Vagyim Arisztov
Oroszország és az iszlám

„Két fiatal keresztény hölgy megismerkedne két fiatal kereszténnyel. Ilyen és ilyen postafiók stb. Kaukázusiak kíméljenek.” Efféle hirdetésekkel manapság gyakran találkozhatunk az orosz, kiváltképp a moszkvai sajtóban. Arról tanúskodnak, hogy az orosz társadalom, főleg a fiatalok, mind jobban és jobban elfogadja az iszlámmal szembeni ellenállás eszméjét. Hiszen a kaukázusi népek többsége alatt muzulmánokat kell érteni. Sok orosz nem szeretne semmilyen közösséget vállalni velük, és nem érti: hogyan beszélhet a Közel-Keleten tárgyaló Ivanov külügyminiszter békefolyamatról, amikor a muzulmán csecsen lázadók által elkövetett terrorakciókban orosz katonák százai vesztik életüket.

Hattáb csecsen parancsnok. Nem enged    Fotó: Reuters

A pravoszláv Oroszország iszlám világgal való konfrontációja még a középkorban kezdődött a tatárok elleni küzdelem idején. Az orosz területekért harcoló tatárok még pogányok voltak, az iszlám vallást később vették fel. Első államuk az Aranyhordával egy időben jött létre. Ez később jó néhány kánságra hullott szét, melyekkel a későbbiek során Oroszország kénytelen volt több évszázadon át viaskodni. 1480-ban Oroszország levetette magáról a tatár igát, a következő század közepén pedig átvette a kezdeményezést. 1552-ben Rettegett Iván Oroszországhoz csatolta a kazanyi, négy évvel később pedig az asztrahányi tatár kánságot. Az orosz állam birtokába így tágas, főként muzulmánok lakta, Volga-parti földek kerültek.
Ez időtől fogva Oroszország nemcsak soknemzetiségű állammá vált, de vallási szempontból is sokszínű lakossággal kezdett bírni. Természetesen a hivatalos államvallás a pravoszláv maradt. Az összes muzulmán egészen az 1917-es forradalomig „más vallásúnak” számított. Nem szolgálhattak az orosz hadseregben, nem viselhettek állami tisztségeket. Ezzel együtt senki sem kényszerítette őket az iszlám megtagadására. Amit elvártak tőlük, az az adófizetés és a cári hatalom iránti lojalitás volt. A cárok viszont állandóan birodalmuk határainak déli irányú kiterjesztésére törekedtek; ez pedig szinte mindig a muzulmánokkal, főként a krími tatárokkal és a törökökkel való harcot jelentette.
A 18. századtól az egyik törökökkel vívott háború követte a másikat. Ezek során nemcsak államok közötti harc folyt (a fekete-tengeri partvidék fölötti fennhatóságért), hanem az iszlám előrenyomulásának ellenálló keleti kereszténység is harcolt. Az orosz hadsereg vallási tekintetben szinte teljesen pravoszláv volt. Ez alól csak a külföldi tisztek jelentettek kivételt, akik katolikus vagy protestáns európai országokból származtak. Sokan közülük felvették a pravoszláv vallást: de ha ez nem történt meg, az orosz hadsereg akkor is keresztény öszszetételű volt. A legnagyobb katonai sikereket mindig a muzulmánokkal vívott harcokban érték el az oroszok. Nagy Péter idejében, amikor Oroszország európai birodalommá vált, magára vette a görögök és a balkáni szlávok muzulmán iga alóli felszabadításának misszióját is.
Ez az eszme Oroszország külpolitikájának egyik fő vonalává vált. A szláv testvérek felszabadításának jelszava alatt folyt a 19. század összes orosz-török háborúja. A Törökországgal vívott harc fő célja Konstantinápoly megszerzése lett, melyet még 1453-ban foglaltak el a törökök, és tettek Isztambul néven birodalmuk fővárosává.
Európában az a hír járta, hogy Oroszország Törökország területén újra szeretné teremteni a bizánci birodalmat. Ezt az eszmét a nyugat-európai politikusok már nem a keresztények muzulmánokkal való harcaként, hanem az orosz impérium területnövelő törekvéseként, és Európára gyakorolt nyomásaként értékelték. Ezért dobta félre a keresztény vallási érdekeket Európa, amikor 1853-ban kezdetét vette a soron következő orosz-török háború. Anglia és Franciaország Törökország oldalára állt. Oroszország vesztett; hat évre rá azonban fontos győzelmet sikerült aratnia a majd fél évszázados kaukázusi háborúban. Oroszország számára ez nem egyszerűen az engedetlen hegyi népekkel való küzdelem volt, legalább annyira az iszlám elleni harc is. A kaukázusiak élén harcoló Samil imám Csecsenföld és Dagesztán területén független iszlám államot hozott létre, és hadat üzent Oroszországnak. 1859-ben Samil feladta magát, és a Kaukázusban körülbelül ötven évig viszonylagos nyugalom honolt.
A muzulmánok és a pravoszláv oroszok közti küzdelem az 1917-es forradalom után lobbant lángra újból. A bolsevikoknak azonban sikerült elég gyorsan a hatalmuk alá rendelni a Kaukázust és Közép-Ázsiát. Ők nem vallási- és nemzeti-, hanem osztályelv alapján vívták meg harcukat. A Szovjetunióban néhány évtizedre a vallásos szembenállás problémája megoldódott; ezt példázza többek között az oroszok és az oroszországi muzulmán népek közötti házasságkötések nagy száma.
A kommunista államhatalom ateistának vallotta magát, háborút üzent a vallásnak, de nem az iszlámnak, hanem elsősorban a pravoszlávnak. Az oroszországi muzulmánok a szovjet időkben kezdtek először szolgálni az állami (hivatalosan Vörös vagy Szovjet) hadseregben. A kommunista rezsim bukásával az összes közép-ázsiai és kaukázusi köztársaságban újból előtérbe került az iszlám ideológia. Oroszországban az új szellemi értékek keresése a lakosságot ismét felosztotta keresztényekre, muzulmánokra és más kisebb felekezetbeliekre. Ezt a megosztottságot alaposan kihasználták bizonyos erők a 90-es évek elején kialakult hatalmi harcokban, és egyes területek Orosz-országtól való leválasztásáért való küzdelmük során. Ez utóbbi törekvés eredményezte az 1994- 96-os orosz-csecsen háborút. Ennek azonban még nem volt vallási színezete: a harcot Oroszország indította az alkotmányos rend helyreállítása és a vallási szeparatizmus elleni harc jelszavaival. A csecsenek számára viszont a nemzeti függetlenség volt a legfontosabb. Minél tovább folyt a háború, annál inkább a vallási ellenállás színezetét öltötte magára. Csecsen oldalon egyre inkább a mullahok váltak a függetlenségi harc szószólóivá, az orosz hadsereg állásaiban pedig egyre gyakrabban kezdtek feltünedezni pravoszláv lelkészek. Az első háború végével Csecsenföld iszlám állammá kezdett válni. Bevezették a sáriát, az úgynevezett sura élére Samil Baszajev állt, míg egy másik parancsnok, a jordán származású Hattáb a vahabizmus (az egyik legradikálisabb iszlám irányzat ) eszméit kezdte terjeszteni.
Azonban a parancsnokok és Aszlan Maszhadov elnök küzdelme miatt Csecsenföld mégsem vált vahabita köztársasággá. Ez a szomszédban történt meg - Dagesztán egyik körzetében. Annak ellenére, hogy az iszlám körzet kiterjedése néhány hegyi falura korlátozódott, a moszkvai vezetés komoly fenyegetést látott benne: ez a példa fertőző lehet a Kaukázus más muzulmánjai számára is.
1999 augusztusában Dagesztánban elkezdődött a vahabiták elleni hadművelet. Nem sokkal ezután Moszkvában ismeretlen tettesek felrobbantottak néhány lakóházat. A hatalom és az orosz média egyből az iszlám terroristákról és a kaukázusi nyomról kezdett beszélni. Több millió orosz számára a Kaukázus, az iszlám és a terrorizmus egy fogalomba olvadt össze. Megkezdődött a második csecsen háború, amelyet Moszkva antiterrorista hadműveletnek keresztelt el. Mindezzel az orosz kormány azt akarta kiemelni, hogy nem a csecsen nép függetlensége, nem a muzulmánok ellen harcolnak, hanem a terroristák megsemmisítéséért. Az utóbbi időben a Kreml hivatalnokai, sőt maga Putyin elnök is erősen hangsúlyozni kezdte a kultúrák, különösen a pravoszláv orosz és a muzulmán közti konfliktus eszméjét. Minderre két dolog miatt van szükség: először is, hadd gondolja azt Európa, hogy a csecsenföldi és nemzetközi zsoldosokkal való harcban Oroszország egyúttal a nyugatiakat is megmenti az iszlám radikalizmustól. Másodsorban ezt az eszmét a Nyugattal való szembenállás hagyományával együtt a kommunizmus bukása után légüres térbe került oroszok számára új nemzeti eszmévé, ideológiává akarják tenni.
A tévében meglehetősen gyakran lehet látni Csecsenföldön tartózkodó szövetségi hadosztályok orosz katonáinak és tisztjeinek keresztelőjét, amely elég nyilvánvaló utalás arra, hogy az iszlám jeleket lobogtató szeparatisták és terroristák ellen új, „keresztény hadsereget” szeretnének állítani. Ilyen módon Oroszország maga adja a lovat azon erők alá, amelyek szándékosan próbálják őt belevonni a muzulmán világgal való háborúskodásba. Ez Oroszország számára rendkívül veszélyes, hiszen néhány évtizede már egyszer „levette a műsorról” a muzulmán fenyegetés rémét.
A muzulmán-pravoszláv civilizációs ellentét aligha hasznos Oroszországnak: a csecsenek mellett az ország területén legkevesebb 10 millió muzulmán él. Ilyen módon a kultúrák közti konfliktus eszméjének fejlesztése, valamint a pravoszláv vallás hivatalossá tétele, ahogy ez az orosz cárok idejében is volt, Orosz- országot a felekezetközi feszültségek erősödésébe és a polgári rend országos felbomlásába vezetheti. No és persze a déli határ menti helyzet további súlyosbodásához.