképet néhány jó alakítás, de az Életvonat sajnos ezekben is szűkölködik.
Talán az álnácik vezetőjét, „Mordeháj tábornokot” megformáló színészi munka
mondható emlékezetesnek.
Bár adódik némi összevetési alap, Roberto Benigni emlékezetes filmje, Az élet szép
minden vitatott elemével együtt jóval igényesebb alkotás. Esetleg egy későbbi
feldolgozás az Életvonat drámai alapötletéből is többet lesz képes kihozni.