Csereklyei Márta
Megkésett önéletrajz

Október elején jelent meg, és máris 1,5 millió példányban elkelt. A Beatles Antológia a 70-es években kettétört Beatles-mánia korszakát mutatja be sajátosan új szemszögből: a népszerű angol zenekar múltjáról ezúttal maguk a Beatles-fiúk - John Lennon, Paul McCartney, Ringo Starr és George Harrison - vallanak.

Az önvallomás a szerzők szerint időszerű volt: „Miután az utcánkban lakó tejesember nagybátyjának távoli ismerőse is megírta a maga könyvét a Beatlesről, szerettük volna elmondani, hogy mi miként éltük át ezeket az éveket” - nyilatkozta egyikük. „Egyoldalú szerelmi kapcsolat volt” - állítja George Harrison a Beatles és a rajongók közti viszonyról. „Az emberek elárasztottak bennünket a szeretetükkel és a hisztériájukkal, a Beatles pedig elveszítette mentális e-gészségét.”
Ez az egyoldalú szerelem a mai napig tart, amit az is mutat, hogy a Beatles Antológia október 5-i bemutatóját követően pár óra alatt másfél millió példány fogyott el belőle. A bemutatóval egy időben a Beatles frontembere özvegyének, Yoko Onónak támogatásával Tokióban John Lennon Múzeum nyílt, ahol számos dokumentum, illetve tárgyi emlék idézi fel a „hőskorszakot”.

Viharos indulás

A Beatles-fiúk mindegyike 1940-42 között született, amikor Nagy-Britannia és Németország között még javában dúlt a második világháború. A liverpooli srácok élete meglehetősen viszontagságos volt: John kivételével mindannyian munkáscsaládból származnak, s mindegyikük súlyos gyermekkori traumán esett át. Egy perforált vakbél következtében Ringo hatévesen kis híján életét vesztette. Dobolni is ekkor kezdett: a hosszú lábadozás időszaka alatt így próbálta múlatni az időt. George azt követően kezdett gitározni, hogy veseelégtelenség miatt 16 évesen harminchat hetet kellett kórházban töltenie. Paul 14 éves volt, amikor édesanyja rákbetegségben meghalt. Johnnak 4 éves korában elváltak a szülei, s egyik nagynénje nevelte fel - anyjával tizenhét évesen találkozott újra, ám mielőtt valóban megismerhette volna őt, egy részeg sofőr elütötte. „A szeretet hiánya teljesen elborította az agyamat - írta John. - Igazából soha senkinek nem volt szüksége rám.”
A zenekar két motorja, John és Paul még tizennyolc évesek sem voltak, amikor elkezdtek dalokat írni. A fiúknak kezdetben egyáltalán nem volt pénzük: liverpooli éjszakai klubokban zenéltek, s gyakran kellett egy padon eltölteniük az éjszakát. Később Hamburg egyik hírhedt piroslámpás negyedében zenéltek. Aztán a szerencse egy napon rájuk mosolygott. A siker hirtelen és váratlanul jött - egyikük sem volt rá felkészülve: túlságosan is éretlenek, s túlságosan is naivak voltak még. Megpróbáltak mindenkinek a kedvében járni, mindenki elvárásainak megfelelni: válogatás nélkül adtak autogramot, s mindenkivel leálltak beszélgetni.
Ügyeiket kezdetben az élelmes Brian Epstein igazgatta, aki megpróbálta rávenni a fiúkat egy heti 50 fontos jövedelmet biztosító, élethosszan szóló szerződés aláírására. Arra számított, hogy a siker beköszöntével a maradék milliókkal sikerdíjként saját zsebét dagaszthatja majd. Epstein egyébként 1967-ben kábítószer-túladagolás miatt életét vesztette, azután, hogy nem sokkal korábban a média szellőztetni kezdte homoszexuális kapcsolatait. Harrison arra is keserűen emlékszik vissza, hogy az EMI lemezkiadó társaság évekig mindössze egy pennyt fizetett dalonként, albumonként pedig két shillinget (10 pennyt).

A csúcson

Ahogy szerencsecsillaguk felfelé ívelt, egyre több meghívásnak kellett eleget tenniük: állandóvá váltak az utazások, s állandósult a stressz is. Ekkor jelent meg életükben a kábítószer. A visszaemlékezések szerint az első adagot egy fogorvos tette a kávéjukba - ők nem is nagyon tudták, mit isznak meg. „Egy gonosz fogorvos ártatlan áldozatai voltunk, akivel csupán egyszer-kétszer találkoztunk” - emlékszik vissza George Harrison. Ezután jött Bob Dylan, aki „hivatalosan” is bevezette őket a drogok világába.
A kábítószer mellett más arcú problémák már korábban is jelentkeztek: egy tokiói koncertjük során például militáns diákok megpróbálták megakadályozni az előadást. Manilai szereplésük csaknem népfelkelésbe torkollott, mivel a csapat nem volt hajlandó részt venni a Ferdinand Marcos elnök rendezte estélyen. Pár héttel később Amerika számos déli államában Beatles-lemezek tucatjait égették el, miután elhangzott Lennon azóta már szinte legendássá vált mondása, mely szerint „népszerűbbek vagyunk Jézus Krisztusnál”. Az ominózus mondat számtalan ellenséget szerzett a Beatles-fiúknak - igaz, egyes magyarázatok azt állítják, hogy Lennon ezzel csupán az egyház csődjére próbált rámutatni. A Beatles vezetője állítólag úgy gondolta: egyedül az egyház hatástalanságának tudható be, hogy egy olyan csapat, mint ők, népszerűbbé válhatott Jézusnál. Másrészről azt is Lennon mondta, hogy „mindannyian Krisztusok vagyunk, s mindannyian Hitlerek vagyunk. Megpróbáljuk Krisztus üzenetét aktualizálni. Azt akarjuk, hogy Krisztus győzzön.” Hogy mit gondolt valójában Lennon, aligha derül már ki.

Vékony jégen

1966 végére a Beatles teljesen megvert, s kimerült volt. Ezekben az években a csapat életében beköszöntött a szellemi korszak: Indiába utazva felfedezték a meditációt - kétségbeesetten igyekeztek találni valamit, ami oldhatta volna az állandó, s egyre fokozódó feszültséget, amihez még az is hozzájárult, hogy megjelent a képben Yoko Ono.
Jóllehet, az ekkor készült Beatles-lemezek - köztük a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band - a mai napig vezetik az eladási listákat, valami visszavonhatatlanul megváltozott. A rajongók nem szerették Yokót. Sokan nézték fájó szívvel, hogyan halványodik el Lennon géniuszának, kreativitásának ragyogása felesége uralkodása alatt. Miután 1969-ben összeházasodtak, New Yorkba költöztek, mert - John Lennon életrajzírója, Geoffrey Guiliano szerint - Yoko ambícióit nem elégítette ki Berkshire. Azt hiszem, féltékeny volt rá - írja Guiliano. - Képzeljük csak el, hogy egy olyan emberrel kellett élnie, akit az egész világ szeretett, s ő maga közben köznevetség tárgya volt. Csak olyanokat akart Lennon körül látni, akik őhozzá voltak hűségesek.” „Lennon vásárolni akart egy farmot Walesben, hogy gazdálkodjon, meg könyveket írjon gyerekeknek, de ez nem volt elég jó a feleségének, aki a Yoko-parádét akarta mozgásban tartani.” Guiliano szerint Ono még Lennon telefonjaiba is belehallgatózott, és fojtogató őrködésével próbálta ellensúlyozni férje sikereit. „Aranytálcán kínált átok volt számára, hogy a Beatles tagja volt” - mondja róla az életrajzíró.
Lennon dalszövegei hűen tükrözték, hogy nagyon is tudatában volt azzal: életvitele nem maradhat következmények nélkül. A napokban jelent meg Lennon utolsó albumának, a Double fantasy-nek új kiadása, amelyre egy eddig kiadatlan - röviddel a halála előtt írt - dala is rákerült. A „Segíts nekem, hogy segíthessek magamon” így szól: „Keményen próbáltam életben maradni, de a pusztító angyal a nyomomban jár, s szívemben tudom: soha nem váltunk el.” Majd a refrén: „Oh Uram, segíts!” A „Vékony jégen járva” dalcím szintén sokat felfed arról, miként tekinthetett Lennon saját életpályájára.
John Lennont 1980. december 8-án Mark Chapman - egy rajongó, aki előző nap még autogramot kapott tőle - négyszer hátba lőtte New Yorkban. Chapman, aki azóta is börtönbüntetését tölti, s már megbánta tettét, úgy nyilatkozott: ő nem John Lennont ölte meg, hanem egy eszmét.