Virginia McAlester - Az útmutató az amerikai otthonokhoz című könyv szerzője
- így mesél el egy esetet, amely dallasi otthonához közel történt. McAlester
szerint egy gyermektelen házaspár jogi vitába keveredett a helyi hivatalnokokkal, mivel
32,5 négyzetméteres angolvécét szerettek volna építeni óriási otthonukba.
Az amerikai nép kiköveteli magának saját életterét. A megaotthonok a jólét státusszimbólumai,
bár úgy tűnik, a szaporodó monstrumok arra késztetik a szakembereket, hogy újraértékeljék,
milyen motívumból építik ezeket a fényűző épületeket.
Egyesek 1116 négyzetméteres udvarokkal döngetik a túlköltekezés korlátait, mások
nem kevesebb mint 26 férőhelyes garázst építenek. Van, aki úgy érzi, hogy szüksége
van 9 méteres mennyezetre a nagyszobában, vagy ragaszkodik a háromszintes hallhoz. Ezek
még némi jóindulattal sem mondhatók szükségesnek. Setha Low, a New York Egyetem Környezetpszichológia
és Antropológia Tanszékének professzora elképzelhetőnek tartja, hogy az amerikai háztulajdonosok
hiányos alkalmazkodásban szenvednek. Ezt a kifejezést jól szemléltetik azok a
szarvasfajták, amelyeknek hatalmas méretűre nőtt agancsai éppen saját életidejüket
rövidítik meg. Ami az amerikai megaépítkezéseket illeti, egy családi ház impozáns
agancsként vagy éppen hivalkodó dísztollként működik; bár a háztulajdonosok területéhségük
miatt versengenek a szomszédokkal. Furcsának tűnhet, de az amerikaiak minden egyes négyzetméterért
megküzdenek. 1950-ben átlagosan egy családnak összesen 91 négyzetméter állt
rendelkezésére. Mára ez a szám 207-re ugrott. Nicolas Retsinas, a Harvard Egyetem Lakáskultúra
Tanulmányok Karának igazgatója ezt a jelenséget így foglalja össze: „Mi amerikaiak
minden kétséget kizárva jobb körülmények között élünk házainkban, mint valaha.”
(Christian Science Monitor)