Morvay Péter
Az idealista világ felfedezése

„A tömeg energiává alakítása a XX. század elején kissé úgy hangzott, mint a víz borrá változtatása” - írja nemrég magyarul is megjelent könyvében (Ami a tudományban még felfedezésre vár) John Maddox, a Nature magazin volt főszerkesztője. A modern fizika felfedezései nemcsak a tudományos gondolkodásnak az anyagi világról alkotott képét változtatták meg, hanem - igaz, jó félévszázados késéssel - a teológusokat is nézeteik újragondolására késztették. Az eredmény a felvilágosodás után tekintélyét vesztett keresztény idealizmus újrafelfedezése lett, amely a bibliai csodákat és a természeti jelenségeket immár nem tekinti egymással szembenállónak. Cikkünk ennek a - korántsem lezárt - tudományos-teológiai forradalomnak néhány elemét idézi fel.

Albert Einstein, a huszadik század embere. Megtréfálta a teológusokat is    

„A sors iróniája, hogy a filozófiai realizmus éppen akkor rendült meg alapjaiban, amikor a keresztény realizmus és materializmus a XIX. században befolyása csúcsára érkezett” - állítja William DeArteaga, napjaink egyik jelentős teológusa „az idealista világegyetem” felfedezéséről. A kopernikuszi elv, miszerint a világ megértésében soha ne tételezzük fel előre kitüntetett szerepünket, 500 éve megkérdőjelezte az isteni beavatkozás elsődlegességét valló világképet. A tudományos felfedezések sora, a Jupiter holdjait felfedező Galilei teleszkópjától kezdve a Newton gravitációs törvényeit szemléltető almán át Galvaninak az elektromos áram létét bizonyító rugdalózó döglött békájáig, mind azt a nézetet erősítették, hogy a világ megértéséhez nincs szükség külső, ellenőrizhetetlen (szellemi, természetfeletti) tényezőkre, elegendő, ha a megismerés által egyre több és pontosabb törvényszerűséget sikerül megragadni.
Hamarosan kialakult a teológiának a Biblia „demitologizálását” célul kitűző irányzata, amely a mesék és a legendák sorába száműzte a természetfeletti eseményekről szóló leírásokat. A „józan” kereszténység, miután szégyenlősen nagy mesemondóvá minősítette Istent, behódolt a tudományos megismerés diadalmenete előtt. A hitet feladó teológusok között már az is gyanús idealistának számított, aki - bár nem számolt a csodák jelenkorban történő lehetőségével - nem zárta ki azt, hogy egyes különleges időszakokban mégis előfordulhattak ilyenek.

Macska a dobozban

Így aztán nem is meglepő, hogy a materialista világképet először nem az elkényelmesedett teológusok, hanem olyan tudósok kérdőjelezték meg, akik vizsgálataik során rájöttek arra, hogy valami „nem stimmel” az egyetemesnek tartott fizikai törvényekkel. A rést a kvantumfizika forradalma ütötte a XX. század elején. A fény tulajdonságainak a vizsgálata során kiderült, hogy a különböző módszerekkel végzett kísérletekben a fény egyszer hullám-, máskor pedig részecsketermészetűnek mutatkozik. Az új tudomány egyik alaptétele ennek nyomán az lett, hogy az anyag különböző körülmények között teljesen más természetet mutathat. A körülményeket pedig nemcsak objektív tényezők, hanem maga a megfigyelés ténye is befolyásolja. Ezt a tényezőt a kvantumfizika úttörője, Max Planck megkísérelte matematikai formába önteni, így született meg a modern fizika első „szubjektív” mértékegysége, az úgynevezett Planck-féle állandó (h). Ez az érték szinte mérhetetlenül kicsi, így a hétköznapi észlelések során nem is érzékelhető. A későbbi kutatások kimutatták, hogy a h értéke pontosan akkora, hogy világunk lakható, de mégis biztonságos legyen. Ha nem létezne, lehetetlenné válna például a látás, mivel a fény tulajdonsága nem változna meg az érzékelő számára, továbbra is hullámként jelentkezne, ami a szem számára felfoghatatlan. Viszont ha a h értéke nagyságrenddel nagyobb lenne, az események kiszámíthatatlanokká válnának.
Az idealista világegyetem újabb bizonyítéka bukkant fel akkor, amikor kiderült, hogy az anyag elemi tulajdonságai egyáltalán nem olyan stabilak, mint ahogy az a Dalton-féle atomelméletben látszott. Nem elég, hogy az atomokról bebizonyosodott: egyáltalán nem oszthatatlan építőkockák, hanem maguk is kisebb és még kisebb alkotóelemekből állnak, ráadásul ezek az elemi részecskék a radioaktív bomlás során teljesen véletlenszerűen, kiszámíthatatlan módon távoznak az anyagból. A kiszámíthatatlanság következtében - amint azt Erwin Schrödinger osztrák kutató kimutatta - egy elemi részecskéről, elektronról lehetetlen megmondani, hogy pontosan hol van, és milyen tulajdonságokkal rendelkezik. A legtöbb, ami tudható róla, hogy adott valószínűséggel körülbelül merre található. Ez a Heisenberg-féle bizonytalansági elv az 1920-as években újabb széklábat rúgott ki a materialista világkép alól.
A tudósok nagy megdöbbenésére a kvantumfizika felfedezései azt sugallták, hogy elemi szinten a világmindenség idealista elvek alapján működik, vagyis az értelem befolyásolja az anyag működését. Schrödinger ezt egy szemléletes - bár kissé morbid - példával illusztrálta: egy macskát és egy mérges gázzal töltött fiolát helyeznek el egy zárt dobozban. Annak a valószínűsége, hogy a gáz kiszabadul, és megöli a macskát, pontosan ötven százalék. Schrödingernek a fény természetéről szóló példázata szerint a doboz felnyitása előtt a macska (a fény) valamiféle köztes, se nem élő, se nem holt állapotban létezik. Mihelyt azonban kinyitjuk a dobozt, egyértelműen egy élő vagy döglött macskát találunk benne - hasonlóan ahhoz, ahogy a fény is a megfigyelés hatására ölt határozott, vagy hullám, vagy részecsketermészetet.
A XX. századi fizika talán legnagyobb alakja, Albert Einstein szintén a newtoni világkép alapjait kérdőjelezte meg relativitáselméletével. A mechanikus felfogás szerint egy állandó erő hatására egy testben állandó sebességváltozás jön létre. Ez így is van a hétköznapi, mérhető, felfogható világban. Ám - amint Einstein azt kimutatta - a fénysebességhez közeli tartományban, minél nagyobb a sebesség, az adott erő annál kisebb sebességnövekedést hoz létre. Mi történik akkor a közölt energia fennmaradó részével? A mozgó test tömegét növeli: az energia tömeggé, ha úgy tetszik, anyaggá válik. Egyik minőség a másikba alakul át: többé a „józan ész realitása” nem söpörheti le az asztalról az olyan bibliai csodákat, mint a víz borrá változása. Einstein bizonyította be azt is, hogy nem igaz az a modern állítás, mely szerint a kepleri-kopernikuszi napközpontú világkép megcáfolta volna a Szentírás földközpontú felfogását. Ez ugyanis relatív, az emberi döntéstől függ: attól, hogy honnan nézzük, milyen koordinátarendszert választunk.

A pillangóeffektus

„Az utókor csak három dologra fog emlékezni a XX. századi tudományból: a relativitáselméletre, a kvantummechanikára és a káoszelméletre” - írja idén magyarul is megjelent A káosz című művében James Gleick. Az elmúlt évtizedek legnagyobb hatású tudományos forradalmáról számos tudós úgy véli, hogy megadta a kegyelemdöfést a materialista világképnek: „A relativitáselmélet végzett az abszolút tér és idő newtoni illúziójával, a kvantumelmélet az ellenőrizhető mérési folyamat szintén newtoni álmával, a káosz pedig leszámolt a determinisztikus jóslat lehetőségének laplace-i képzetével” - állítja Joseph Ford fizikus Mi a káosz? címmel megjelent könyvében. A XIX. század kezdetén Pierre-Simon Laplace francia csillagász még magabiztosan állította, hogy ha pontosan ismerné egy adott pillanatban a világegyetem állapotát és a viselkedését szabályozó törvényeket, bármilyen eseményt előre meg tudna jósolni. A káoszelmélet bebizonyította: tévedett.
Miből indult ki ez az új elmélet? Abból a felismerésből, hogy a világban a kiszámítható folyamatok mellett, azokkal egy időben mindenütt felbukkan a rendezetlenség, a káosz. Egy időjárási példával félig komolyan, félig tréfásan „pillangó-hatásnak” elnevezett jelenség jól érzékelteti ezt. Eszerint, ha egy pillangó szárnya rebbenésével megmozdítja a levegőt, mondjuk Pekingben, akkor abból esetleg egy hónap múlva New Yorkban hatalmas tornádó támadhat.
Míg a kvantumfizika szabad szemmel nem látható dolgok vizsgálatából vonta le forradalmi következtetéseit, a káoszelmélet sokkal prózaibb dolgokat vizsgál. Tudósok elmélyülten szemlélik a pohár tiszta vízbe hullajtott tintacseppek kavargását, az asztalra kiszórt golyók pattogását, vagy éppen a hókristályok leheletfinom mintázatát. Azt tapasztalják, hogy bármilyen pontosan ismerik is a kiinduló feltételeket a vizsgálat kezdetekor, mégsem lehetnek biztosak annak eredményében: nincs a biliárdasztalon két azonos állás, vagy a hasonló hópihék között nem találnak két egyformát. Mások a laboratóriumok szűk világából kilépve még hétköznapibb dolgokat vizsgálnak: hogyan alakul egy nagyvárosi főútvonalon a reggeli csúcsforgalomban az autók eloszlása, vagy egy adott időszakban a tőzsdei részvények árfolyama.
A káosz vizsgálói látszólag ártatlan kérdéseket tesznek fel. Egy híres példájában Lewis Richardson azt tudakozta, hogy milyen hosszú Anglia partvonala. A választ azonban - bármilyen meglepő - egy lexikon sem tartalmazza. Richardson megmagyarázta, hogy miért: az eredmény ugyanis a mérőrúd hosszától függ. Ha egy tízméteres rúddal látunk neki a mérésnek, más eredményt kapunk, mintha egy tízcentissel dolgozunk. A rövidebb pálca belefér olyan apróbb mélyedésekbe is, amelyekbe a hosszabb nem, így a mérőrúd megkurtításával egyre hosszabbnak bizonyul a partvonal - és ez az érték a végtelen felé tart. A szabálytalanul szaggatott formákat a káoszelmélet fraktáloknak (a latin fractus, „töredezett” szóból) nevezte el. Vizsgálatukat megkönnyítette, hogy számítógéppel, viszonylag egyszerű matematikai egyenletek eredményeinek grafikus ábrázolásával létre lehet hozni mesterséges fraktálokat, amelyek megdöbbentő módon emlékeztetnek a természetben megjelenő mintázatokra: kristályrácsokra, hópelyhekre, zúzmarafoltokra vagy éppen falevélformákra és felhőgomolyagokra. De csillagászok ilyen önmagukhoz hasonló - vagyis minden részében méretétől függetlenül az egészre hasonlító - galaxisformákat fedeztek fel az égbolton is, amelyből arra következtettek, hogy az „értelmes káosz” az egész univerzumra jellemző tulajdonság. Alig néhány évtizedes tudományról lévén szó, a tudósok arra számítanak, hogy a rend és rendezetlenség dinamikusan változó egyensúlyának további vizsgálatából olyan eredmények születnek, amelyek újraírhatják a természetről, társadalomról, vagy a bennünket körülvevő világ jövőjéről alkotott elképzeléseinket.
Einstein az oxfordi egyetemen egyszer év végi záródolgozatot íratott fizikushallgatóival. Tanársegédje meglepetten jegyezte meg: „De profeszszor úr, hiszen tavaly is ugyanezeket a kérdéseket tette fel ugyanennek az évfolyamnak!” Einstein így válaszolt: „Tudom, fiam, de a válaszok azóta már megváltoztak.”

Káoszt okozó beszéd

„Azt a tényt, hogy a kvantumfizika tételei a keresztény tanokat is érintik, a nagyegyházak teológusai több mint ötven évig semmibe vették” - írja William DeArteaga, aki szerint a „magasabb bibliakritika” mocsarába ragadt teológusoknak óriási felelősségük volt abban, hogy a XX. században az értelmiség tömegesen fordult a világot látszólag korszerűbben magyarázó ideológiák, a fasizmus és a marxizmus felé.
A fizikusok forradalmi felfedezése, miszerint az emberi gondolat és megfigyelés visszahat a bennünket körülvevő anyagi valóságra, előbb megmozdította a keleti ideológiák, elsősorban a buddhizmus talaján álló gondolkodók fantáziáját, mint a keresztény teológusokét. A következmény: az ezredvég bestsellerei olyan művek lettek, mint Fritjof Capra könyve, A fizika taoja, amely az új tudományos felfedezéseket a keleti miszticizmussal harmonizálta. Hasonló alapon indult világhódító útjára a pszichikai-okkultisztikus tanok új generációja, az agykontrolltól a kristályterápiáig, a transzcendentális meditációtól a bioenergiával történő gyógyításig.
A teológusok csak az elmúlt egy-két évtizedben kezdenek ébredezni: a materialista-realista hullám idején szégyenkezve megtagadott keresztény idealizmus újrafelfedezés után kiált. A rehabilitáció elindult: az egyik legbefolyásosabb teológiai folyóirat, az amerikai Christianity Today 1985. februári számában - igaz, kissé bátortalanul - elemezte az új fizika hatását a keresztény világnézetre. A jelenkori csodák iránt kezdettől fogékony XX. századi keresztény irányzat, az evangéliumi pünkösdizmus teológusai az elsők között voltak az új felfedezések értelmezésében. William DeArteaga már idézett könyvében (A Szellemet meg ne oltsátok) felhívja a figyelmet arra, hogy a kvantumfizika elveivel nem lehet ugyan igazolni a Biblia tanításait, ám a radikális materializmus állításait egyértelműen cáfolni lehet. Ez pedig megnyitja a lehetőséget a bibliai világkép modern fogalmakkal történő megfogalmazására. Ha az emberi értelem képes befolyásolni a valóságot, miért ne lenne képes egy
- ha úgy tetszik, kategóriákkal magasabb h értékkel rendelkező - szellemi lény, Isten vagy akár egy angyal a természeti törvények tudatos befolyásolására? Ha pedig így van, nem szükséges többé kiszáradt folyómedret keresni a Vörös-tenger kettéválásának magyarázatához, vagy asztronómiai táblázatokat böngészni a betlehemi csillag megjelenésének igazolására. De kézzelfoghatóvá válnak a természetfeletti gyógyulásokról szóló evangéliumi beszámolók is: a vérfolyásos asszony számára nemcsak illúzió volt fizikai nyomorúságának hirtelen megszűnése, hanem
a Jézus testéből kiáradó erő (dünamisz) valóságos pozitív változást hozott létre testében. Pont úgy, ahogy a „nagykönyvben” meg van írva: az erősebb (Isten fiának a „pozitív szellemi ereje”) kiszorította a gyengébbet (a betegséget okozó „negatív erőt”).
A káoszelmélet felfedezése a természetben fellelhető rend és az ennek alávetett, de létező rendezetlenség viszonyáról szintén új értelmet ad olyan teológiai problémák megértéséhez, mint a sötétség szerepe a világmindenségben. Egy lapunkban korábban megjelent cikkében Németh Sándor az erre vonatkozó elméletre utalva írta: „Az utóbbi időben a teológusokat újra élénken foglalkoztatja a kérdés: a Föld miért lett puszta és kietlen, valamint miért zuhant bolygónk a sötétség egyeduralma alá a preádámi korban? A rejtély megoldását számosan Lucifer bukásában, a gonosz keletkezésében vélik megtalálni. (…) A Teremtő a mostani világ teremtésekor a sötétséget átalakította éjszakává, így az egy olyan szükséges rossz adottsága a mai világnak, ami a természetet sorvasztó »rothandóság igájának« egy lényeges alkotóeleme.” (Hetek 1998. december 18., )
Egy példázatában Jézus világosan érzékelteti a jelenkor összetett spirituális valóságát. A búza és a konkoly nem egyszerre és nem is ugyanattól a személytől kerül a szántóföldbe, mégis - legalábbis egyelőre - szétválaszthatatlanok egymástól. A szolgák kérdésére, hogy kiirtsák-e a gyomot, a gazda így válaszol: „Hagyjátok, hogy együtt nőjön mind a kettő az aratásig.” Ez a kép érzékletesen leírja a bűn következtében gyomtengerré vált világot, amelyben ugyanakkor jelen vannak búzakalászként a világosság fiai. Ez a kettősség - Jézus próféciája szerint - a jelenlegi világkorszak végéig, az igazak és a gonoszt cselekvők szétválasztásáig tart.
A Biblia egyébként a káosz egyik okaként az emberi beszédet teszi felelőssé. Isten azt kérdi Jóbtól: „Ki az, aki elhomályosítja az örök rendet tudatlan beszéddel?” Az elvesztegetett XX. század után csak remélni lehet, hogy a keresztény teológusok materialista elméleteik helyett visszatalálnak a bibliai igazsággal sokkalta nagyobb összhangban lévő keresztény idealizmushoz. Ez bizonyára enyhítené a környezetünkben fennálló diszharmóniát, amint azt Pál apostol is megfogalmazta a „keresztény szellemi környezetvédelmet” sürgető felhívásában: „Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.”