Ruff Tibor
Ármány és valóság

A kormány a hírek szerint október elején kívánja a parlament elé terjeszteni a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvényt módosítani kívánó törvényjavaslatát. Alkotmányerejű törvényről lévén szó, elfogadásához a parlamentben kétharmados többségre lenne szükség.

A törvényjavaslat egyik nagy újdonsága, hogy tartalmilag meghatározza a vallás fogalmát annak érdekében, hogy a bíróság megtagadhassa, vagy utólag törölhesse az olyan közösségek egyházként való nyilvántartásba vételét, amelyek „elsődlegesen” nem vallási tevékenységet folytatnak. Az 1990. évi IV. törvény és a demokratikus jogállami gyakorlat eddig őrizkedett attól, hogy a vallás fogalmát meghatározza, mivel ez nyilvánvalóan szubjektív végeredményhez fog vezetni, és az állam világnézeti semlegességével összeegyeztethetetlen.
Az Alkotmánybíróság így fogalmaz 4/1993. (II. 12.) számú határozatában: „Az állam vallási semlegességét kifejezetten előírja és garantálja az Alkotmány 60. paragrafusának (3) bekezdése, amely szerint a Magyar Köztársaságban az egyház az államtól elválasztva működik. Az elválasztás elvéből az következik, (…) hogy az állam nem avatkozik be egyházak belső ügyeibe, és különösen nem foglalhat állást hitbéli igazságok kérdésében. Mindebből következik, (…) hogy az államnak az egyházakat egyenlőképpen kell kezelnie. Mivel az állam éppen azokban a tartalmi kérdésekben nem foglalhat állást, amelyek a vallást vallássá teszik, a vallásról és egyházról csak elvont, minden vallásra vagy egyházra egyaránt alkalmazható keretszabályokat alkothat, (…) s tartalmi kérdésekben a vallások és egyházak önértelmezésére kell hagyatkoznia.”
Az új törvényjavaslat ezzel szemben az alábbi módon határozza meg a vallás fogalmát, amelytől az egyházi státus adományozását függővé teszi: „vallásnak olyan világnézet minősül, mely természetfelettire irányuló tanokkal rendelkezik, a valóság egészére irányul, valamint a jó erkölcsöt és az emberi méltóságot nem sértő sajátos magatartáskövetelményekkel az emberi személyiség egészét átfogja. (…) Különösen nem minősülhet vallási tevékenységnek az elsődlegesen gazdasági tevékenység (anyagi haszon elérése céljából folytatott tevékenység); a politikai-érdekérvényesítő tevékenység; a pszichikai vagy parapszichikai és gyógyító tevékenység; az oktatási tevékenység; a kultúraközvetítő tevékenység; a humanista tanok követése és terjesztése.”

Mi a vallás?

A fenti meghatározáskísérlet számos súlyos kérdést vet fel. Amikor a vallást - kissé vulgármarxista ízű megközelítéssel, talán Feuerbach nyomán - világnézetként és tanként definiálja, figyelmen kívül hagyja azt, hogy például a kereszténység számos neves teológusa és filozófusa hangsúlyozta: a kereszténység lényege a hit, amely teljesen más természetű valóság, mint a világnézet vagy a tan. Hit lehet egy ember szívében anélkül is, hogy egy teljes világnézettel vagy tanrendszerrel azonosulna, és viszont: a teljes vallásos világnézet és tanrendszer hiánytalan elfogadása egyáltalán nem azonos a hittel, és nem is feltételez hitet. Ha nem a materialista megközelítést vesszük alapul, akkor a legtöbb vallást egy - vagy több - természetfeletti lénnyel való személyes közösségnek kellene tekintenünk.
A vallásszociológia és vallásfilozófia általában elfogadott álláspontja szerint a vallás többrétegű fogalomkör. Az egyik fogalomkörbe sorolhatók az egyes vallásfajták; egy másikba az összes vallási jelenség; a harmadik megközelítésben bármely tényleges vallás csak tökéletlen megtestesítője egy transzcendens vagy evilági ideálnak; a negyedikbe tartoznak a különféle vallási életformák - de ezek sem szolgáltathatnak abszolút érvényű meghatározásokat, mert értékítélet felé mutatnak. A tudomány egyetért abban, hogy nincs olyan definíció, amely képes volna felölelni a különféle vallásokat alkotó ideákat, gyakorlatokat, hagyományokat. Egyes vallások lényege az egy vagy több istenbe vetett hit, de például a buddhizmus nem követel meg istenhitet. A materialista elméletek a vallást kizárólag emberi jelenségként magyarázzák (tan, világnézet), az idealista megközelítések pedig a transzcendentális, természetfeletti eredetből magyarázzák, de ezeken kívül is még számos egyéb vélemény létezik. A törvényjavaslatban szereplő meghatározás teológiai vagy vallásfilozófiai szempontból teljesen tudománytalan, jogilag pedig nonszensz. Még materialista szempontból is túlhaladott, mert a modern materializmus relativista módon viszonyul a természetfelettihez, nem zárja ki elvileg a szellemi szféra létezését. Mindenesetre érdekes, hogy a „nemzeti-keresztény” kormányzat hivatalnokai a vallást vulgármarxista megközelítésből definiálják.
A „jó erkölcs” és „az emberi méltóságot nem sértő sajátos magatartáskövetelmény” kategóriái jogilag szintén nem megragadhatóak, mivel csak szubjektív módon ítélhetők meg. Ezeket a kategóriákat a mindenkori társadalmi vélekedés határozza meg, amely nem független a politika és a média befolyásától sem, manipulálható és eleve relatív. Ebből következően jogi eszközökkel nem is definiálható megfelelően, gyakorlati alkalmazása igen problematikus. A jogilag pontosan meg nem határozható fogalmak használata „gumiparagrafust” eredményez. Köztudott, hogy az 50-es évek koncepciós perei alapultak ilyeneken. Bírói körökben terjedőben van az a nézet, amely szerint a jelenlegi kormányzat bíró- és bíróságellenes magatartása szintén az igazságszolgáltatásra való nyomásgyakorlás lehetőségeit készíti elő, így egy ilyen törvényjavaslat egyes bírák véleménye szerint kétszeresen is óvatosságra int. Az egyházak egyébként önkéntesen belépő tagokból állnak, akik az ottani gyakorlatnak önként vetik magukat alá, éppen ezért, ha valamelyik vallási gyakorlat esetleg formailag sérti is az emberi méltóságot, akkor sem szankcionálható. (Az ökölvívók is sértik egymás emberi méltóságát a meccseken, olykor súlyos testi sértést okoznak egymásnak, de ezért nem vonhatók jogilag felelősségre.)
A törvényjavaslat szerint továbbá az a közösség lehet egyház, amely „elsődlegesen” nem folytat gazdasági, politikai stb. tevékenységet, ám azt nem határozza meg, mit jelent az „elsődleges” kifejezés. A bírák, jogalkalmazók számára ez szintén megfoghatatlan kategória, mivel nincs meghatározva, sőt nem is meghatározható, hogy milyen módon kellene egy egyház tevékenységét megvizsgálni, amelyből az elsődlegességet meg lehet állapítani. Hiszen ezeket a tevékenységeket folytathatja az egyház addig, amíg másodlagosan végzi azokat, de eldönthetetlen kérdés, hogy meddig másodlagos, és mikortól válik elsődlegessé.
Példaként említhetjük, hogy a római katolikus egyház a keresztény felekezetek között egyedülálló módon saját állammal rendelkezik, amely a belső, egyházi kánonjog alapján köt nemzetközi szerződéseket. Így történt például a magyar állammal is az egyházi ingatlanok visszaadása, illetve kárpótlása ügyében, ezért csak a Vatikán rendelkezhetett azok felett, így a magyar területen lévő ingatlanok sorsát nemzetközi szerződésben szabályozták, a tárgyaláson pedig a vatikáni küldöttség tagjai a magyar katolikus főpapok voltak. Megemlíthetjük másfelől, hogy a II. vatikáni zsinat felhív valamennyi katolikus hívőt a közélet, a politika, a média, a kultúra, az oktatás stb. területén való „apostoli” tevékenységre. Tekintettel arra, hogy ez zsinat által meghatározott hitbéli kötelezettség, elsődlegesnek vagy másodlagosnak kell-e tekintenünk a római katolikus vallásgyakorlatban?
De hasonlóképp nehéz helyzetbe kerülne a második legnagyobb monoteista világvallás, az iszlám is, amelynek az egyház és állam viszonyáról alkotott nézete teljesen más, mint a nyugati demokráciáké: nem ismeri az állam és az egyház elválasztásának elvét. Az iszlám egyik első számú vallási kötelezettségként írja elő a vallásos iszlám állam létrehozását, és bár a nem fundamentalista irányzatok ezt már nem a Korán eredeti, szó szerinti értelmezése szerint fegyverrel, hanem „a nyelv dzsihádjával”, „a toll dzsihádjával”, azaz kulturális, oktatási, politikai úton kívánják elérni, ez mit sem változtat azon, hogy végső céljuk a saria, az iszlám törvény állami szintű bevezetése. A törvényjavaslat értelmében tehát az iszlámot azonnal be kellene tiltani Magyarországon, hiszen klasszikus önértelmezése szerint vallási és egyszersmind elsődleges tevékenysége a politikai érdekérvényesítés.
A törvényjavaslat szerint egyház nem végezhet elsődlegesen pszichikai vagy parapszichikai és gyógyító tevékenységet sem. Jézus tizenkét apostola, de Mesterük maga is komoly egyházalapítási nehézségbe ütközne ilyen vallásügyi szabályozás esetén, hiszen tömegek gyógyulásáért imádkoztak kézrátevéssel vagy más módokon, s ez az Evangéliumok tanúsága szerint elsődleges szerepet töltött be tevékenységükben a tanítás mellett és annak igazolásaként. „Elmenvén pedig prédikáljatok, mondván: Elközelített a menynyeknek országa. Betegeket gyógyítsatok, poklosokat tisztítsatok, halottakat támasszatok, démonokat űzzetek” - szólt a tanítványoknak adott „elsődleges” utasítás. (Máté 10,7-8) Az itt is említett démonűzés pedig, amely az evangéliumi leírások szerint látványos és esetenként ijesztő természetfeletti megnyilvánulásokkal járt (vonaglás, ordítozás), akár parapszichikai tevékenységnek is minősíthető, hiszen Jézus korában ez új jelenségnek számított: „Micsoda új tudomány ez, hogy hatalommal parancsol a tisztátalan szellemeknek is, és engedelmeskednek néki?” (Márk 1,27) Nem beszélve arról, hogy igen nehéz helyzetbe kerülne az a szakértő, akinek abszolút és objektív módon meg kellene határoznia, hogy a különböző vallások transzcendenciára irányuló tevékenységei közül mi minősül parapszichikai jellegűnek, és mi nem.
Vitás esetekben ugyanis a törvényjavaslat szerint „a másodfokon eljáró bíróság megfelelő szakismerettel rendelkező szakértőt rendelhet ki” a fenti kérdések eldöntésére. Igazságügyi szakértők, illetve megfelelő intézmények híján kérdés azonban, hogy milyen képzettséggel kell rendelkeznie a szakértőnek. Ahhoz ugyanis, hogy elfogulatlannak tekintse a bíróság, nem kötődhet egyik egyházhoz sem (teológus tehát nem lehet). A bíróságok előtt speciális szakkérdésekben eddig alkalmazott műszaki, orvos-, értékforgalmi, könyv- és egyéb szakértők egzakt és többségükben objektíven is mérhető, kimutatható, összehasonlítható tényekről adnak véleményt. E szakemberek emellett olyan szakmai szervezetekben (kamarák és intézetek) folytathatnak csak tevékenységet, ahol egymás munkájának figyelemmel kísérése és kontrollja is biztosított. Munkájuk nem hasonlítható össze a vallási kérdésekben szakértőnek felkért olyan valakiével, aki az ember által a maga teljességében nem ismert természetfölöttit illetően mondana véleményt arról, hogy melyik közösség egyház és melyik nem, mintegy Isten pozíciójából. Mindezen nehézségek miatt fogalmazott úgy korábban az Alkotmánybíróság, hogy „az állam és egyház szétválasztása miatt az államnak a vallási közösség önértelmezésére kell hagyatkoznia abban, hogy valóban vallást gyakorolnak.” (8/1993. (II. 27.) számú határozat)

Együnk levest tányér nélkül!

A jelenleg érvényben lévő törvény 15. paragrafusának (3) bekezdése a felekezetek jogegyenlőségének Alkotmányból fakadó elvével összhangban kimondja: „Az egyházakat azonos jogok illetik, és azonos kötelezettségek terhelik.” Bizonyára fontos változás, hogy ez a mondat az új javaslat szerint ekként hangozna: „Az egyházak azonos szabadságot élveznek. Az egyházak jogai és kötelezettségei tekintetében különbség csak jogszabályban meghatározott módon, tényleges társadalmi szerepük alapján tehető.” Eszerint akár egy önkormányzati rendelettel is - hiszen az is jogszabály - különbség tehető az egyes egyházak jogai és kötelezettségei között. A felekezeti jogegyenlőség elvének e megszüntetése a „tényleges társadalmi szerepre” való hivatkozással történik, amely viszont éppen azokkal a tevékenységekkel áll kapcsolatban, amelyek nem „elsődlegesen” vallási tevékenységek. Hiszen egy egyház társadalmi szerepe kulturális, gyógyító, oktatási, politikai stb. tevékenységei nyomán alakul ki elsősorban, és nem a belső szobában elmondott imák, istentiszteleteken elhangzó igehirdetések formálják. Így tehát furcsa módon egyház, úgymond, csak az a közösség lehetne tartósan, amely nem tesz elsődleges hangsúlyt azokra a tevékenységekre, amelyek ugyanakkor biztosítják számára egyházként birtokolt jogainak megmaradását.
A társadalmi szerep ilyen középpontba helyezése egyébként önmagában véve is ellentétben áll a modern alkotmányos demokráciák törvényeinek szellemével. Ezek ugyanis éppen azért védelmezik a különböző, így a vallási kisebbségeket a többség ellenében is, mert a történelmi tapasztalatok szerint a többség véleménye nem okvetlenül igaz vélemény is. A kereszténység alapító irata, az Újszövetség egyértelműen előrejelzi, hogy ez a hit például a történelem során túlnyomórészt kisebbségben, a többség elutasításától övezve fog létezni, ugyanakkor ez nem cáfolja igazságát: „Ha gyűlöl titeket a világ, tudjátok meg, hogy engem elébb gyűlölt tinálatoknál. Ha e világból volnátok, a világ szeretné azt, ami az övé; de mivelhogy nem vagytok e világból, hanem én választottalak ki magamnak titeket e világból, azért gyűlöl titeket a világ.” (János 15,18-19) Pál úgy látja, hogy „mindazok is, akik kegyesen akarnak élni a Krisztus Jézusban, üldöztetni fognak”. (2. levél Timotheoszhoz 3,12) Ez a felismerés azóta beépült a modern demokráciák kisebbségeket védő alkotmányos rendjébe. Amikor tehát a társadalmi szerep - amely a társadalmi többség értékítéletétől erőteljesen függ - súlya szerint különböztetnek meg egyházakat jogi szempontból, az állam már nem védelmezi a kisebbséget a többséggel szemben, hanem többségi diktatúra létrejöttének készít utat vallási területen.
Az Alkotmánybíróság 4/1993. (II. 12.) számú határozata szerint az Alkotmány 60. paragrafusának (3) bekezdéséből „következik - ami másrészről az Alkotmány 70/A. paragrafusából is folyik -, hogy az államnak az egyházakat egyenlőkként kell kezelnie”. Általános indokolásukban az új javaslat szerzői ezzel szemben arra hivatkoznak, hogy „a nagyon is különböző egyházak egy jogi kategóriába helyezése visszásságokat eredményez mind a szimbolikus, társadalmi státus, mind a testre szabott szabályozás vonatkozásában. Ahogy a jog nem kezelhet azonos társadalmi valóságokat különbözőképpen (ez diszkrimináció lenne), úgy a nagyon különböző valóságok azonos kezelése is helytelen. (…) Az Alkotmánybíróság több határozatában kimondta, hogy az egyházak egyenlőkként való kezelése nem zárja ki az egyes egyházak tényleges társadalmi szerepének figyelembevételét. (…) Az egyházi státus tehát semmiképpen nem feltétele a közösségi vallásgyakorlásnak. Ez ma még kevéssé tudatosult, de az egyházügyi szabályozás sarokköve: az egyházak státusának és a közösségi vallásgyakorlás szabadságának semmi köze nincs (nem lehet) egymáshoz. A státus hiánya nem érinti a működés szabadságát. Az egyházi státushoz tehát nem kapcsolhatók olyan jogok, melyek a vallásszabadság érvényesülésének elengedhetetlen tényezői. Eszerint az egyházi státus hiánya elsősorban szimbolikus hátrány, mely az érintett közösségek működését, vallásuk közösségi gyakorlását lényegesen nem hátráltathatja” - érvel a törvényjavaslat. Ez az állítás azonban, amely az egész koncepció sarokköve, egész egyszerűen nem igaz.
A vallásszabadsággal kapcsolatban ugyanis az Alkotmány kifejezetten említi a vallás „másokkal együttesen” történő gyakorlásának és tanításának jogát, azaz a vallás közösségi gyakorlásának szabadságát. Ehhez azonban a közösségnek ingatlanokra és más javakra, intézményekre, valamint más közösségi jogokra (jogképességre) van szüksége. Ha a közösség nem válhat jogi személlyé, akkor ezek elérhetetlenné válnak számára. Ha nem kap egyházi státust, de mégis jogi személlyé akar válni, hogy közösségként birtokolhasson és szerezhessen javakat, perképes legyen stb., akkor nincs más választása, mint hogy egyesületi formában működjön. Ekkor azonban megszűnik belső autonómiája, nem szerveződhet saját hitelvei szerint, mivel az egyesületek nem hozhatnak létre bármilyen alapszabályt, belső határozataik bíróság előtt peresíthetőek, az állam határozza meg, hogyan kell szervezetüket felépíteniük, elvárja tőlük a demokratikus működést (a legtöbb vallás nem demokratikus szerveződést kíván követni), ellenőrizheti belső ügyeiket, adománygyűjtésüket stb. Az egyesület nem rendelkezik missziós jogokkal (például a börtönökben), nem folytathat fakultatív hitoktatást az iskolákban tagjai gyermekei számára sem és így tovább. (Messze nem csak az adó- és illetékkedvezményekről van tehát szó - persze természetesen azok sem lényegtelenek egy nonprofit szervezet esetében.) Márpedig az egyházak belső autonómiájának biztosítása az állam részéről szükségszerűen és szorosan következik a lelkiismereti és vallásszabadság elvéből, hogy a hívők a saját hitelveiknek és tanításaiknak megfelelő szervezeti formában alkothassanak közösséget. Nem igaz tehát, hogy az egyházi státusnak semmi köze a közösségi vallásgyakorlás szabadságához, és nem igaz, hogy az egyházi státus hiánya elsősorban szimbolikus hátrány, mint a fentebb idézett rész állítja. Az egyházi státus hiánya közvetlenül érinti a közösségi vallásgyakorlás szabadságát. Ez olyan, mintha törvényt hoznánk: mindenki ehet levest, de nem mindenkinek engedélyezzük, hogy legyen hozzá tányérja. Indokolás: a tányér hiánya csak szimbolikus hátrány, hiszen azzal úgysem lehet jóllakni, ahhoz elég a leves is.
De ami az egyházi státus hiányának szimbolikus vonatkozásait illeti, itt is álljunk meg egy pillanatra. A szimbolikus hátrány ugyanis éppen a közösség társadalommal való kommunikációjában óriási és valós hátrány, hiszen az emberek értékrendjét mélyen befolyásolja az államhatalom által alkotott törvények szimbolikus üzenete. Így éppen a „tényleges társadalmi szerep” tekintetében okoz a vallási közösség számára súlyos akadályoztatást a „szimbolikus hátrány”.
A javaslat szerzői az alkotmánybírósági határozatokat meglehetős szelektíven idézik: a koncepciójukkal összhangban álló mondatokra hivatkoznak, az azt megkérdőjelezőket viszont nem említik. Az Alkotmánybíróság 8/1993. (II. 27.) határozatában ugyanis a fenti problémát illetően kimondta: „A vallásgyakorláshoz való jog érvényesítése a gyakorlatban nehezebb vagy könnyebb lehet attól függően is, hogy az illető vallási közösség milyen jogi formában szerveződött, illetve egyáltalán öltött-e jogi formát. (…) Alkotmányossági kérdést az vetne fel, ha összehasonlítható szervezetek közül a törvényhozó egyesek számára megadná a jogi személlyé válás vagy egy adott szervezeti forma alapításának lehetőségét, míg másokat önkényesen kizárna ebből…”
Míg eddig az ügyészség, ha törvénysértést észlelt egy egyház tevékenysége során, az első körben még nem töröltethette a nyilvántartásból, csak felhívhatta a törvénysértés megszüntetésére, a törvényjavaslat szerint az érintett közösséget már az első körben be lehet majd tiltani, esélyt sem hagyva neki, hogy kiküszöbölje az esetleges hibát.

A helyzet fokozódik

Egy jogszabály módosítására akkor van szükség, ha azzal szemben igazolható kifogások merülnek fel, amelyek a módosítással megszüntethetőek. A jelenlegi törvény által biztosított lehetőséggel való visszaélést azonban a bíróságok eddig egyetlen megtámadott egyház esetében sem találták bizonyítottnak, illetve az ügyek többnyire el sem jutottak a bírósági szakaszba. Schanda Balázs a javaslat alapjául szolgáló szakmai koncepciójában azzal érvelt: az, hogy nem jelentek meg jogi szinten az ilyen ügyek, nem jelenti azt, hogy nincsenek. (Ám - azért jegyezzük meg - ez az érdekes logikai fordulat sem bizonyítja azt, hogy vannak.) Ebben az egy évvel ezelőtti írásban még az állt, hogy az egyházi státus újraszabályozása nem számolná fel automatikusan a visszaéléseket, és a meglévő jogi eszközök következetes alkalmazásával ezek kiszűrhetőek lennének. A mostani javaslat Részletes indoklásában ezzel homlokegyenest ellentétesen azt állítják a szerzők, hogy az egyházként nyilvántartásba vett, ám nem vallási tevékenységet folytató csoportok kiszűrésére a jelenlegi törvény nem biztosít megfelelő eszközöket, és „a nagyon is különböző egyházak egy jogi kategóriába helyezése visszásságokat eredményez”. Nyilvánvaló, hogy ezt az ellentmondást nem jogi szükséghelyzet, hanem az a politikai szándék oldotta fel, amely a törvényjavaslat mögött meghúzódik. Ez a szándék nem a felmerülő problémák kezelését tartja szem előtt, hanem egyes „persona non grataként” már eddig is megbélyegzett egyházak negatív diszkriminációját és az általa különleges státusszal támogatandó felekezetek pozitív diszkriminációját akarja alkotmányos törvény szintjére emelni, még azon az áron is, ha éppen ezzel hoz létre valódi problémákat. A parlamenti ellenzéknek észre kell vennie, hogy ez a törvényjavaslat is szervesen illeszkedik a Kis János által „antiliberális reakciónak” nevezett folyamatba. Ez a folyamat a demokrácia intézményrendszerét, a parlament kormányt ellenőrző képességét, a hatalmi ágak szétválasztását, az állam és az egyház szétválasztását, a sajtó szabadságát, az emberi jogok érvényesülését igyekszik felőrölni.