Zenész vagyok, nem trófea

Kocsis Zoltánnal beszélget Tihanyi Péter

Nem tudok zene nélkül élni    Fotók: Felvégi Andrea

- „Valljuk be, a legtöbb kormány szereti, különösen a diktatúrákban, ha dolgozószobája falát művészek, sportolók trófeái díszítik” - nyilatkozta negyedévvel ezelőtt. Nem gondolja, hogy most az Ön trófeája is odakerült a miniszterelnök dolgozószobájába?
- Nézze, túlságosan sok embert láttam életemben, akik már fiatalon tényleg a Kádár-rendszer kegyeltjei voltak - tehát nem úgy, mint én -, aztán olyan pillanatok alatt fordultak meg, hogy csak úgy porzott. Ez engem többek között arra is tanított, hogy egy párthoz se csatlakozzam. Nem is csatlakoztam. Mellesleg se kisdobos, se úttörő, se KISZ-tag nem voltam. Mikor most a zenekarvezetői pozíciómat elvállaltam, elmondtam a miniszternek és a miniszterelnöknek is, hogy belőlem ne próbáljanak politikai tőkét kovácsolni, de a zenekarból sem. Azt veszem észre mostanában, sok mindenkinek az az érdeke, hogy a Fesztiválzenekart belekényszerítse egy judeo-plutokrata-bolsevista szerepkörbe, tengelybe - mármint hogy annak a vonalnak a zenekara a Fesztiválzenekar -, minket meg valamiféle jobbos, nemzeti szerepkörbe. Úgy tűnik nekem, hogy ezt a szándékot mindkét oldalról generálják. Mellesleg azt gondolom, mindegyik politikai irányzatnak - még a szélsőségesebbeknek is - vannak pozitív elemei, sőt néha megnyilatkozásai is. Nem értem, miért nincs egy olyan politikai párt, amelyik kvázi gyűjtőpártként ezeket az erényeket össze tudná, vagy össze merné fogni. A mostani pártbéli küzdelmeket egy olyan takaró alatti birkózásnak érzem, amiből mi csak annyit látunk, hogy hol ez, hol az a végtag bukkan elő a takaró alól. Tudom, hogy azt beszélik a városban, hogy még mindig SZDSZ-szimpatizáns vagyok, meg azt is, hogy a kommunistákhoz húzok, mert Aczél nagyon szeretett engem.
- Dehát Aczél valóban szerette Önt. Ezt nem kritikaként mondom, hiszen sok kiváló művészt valóban szeretett, legalábbis ezt mutatta kívülről.
- Világos. Őszintén mondom magának, tulajdonképpen engem semmiféle komoly retorzió nem ért a kommunizmus alatt. Nem korlátozták se a művészi, se a személyes szabadságomat, engedtek utazni is. Innen nézve úgy látom, Aczélban a sznobizmusa mellett és a hatalom lekezelő fölénye mellett volt valami emberség is, meg egy adag jó szándék is. Engem is többször behívattak „barátságos” beszélgetésekre, ahol elmondta, hogy nem kéne nekem mindent aláírnom, és minden nyugati médiában megszólalnom ellenük.
- És aztán…?
- Én ugyanolyan barátságosan meghallgattam, aztán továbbra is rendre aláírtam mindent. (Charta ’77; rendszerellenes petíciók stb.) Az is igaz, hogy mikor én komolyabban kinyitottam a számat, azt a hatalom igyekezett leginkább eltussolni, nyilván, mert fontosabb volt nekik a hírnév, amit én Magyarországnak külföldi koncertjeimmel szereztem.
- Soha, semmilyen formában nem próbálták beszervezni?
- Nem, soha. De ha már megkérdezte, Demszky Gábor nemrégiben küldte el nekem a III/III-as ügyosztálynak azokat a jelentéseit, amelyek rólam szóltak. Ott bizony én „zenész” fedőnévvel célszemély voltam. Az én telefonom is évekig furcsán kattogott, ezt nem lehetett nem észrevenni. Ugyanúgy, ahogy nem lehetett nem észrevenni a Kenedi János háza előtt „véletlenül” mindig arra sétáló civil ruhásokat sem. Erről most könnyen és mosolyogva beszélek, de azt nem tudom, hogy viselkedtem volna, mit csináltam volna az ötvenes évek vad és vak totalitariánus rendszerében, ez igaz.
- Akármi volt és van, vagy akármit is beszélnek a városban, borzasztóan sajnálom, hogy két ilyen zenei nagyság, mint Fischer Iván és Ön, ennyire nem tudtak vagy nem akartak együtt dolgozni, illetve együtt zenélni.
- Figyeljen, egyszerűen fölöslegessé váltam. Én voltam Che Guevara és Iván volt Fidel Castro, aki elfoglalta a trónt, és végülis győzelemre vitte a népét. Komolyan azt mondom - mindenfajta sértődöttség és megbántottság nélkül -, akkor rám már nem volt szükség, mert a feladatomat elvégeztem. Gyakorlatilag azt a repertoárt, amit hatalmas sikerrel lemezre is vett a Philips Classic, úgy megcsináltuk, annyit gyakoroltuk, hogy az anyagot a Fesztiválzenekar egyszer csak anyanyelvi szinten beszélte. Kétségtelen, én sokkal mélyebbről indultam a saját zenekarommal. És egy bizonyos pontig igenis megpróbáltam megvalósítani a demokráciát. De soha nem fogom mindenkinek a véleményét figyelembe venni, ugyanis az a teljes anarchiához vezetne.
- Mindezek mellett számomra, és gondolom, még sokak számára Ön elsősorban nem zenekarvezető, nem zeneszerző, és nem is karmester, hanem zongoraművész. Bartók, Debussy, Liszt hiteles, világszínvonalú tolmácsolója. Ön melyik területen érez leginkább elhivatottságot?
- Már egészen kisgyerekkoromban rájöttem egyrészt arra, hogy nem tudok zene nélkül élni, másrészt pár évvel később arra, hogy valószínűleg erre születtem. Ezt nyugodtan nevezhetjük elhivatottsági érzésnek. Az, hogy éppen zongorázni kezdtem tanulni, véletlen volt, merthogy volt egy zongoránk a lakásban. Ha gordonkánk lett volna, tuti biztos, gordonkázni tanultam volna. De valamilyen szinten zongorázni akkor is megtanultam volna, mert - ahogy Pablo Casals is mondta - mégiscsak a zongora a legjobb hangszer.
- Miért gondolja?
- Mert ugyan hangot nem lehet rajta tartani és alakítani a leütés után, de az illúzió szintjén mindent életre lehet vele kelteni. Bármilyen zenekari partitúrát úgy játszok magának zongorán, hogy az egy teljes zenekar illúzióját fogja kelteni. Mondjon még egy ilyen hangszert. Aztán, hogy pont a zongorába fektettem bele annyit amennyit, annak egyfajta versenyszellem is volt az oka, ami már a konziban kezdődött, és a főiskolán is folytatódott. Ránki Dezső például padtársam volt az elemi iskolában, a Kertész utcai iskola harmadik osztályától kezdve jártunk egy osztályba. Nekem ő akkor egy másik zongoristanövendék volt, aki nagyon jókat játszott, de nem több. Vagy ugyanígy Schiff András, akit szintén egész kicsi kora óta ismerek, akivel a Mozart Klubban találkoztam először, de ő is csak egyike volt a nagyon tehetséges zongoristáknak. De én soha nem voltam csak zongorista, tehát a konzervatórium első osztályától kezdve gyakorlatilag tanultam zeneszerzést is.

Nem maga a mű izgat, hanem az, amiért létrejött   

- Mondja, mi az a pont, vagy mi az a pillanat, amikor egyszer csak azt mondja egy műre, hogy kész, megvan, ez már az Öné, közönség elé viheti?
- Maga a pont definiálhatatlan, merthogy észrevehetetlen. Nem tudom észrevenni, mikor vagyok a legnagyobb és legmélyebb közösségben egy darabbal, a legmagasabb szinten a darab szellemi és fizikai birtoklásában. Azt esetleg észreveszem, hogy a darab kezd meghalni a kezem között. Na, akkor kell igazán vigyáznom.
- Tehát amikor leszálló ágban van, és…
- Igen, és az is művészet - nem is tudom, nem a legnagyobb művészet-e -, nem hagyni meghalni a darabot. Mint egy kis bonsait, gondozni kell, simogatni, öntözni, beszélni hozzá, annyi fényt adni neki, amennyit éppen igényel. Előfordult, hogy eljutok egy darabbal egy bizonyos szintig, és akkor Isten tudja miért, meghal. De nem azért, mert nem életképes a darab, vagy nem életképes, ahogy játszom, hanem mert nem voltam elég barátságos vele.
- Ilyenkor mit csinál?
- Jobb, ha ilyenkor nem játszom a darabot koncerten, aztán jó néhány év múlva előveszem, és magától kinyílik. Rengetegszer volt ilyen velem. Egy remekműben még több száz év múlva is ott van az alkotó személyisége, szellemisége, gondolata, karaktere. Én nem hiszem el, ha valaki azt mondja, engem untat az Apassionata vagy az Örömóda. Nem az Apassionata untatja, az Apassionata unta meg őt. Ilyen is van. Megtanultam az idők folyamán - és talán ez egyre tökéletesedik bennem -, hogyan kell meghosszabbítani egy darab életét, vagy hogyan kell örök életűvé tenni, legalábbis olyan módon, hogy amíg én élek, a darab is éljen bennem. Egy mű intenzitását, frissességét nehéz megőrizni évtizedeken keresztül, ha az ember egyfolytában játssza. Meg kell találnom azt az isteni egyensúlyt, amely a túlzott intenzitás és az érdektelen unalom és nyugalom mezsgyéje között vezet.
- Mit keres, mikor egy művet elővesz, mikor hozzányúl, hogyan ül le a zongorához?
- Beethoven Esz-dúr zongoraversenyéhez egészen másképp ültem le gyakorolni, mint amikor a G-dúrt tanultam.
- Más bensővel?
- Igen, és talán más külsővel is. Az Esz-dúrt valahogy tökéletesebben akartam megvalósítani, persze lehet, hogy csak arról van szó, hogy az Esz-dúr zongoraverseny jobban a karakteremre szabott, mint a G-dúr, noha mindenki azt mondja, hogy a G-dúrt játszom jobban. De mégis jobban érzem magam az Esz-dúr alatt. Ilyenkor látványra is szebb, amit csinálok, egyszerűen esztétikusabb, valahogy más a fizikai érzetem, másképp emelem a kezem, más a billentyű tapintása is, másképp nyúlok az első akkordhoz is. Vagy amikor Liszt Esz-dúr zongoraversenyét játszom, sokkal jobban érzem magam, mint amikor az A-dúrt játszom, pedig az A-dúrt talán még jobban is szeretem. Nem tudom elmondani ennél jobban vagy érzékletesebben, hogy is van ez. Számomra ott kezdődik a zene, ahol a szavak ereje már véget ér. Viszont nagyon szívesen megmutatom magának a zongoránál, hogy miről is beszélek. Hogy mit keresek? Azt az iniciatívát, amiért a szerző megírta a darabot. Nem is maga a mű izgat, hanem az, amiért létrejött.
- Mikor elégedett igazán egy fellépéssel?
- Igazi megelégedettséget életemben talán ha háromszor éreztem. Ritkán fordul elő, hogy valamivel tartósan elégedett lennék. Én soha nem a tökéletességet hajszolom, nem mondom, el lehet érni, de valami lényeges olyankor mindig kimarad. Én a művek kvintesszenciáját szeretném a hallgatóknak adni, és ez bizony - ilyen-olyan okok miatt - legtöbbször csak részben sikerül. Most például, három nappal ezelőtt Luzernben játszottam Rahmanyinov C-moll zongoraversenyét, és akusztikai okok miatt nem sikerült. Talán soha nem játszottam Rahmanyinovot ennyire jól, mint most, de valahogy úgy volt a színpad kiképezve, hogy egyszerűen túlharsogott a zenekar, pedig nem vagyok egy kishangú zongorista. Olyan módon nem szólt a zongora, olyan módon nem olvadtak eggyé az arányok, hogy teljesen elmúlt a légkör adta inspiráció.
- Mi az a szituáció, vagy mi az a légkör, ami leginkább inspirálja egy koncerten?
- Az a legnagyszerűbb, ha az ember el tudja felejteni, hogy hol van, és teljesen átadva magát a lényegre tud koncentrálni. Ezt Pilinszky úgy fogalmazta meg annak idején, hogy amikor mondja a verseit, olyan, mintha egy hatalmas üvegbúra alatt ülne. Számomra akkor a leginspirálóbb az atmoszféra, ha ez a hatalmas üvegbúra a közönségre is, és rám is ráborul. Voltak már olyan csendek, olyan katartikus pillanatok koncerttermekben, amikre örökre emlékezni fogok. Ilyenkor érzi az ember azt, hogy a játék és a közönség reakciója együttvéve Isten szava. Mikor csinálok egy generálpauzát, és a több ezres nézőtéren nincs semmi mocorgás, ezek életem leginkább erőt adó pillanatai. Egyébként a pillanatteremtés egy meglehetősen olcsó eszköz, elég sokszor a fejemhez is vágják a zenészek, hogy visszaélek a pillanatteremtő erőmmel vagy képességemmel. De ez butaság, úgy „adagolom”, ahogy kell. Nyilván, ha egy tíz perces Schubertet játszom, nem fogom teletűzni „pillanatokkal”, mert akkor megszűnik a katarzis.
- Mi az az egy dolog, ami a zenében a leginkább izgatja Önt?
- Az, hogy mindenhez, az élet legfontosabb dolgaihoz is köze van. Az emberi lélek legapróbb rezdülései is, a szavakkal kifejezhetetlen állapotok is kifejezhetők zenével. Az előbb említett luzerni koncert után autóval mentünk tovább Zürichbe, és a kocsiban éppen Rahmanyinov C-moll zongoraversenyének egy leírhatatlanul szomorú szakasza ment. De nemcsak szomorúság volt abban, hanem egyidejűleg ott volt a megoldás is, öröm és hallatlan életszeretet. Egyidejűleg olyan lelkiállapotokat fejezett ki tökéletesen Rahmanyinov néhány ütemmel, hogy a legnagyobb költők is zavarban lennének, ha ezt pár sorban le kéne írniuk. Kötve hiszem, hogy az igazi remekművek csupán embertől születnének. Sztravinszkij ezt vulgárisan így fogalmazta meg: „Hiszek Isten személyében, és hiszek az ördögben is.”
- Hogyan vélekedik most, negyvennyolc évesen a világ sorsáról, jövőjéről?
- Látható módon formálódik egy világállam, ahogy egy világrendőrség is. Aztán, hogy ez milyen módon fog gazdaságilag, nyelvileg, kulturálisan és egyéb más módokon is egységes arccá, egységes családdá válni, és hogyan fog egységesen kommunikálni, ezt nem tudom. De érezhetően minden efelé fut. Mondok egy extrém dolgot. Mi van akkor, ha a világmindenség egyik távoli bolygójáról egyszer csak eljön hozzánk, mondjuk így, megtámad minket egy nálunk fejlettebb civilizáció?
- Ezt lehetségesnek tartja?
- Elvileg miért ne, bármikor. Persze, megmondom őszintén, ha ez meg is történne, nem gondolnám, hogy a direkt támadás szándékával tennék.
- Hívő ember Ön?
- Persze.
- Az mit jelent?
- Római katolikus vagyok egyébként, de hívő. Ugyanúgy, mint Sztravinszkij.