Hetek - IV. évfolyam, 42. szám, 2000. október 14

A piacgazdaság „rátörése” a volt szocialista országokra jelentősen megváltoztatta a gazdasági szférát: a szereplőknek néhány év alatt kellett - kellett volna, kell majd - megtanulniuk, mit jelent az igazi versenyhelyzet, hogyan kell „intelligensen” küzdeni a cég fönnmaradásáért, fejlődéséért. Nyilván az idő rövidsége is közrejátszhatott abban, hogy Magyarországon a cégbiztonság területén - szakértők szerint - még gyakran helyet kapnak a „durva megoldások”, vagyis az ipari kémkedés, a konkurencia lejáratása, rossz hírben való feltüntetése, és az ehhez hasonlók.

De mi is az a cégbiztonság? Az angolul Competitive Intelligence-nek (Versenyszerű Hírszerzés - CI) nevezett tudományág az USA-ban 20-25 éves múltra tekint vissza, és a vállalkozás védelmén túl arra is keresi a választ, hogy miként lehet teljesen legális módszerekkel létfontosságú információkhoz jutni például egy konkurens vállalkozásról. Hazánkban a CI-t egyedül a Clavis Intézet oktatja. Az intézet életrehívója Földi László volt nemzetbiztonsági tiszt, aki egyben az egyik piacvezető cég, a Defend ügyvezetője is, a Heteknek elmondta: ma már a biztonság vállalkozásstratégiai problémává vált. „Magyarul, amikor döntést hozok a cégemmel kapcsolatban, akkor be kell kalkulálnom a versenytársakat, az államot - mint ami az összes eszközével »nyomorítani« akar engem -, számolnom kell a belső szarkáimmal - hogy ne lopják szét a szememet -, és számolnom kell a szervezett bűnözői csoportokkal is, akik vagy be akarnak épülni, vagy védelmi vámokat szednek.” Ezek a területek önmagukban is megérnének egy-egy tanulmányt, de talán az egyik legérdekesebb terület a versenytársakhoz való viszony. „A konkurencia nem csapás, hanem a piacgazdaság alapvető sajátossága” - fűzi tovább Földi, aki szerint a magánnyomozói, illetve a biztonsági szakma a klasszikus feladatain túl (például házasságtörési ügyek) egyre inkább kezd szerepeket kapni a konkurenciával való küzdelemben.
A versenytársakkal való küzdelemnek, pestiesen szólva, két fajtája van: az egyik a kötött-, a másik a szabadfogású verseny. Földi szerint ugyanis a világ ebből a szempontból két részre szakadt: vannak, akik legális eszközökkel dolgoznak, gyűjtenek információt, védekeznek, illetve támadnak a versenyben (ez tartozik a CI körébe), és vannak, akiknél minden eszköz megengedhető (őket nevezzük ipari kémeknek). Érdekes, hogy - CI-szakértők szerint - a gazdasági szféra információinak 80-85 százaléka legálisan megszerezhető (még ha fizetni is kell érte), és csak 15 százalék az a rész, amihez kizárólag speciális, titkosszolgálati eszközökkel lehet hozzájutni. A vállalatoknak viszont elegendő a 80-85 százalék ahhoz, hogy a pozíciójukat megőrizzék, illetve fejlődjenek. Így a gazdasági életben ipari kémkedéssel csak az foglalkozik, aki „nem képes aranytojást tojó tyúkot tenyészteni, de néha aranytojásra vágyik”. Ha viszont egy vállalat hosszú távon gondolkodik, akkor annak - Földi szerint - olyan struktúrát kell kiépítenie, ami az adatok (törvényes) megszerzése, befogadása és feldolgozása által lehetővé teszi, hogy amennyiben ez szükséges, mindent tudjon a konkurencia „tyúkjáról”, sőt az információk alapján még jobbat is tudjon „tenyészteni”.
Magyarországon azonban, mint sok minden másban, ezen a téren is kissé más a helyzet. Földi szerint a mai magyar közéletben tapasztalható sárdobálás nemcsak a politikai pártok sajátja, ugyanez az „ormótlan” stílus van jelen a médiában és a gazdasági szférában is. Ezért, mint mondja, a konkurencián való felülemelkedés módszerei „borzasztó gyenge színvonalúak”, hiszen csak „az igazi nagy játékosok tudják, hogy a versenyhelyzet nem a másik pocskondiázásáról szól”, hanem „nagyon intelligensen is lehet ezt csinálni”. Az intelligens versenyszellem Földi szerint ott kezdődik, amikor a megrágalmazott cég „nem veszi fel a kesztyűt”, vagyis nem megy bele a sárdobálásba. Ehelyett inkább megcáfolja a híreszteléseket és megy tovább, igyekszik minőséget produkálni, és ezzel megfelelni az őt ért vádakra.
„A gazdasági élet szereplőit leginkább a jó hírük ellopása teheti tönkre - mondja Búzás Pál, a Clavis igazgatója. - Ez az ősi módszer túl hatékony ahhoz, hogy pusztán etikai okokból lemondanának róla az emberek” - állítja a szakértő. Jó példa erre az az eset, amikor egy húsipari eszközöket gyártó cég második embere átpártolt a konkurens vállalathoz, amit az előző cégénél igen rossz néven vettek és elhatározták, hogy „megleckéztetik a csábítót”. Ezért körlevelet intéztek az ominózus vállalat ügyfélköréhez, amelyben „segítőkészen” felhívták a figyelmüket, hogy annak a bizonyos cégnek nincsenek megfelelő minőségbiztosítási tanúsítványai, illetve mind a gyártást mind a szervizelést színvonalon alul teljesítik. Ráadásnak még odaírták, hogy akármennyire jó árat ajánl a cég, ők mindenféleképpen alá mennek annak, majd felhívták a címzetteket arra, hogy csak tőlük vásároljanak. Az ügy kiderült, és a lejáratott vállalat
a versenyhivatalhoz fordult, amely el is ítélte a bojkottra felhívó céget. Ugyancsak lejáratási eset volt, amikor az élelmiszerekben lévő, az úgynevezett „E”-számokkal jelölt mesterséges adalékokról nem tudni kicsodák elterjesztették, hogy rákkeltő hatásúak. A szakértő szerint nem egyedülálló jelenség, hogy ilyen módon egy cég a konkurens termékről „kiszivárogtatja”, hogy azok mérgező anyagokat tartalmaznak. „Nem hiszem, hogy az ilyen hírek mögött valós kutatóintézetek és tudományos munkák álltak volna, viszont a hatásuk sajnos pontosan olyan” - mondja Búzás. És hogy miként lehet erre felkészülni? A szakértő szerint az első és legfontosabb lépés, hogy ébredjünk rá: minket is érhetnek ilyen támadások. „Második lépésként konkrét tervvel kell rendelkezni arra vonatkozólag, hogy ilyen esetekben mi a teendő, és minél előbb cselekedni kell. Mindehhez persze állandóan ápolt, jó kapcsolatokkal kell rendelkezni, ezért egy jól menő vállalatnak kell, legyen saját sajtóreferense, illetve ismerős újságírói, hogy folyamatosan tudjon a közvéleménynyel kommunikálni” - hangsúlyozta a szakértő. Nagyon gyakran használt - viszont annál kevésbé hatékony - eszköz a védekezésre, amikor magát a lejáratót kritizálja a megvádolt vállalat, vagy akár közszereplő: „Ez a sárdobálás tipikus esete. Általában a legrosszabb magatartás azonban az, ha elkezdünk titkolózni, nem nyilatkozni, tagadni” - mutatott rá Búzás. Sokszor az a leghatékonyabb rágalmazás, lejáratás, aminek van valamennyi igazságalapja, ilyenkor az a jó megoldás, ha tényszerűen, érthetően cáfoljuk az ellenünk megfogalmazott vádakat, és kiegészítjük a rólunk kialakított képet az igazság elhallgatott elemeivel. A szakértő egyébként nem szűkíti le ezt a problémát a gazdasági életre, sőt úgy látja, hogy Magyarország ebből a szempontból „a következménynélküliség országa, ahol bárki bármilyen nagy botrányt robbant, a detonáció nem ütközik ellenállásba, olyan, mint egy szélvihar”.
A sajtó esetleges stratégiai szerepét jelzi az a konkrét eset, mikor az egyik napilap újságírója interjút készített egy vállalatvezetővel, és az interjú vége felé feltett még néhány ártalmatlannak tűnő kérdést. Olyanokat, mint hogy „Valóban hitelekből tartja el magát a cég?” és ehhez hasonlókat. A cégvezető természetesen tagadta a vádakat, mégis hátránya származott az esetből. Az újságíró ugyanis megbízást teljesített: az a napilap, amiben a cikk megjelent, eljutott ahhoz a céghez is, amelylyel a vállalat éppen szerződést kívánt kötni. A cikk olvasása után érthető okokból az üzlet megkötése kétségessé vált. „Az elmondottak, bár talán túlságosan is vészjóslóan hangzottak, mégsem jelentik azt, hogy állandó gyanakvással, állig felfegyverkezve kellene élnünk, viselkednünk. Bár Andrew S. Grove, az Intell vezérigazgatójának nemrégiben magyarul is kiadott könyvének éppen az a címe: Csak a paranoidok maradnak fenn. Lehet, hogy neki van igaza?”

Földi a Defendet ért vádakról

„Azt olvasom magamról, hogy milliárdos vagyok, miközben valójában albérletben lakom. Azt mondják, hogy mennyire futtatott a Defend, miközben az az igazság, hogy ebben a félévben a 13 közbeszerzési eljárásból, amin elindultunk, mindössze kettőt nyertünk meg - mondta Földi László a Defendet ért vádak kapcsán. - Az igaz, hogy dinamikusan fejlődik a cég, de ez annak a minőségnek köszönhető, amit a Defend a biztonsági üzletágban szolgáltatni tud” - állítja határozottan.
Mint Földi László kifejtette: „Amennyiben komoly szereplője akarok lenni egyfajta üzletágnak, azt stratégiailag csak úgy tudom elérni, ha szavahihető vagyok, ha korrekt vagyok, ha tiszta vagyok; adót fizetek, az embereimet megfizetem, és persze még elég sok minden, de mindenképpen hitelesnek kell maradnom. Nyilván a konkurenseim fölé kívánok kerekedni, de én azt vallom, hogy nem úgy teszem ezt, hogy a másikat pocskondiázom. Rám akárki akármit mond, én nem veszem fel a kesztyűt, és nem kezdek el mocskolódni. Abban bízom, hogy a komolyságomat így őrzöm meg. Ha össze-vissza fecsegek, akkor előbb-utóbb hibázni fogok, de nekem egyet sem szabad hibáznom. Piacot szerezni sokféleképpen, de megtartani csak minőséggel lehet: mindegy, hogy ki hogy szerezte, teljesen mindegy, hogy kit szeretnek és kit nem, az a lényeg, hogy ha az emberem beül az autóba, amiben 700-800 millió van, akkor az nem tűnhet el, még véletlenül sem. Én csak úgy tudok válaszolni a vádakra, hogy minőséget produkálok.
Meg kell érteni, hogy a konkurenciával való együttélés nem feltétlenül egymás gyilkolását jelenti, hanem egy egészséges pozícióharcot. A Clavis Intézet ezt próbálja tanítani, hogy igenis van lejáratás, van információszerzés, van belső védelmi rendszer, de mindezt intelligensen kell csinálni. Ma erre nagyon sokan vágynak, és előbb-utóbb ki kell, hogy alakuljon ennek a kultúrája. Erre áldozni kell, és ezt csak olyanok tudják megcsinálni, akik nem mohók, hanem azt mondják, hogy a fejlődési szakaszban nem szabad pénzt kivenni a vállalkozásból.”

Vigyázat, szenzáció!

Wisinger István, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ) elnöke a Hetek kérdésére kifejtette: a sajtónak „őrző kutya” szerepe van, vagyis az a feladata, hogy utánajárjon és feltárja a tényeket. „A sajtónak elsősorban közvetítenie, tükröznie kell, speciális esetekben pedig kénytelen beavatkozni. A tükörkép azonban csak olyan lehet, amilyen a közélet” - mondja Wisinger. Példa erre az RTL Klub interjúja, ahol Bárdos András riporter élő adásban készített beszélgetést Nógrádi Zsolttal, az olajügy tanújával, aki a műsorban súlyos vádakat fogalmazott meg számos politikussal szemben. A Belügyminisztérium ezt követően felkérte a MÚOSZ-t, hogy folytasson le az ügyben etikai vizsgálatot. A MÚOSZ a vizsgálat során megállapította - Wisinger szerint nagyon helyesen -, hogy Bárdos nem követett el etikai hibát. Viszont magánemberként az eljáró bizottság elnöke, Avar János úgy nyilatkozott, hogy az RTL a szenzációhajhászás miatt szakmai hibát követett el. Ezt a véleményt Wisinger is osztja, szerinte Bárdosnak fel kellett volna hívnia a nézők figyelmét: lehet, hogy nem az igazságot fogják hallani. Az elnök szerint az RTL magatartása nem jelent tudatos lejáratást, ugyanis a „szenzáció tálalása a kereskedelmi tévék sajátossága”. Az újságírókra nehezedő esetleges politikai nyomásokról szólva pedig az elnök elmondta, szerinte a sajtó egy részét a kormány közvetlenül befolyásolja összevonásokkal, állami hirdetések irányított elhelyezésével, akiket pedig így nem lehet, azoknak „híreket gyárt”, amelyekkel eltereli a figyelmüket.
„A bulvársajtó sikere abban rejlik, hogy az emberek szeretik a pletykákat, a rémhíreket, mindent, amibe beleborzonghatnak, vagy amin szörnyülködhetnek. Sajnos a mértékadó sajtónak is szükséges lenne a hitelén javítania, mert úgy tűnik, ma az emberek bizonytalanok, nem tudják pontosan, hogy kinek lehet hinni, nem tudnak különbséget tenni a hírek és a pletykák között. A sajtó mai állapota és légköre terepe tud lenni a lejáratási és »befeketítési« kísérleteknek” - mondta a Heteknek Vásárhelyi Mária médiaszociológus az úgynevezett lejáratásokkal kapcsolatban.
Mint hangsúlyozta: nem lehet a sajtó teljes egészéről beszélni, mivel a sajtótermékek profiljukban és magatartásukban differenciáltak, a mértékadónak nevezett sajtón belül is jelentős különbségek vannak. Vásárhelyi úgy látja, a Magyar Nemzet azért kap többségi állami tulajdonú cégektől hirdetéseken keresztül hatalmas összegeket, hogy ha valakinek a lejáratása a kormánypártnak érdekében áll, akkor „ráküldhessék” az újságíróikat. Ők a lejáratásban létező vagy kreált dokumentumokkal bizonyos esetekben nemcsak az etikai normákat, de a törvényesség kereteit is átlépik. Ez a kutató szerint teljesen úgy működik, mint a Népszabadság az állampárti években: lehetett tudni belőle, hogy ki az aktuális ellenség. A többi lap pedig nagyrészt igyekszik utána járni a dolgoknak, még ha ez nem is mindig sikerül.
„A 91 és 97 közötti időszakban nemigen volt sárdobálás a médiában, mert hihetetlen nagy sumákolás alakult ki a politikai- és sajtóelitben. A »falazzunk egymásnak« típusú műsoroknak az volt az üzenete, hogy mi nem borítjuk ki a ti biliteket, de ti se borítsátok ki a miénket. Ezt az alkut rúgta föl a jelenlegi kormány, amely stratégiát váltva beindította a sárdobálást. Ennek következményeként ma már a legképtelenebb dolgokat is elhiszik az emberek a másikról, ugyanakkor egyesekről a legkézenfekvőbb dolgokat is le lehet tagadni” - tette hozzá Vásárhelyi Mária.