Vagyim Arisztov
Leszorulnak a dobogóról

Kellemetlen meglepetést hozott az olimpia első hete Oroszország számára: válogatottja az aranyérmek számát tekintve csak a hetedik. Nemcsak az amerikaiak és ausztrálok előzik meg, hanem még a parányi Hollandia is. Pedig valamikor éppen a Szovjetunió és az USA között zajlott a legnagyobb csata a tekintetben, kinek van a legtöbb első helyezettje, ami nem is egyszer ez előbbi javára dőlt el. Most viszont az oroszok részéről inkább olyasféléket lehet hallani, hogy „nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos”.

Elszállt velük a ló    Fotó: Reuters

Az orosz sport fejlődéstörténete igen érdekes. Oroszország ugyan egyike volt annak a 12 országnak, amelynek képviselői 1894-ben Párizsban egyöntetűen az olimpiai játékok újbóli megrendezése mellett adták le voksukat, az orosz sportolók azonban csak 1908 óta vesznek részt a játékokon. Az első évek nem teremtek túl sok babért: a sportélet éppen hogy csak elkezdett fejlődni, az állam pedig nem tulajdonított neki túl nagy jelentőséget. A bolsevikok és Lenin hatalomra jutása után azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. Ők ugyan nem voltak a sport és az egészséges életmód lelkes hívei, azonban a többieket megelőzve megértették, hogy a sport nagyon hatásos eszköze a lakosság állam általi mozgósításának, ezen belül a szocializmus építésének, és a világforradalom propagálásának is.
1921-ben létrejött a Vörös Sportinternacionálé, amely nemzetközi munkásolimpiákat kezdett szervezni. Ezek amolyan alternatívái lettek a „burzsuj” olimpiai játékoknak, amelyeken az oroszok egészen 1952-ig, azaz 40 éven át nem vettek részt. A harmincas években a sportmozgalom a szovjet életforma előnyeinek a demonstrálójává vált. 1940-re a Szovjetunió több mint 40 rekordja túllépte a hivatalos világrekordokat. A sportolók felvonulásai a harmincas évektől Sztálin kommunista pártja politikai kampányainak részeivé váltak.
Megalkotván a hatalmas szovjet impériumot, a sztálini vezetés még a „minden nemzetek atyjának” életében elérte a Szovjetunió felvételét a Nemzetközi Olimpiai Bizottságba. Egy év múlva az orosz sportolók első ízben vehettek részt az olimpiai játékokon. Ennek elsődleges célja a Szovjetunió nemzetközi tekintélyének megerősítése volt: a második világháború egyik fő győztesévé válva a sportban is hasonló eredményekre törekedett. Az első, 1952-es szereplés nagy sikerrel zárult: sportolói ugyananyi aranyérmet vihettek haza, mint az amerikaiak. Egy év múlva Sztálin meghalt, ám az őt felváltó Hruscsov lankadatlanul figyelemmel kísérte a sportot mint a külpolitikai tevékenység egyik formáját. Kijelentette: feltétlenül utól kell érni, sőt leelőzni Amerikát, nemcsak gazdasági szinten, hanem a sporteredményeket tekintve is.
A Szovjetunió kommunista vezetésének eszméi a sportfejlesztéssel kapcsolatban még az 1961-es pártprogramba is bekerültek. Mint ismeretes, ez a tervezet tűzte ki célul azt, hogy a SZU az 1980-as évre megépítse a kommunizmus alapjait. Míg a kommunizmus megépítése utópiának bizonyult, addig az amerikai sportolók megelőzését sikerült megvalósítani. Az 1960-as római, illetve az 1964-es tokiói olimpián a szovjet válogatott kapta a legtöbb érmet, és az ezzel járó első helyet.
Az 1980-as moszkvai olimpia adta a legszemléletesebb példát arra, hogyan használta fel befolyásának növelése érdekében a sporteredményeket a kommunista párt. A moszkvai olimpia lett a brezsnyevi szocializmus csúcspontja.
A sport jelentős mértékben kiszolgálta a belpolitikai érdeket is. 1977 januárjára például több mint 2800 sportoló kapott magas állami kitüntetéseket, köztük a szovjet éra legmagasabb kitüntetését, a Lenin-érdemrendet, és szinte minden ismert sportoló a kommunista párt tagja volt.
A kommunisták hatalomvesztése, a Szovjetunió széthullása és egy új Oroszország megjelenése után a sporthoz való viszonyulás is megváltozott. Az orosz politikusok többsége megfeledkezett a sportról, illetve annak képviselőiről is. A legfőbb tekintélynövelő eszközzé a kritika, a kompromittálások, és a politikai ellenfelek mindenfajta lejáratásai váltak - ehhez pedig már nincs szükség sportolókra. Legalábbis Moszkvában nem. Az utóbbi időben azonban vidéki viszonylatban elkezdték újra észrevenni őket - talán jobban is, mint a szovjet érában. Elérkezett ugyanis az alternatív választások ideje; a választókért való küzdelem során a polgármesterek, kormányzók és képviselők kénytelenek figyelemmel kísérni a helyi sportéletet. A győzelem érdekében meg kell nyerniük az edzőket és a sportolókat is, akik a maguk részéről készségesek mindenféle „adok-kapok” jellegű politikai machinációra, már csak azért is, mert 1991 óta az oroszországi sportfinanszírozás radikálisan lecsökkent.
1999 végén a választási győzelem érdekében a „Medvegy-Jegyinsztvo” Kreml-párti mozgalom élére a népszerű miniszter, Szergej Sojgu mellé a háromszoros olimpiai bajnok birkózó, Alekszandr Karelin került. A Medvegy sikere jórészt az ismert sportoló nevének volt köszönhető. A Jegyinsztvo pedig a duma második legnagyobb létszámú frakcióját hozhatta létre. Napjainkra a mozgalom elnöki párttá nőtte ki magát. A sport - a sydney-i olimpián elért sikerektől függetlenül - újra kihat az orosz politikára, mint ahogy az is a sportra: a kellő időben, annak PR-kampánya részévé válva.