Vissza a tartalomjegyzékhez

Csereklyei Márta
Eltűnik az Északi-sark

A héten a franciaországi Lyonban tartották az ENSZ égisze alatt megrendezésre kerülő, éghajlati változásokkal foglalkozó klímakonferenciát. Az egyre nyíltabb kártyákkal játszó tudósok komoly veszélyekre hívják fel a figyelmet. Közben a médiában számos írás jelent meg arról, hogy a sarki tengerek jege átlagosan 40 százalékkal vékonyabb és 6 százalékkal kevesebb területet takar, mint 1981-ben. Az eltelt húsz esztendő során Alaszka, Szibéria és Kanada átlaghőmérséklete 4 Celsius-fokkal nőtt. A Time magazin javaslata alapján az, aki még mindig hitetlenül rázza a fejét a globális felmelegedés hallatán, a legjobban teszi, ha felül egy helikopterre, és maga nézi meg, mi is zajlik valójában a sarkkörön túl.


Szárazföldre menekülnek a pingvinek az Antarktiszon. Eltűnt jégmezők     Fotó: Reuters

Az elmúlt hetekben hihetetlennek tűnő történet járta be a világsajtót: egy északi sarkkörre látogató hajó turista és tudós utasai olyan felvételekkel tértek haza, amelyek egyértelműen bizonyítják: a 90. szélességi fok mentén haladva a megnyíló sarki jég egy 1,5 kilométer széles tavat hozott létre.
„Nem tudom, járt-e már olyan személy a történelem során a 90. szélességi fokon, akit nem jég, hanem víz fogadott” - jegyezte meg a látottak kapcsán Malcolm McKenna, a New York-i Természettörténeti Múzeum munkatársa, aki szintén az Északi-sarkra látogató hajó fedélzetén tartózkodott. Ami még ennél is meglepőbb volt, az az, hogy a vízen sirályokat is láttak. McKenna arról is beszámolt, hogy hajójuk játszi könnyedséggel tudott egészen az Északi-sarkig haladni, csupán egy vékony jégréteget kellett feltörniük, a helyszínre érve pedig egyáltalán nem találtak jeget. A hajó egy másik tudós utasa, Dr. James McCarthy korábban is járt már nyáron az Északi-sarkon, amit akkor mintegy 3 méteres jégpáncél borított.
A szkeptikusok szerint az Északi-sarkon tapasztalt változásokról egyáltalán nem állíthatjuk biztosan, hogy a globális felmelegedés következményei lennének. Azt azonban ők sem vitathatják el, hogy az északi félteke más tájain is szokatlan dolgok történnek az éghajlattal. A kanadai Hudson-öböl jege például eddig általában június közepén kezdett olvadni, manapság azonban már május első heteiben olvadásnak indul, nem kis zavart okozva a helyi állatok életében. A jegesmedvéket például, akik nyári lakhelyükről észak felé vándorolnak, Churchillnél a felolvadt jég szükségmegállóra kényszeríti. A nyílt víz miatt továbbhaladni képtelen medvék ezért balra veszik útjukat, s így egyenesen begyalogolnak a városokba: 1970 óta megduplázódott a lakott területekre tévedt állatok száma. Kanada északnyugati területein kiolvadtak az inuit lakosok élelmiszerhűtésre használt „frizsiderei”, vagyis földbe vájt mélyedései is. Az inuit rozmárvadászok mindennapjait az is nehezíti, hogy a jégpáncél északabbra húzódásával többé már nem érik el zsákmányaikat.
Alaszkában a hőmérséklet emelkedése következtében számos helyen megolvadt az amúgy állandóan fagyos talaj: sok ház megsüllyedt, az utak elcsúsztak, az áramvezetékeket tartó oszlopok pedig a legkülönfélébb dőlésszögekben állnak. Az erdők helyét lápok, tavak és füves területek vették át, a rénszarvasok eltűnésével egy időben pedig megjelentek a jávorszarvasok.
Tudósok szerint a felmelegedés elsődleges oka a szerves alapanyagú tüzelőanyagok - mint például a gázolaj vagy a szén - túlzott használata, ami szén-dioxiddal és egyéb üvegházhatást okozó gázokkal tölti meg az atmoszférát. Emiatt írta alá 160 ország 1997-ben a Kyoto Egyezményt, amelyben a résztvevők arra kötelezték magukat, hogy az 1990 előtti szintre, vagyis 5,2 százalékra szorítják vissza üvegházhatást keltő gázkibocsátásukat. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy az Egyesült Államok kormánya még csak fontolóra sem vette az egyezmény aláírását. A Kyoto Egyezmény óriási tévedése, hogy 12 évet engedélyez a benne foglaltak megvalósítására, feltételezve, hogy az éghajlati változás fokozatosan következik csak be. Tudósok azonban bebizonyították, hogy ez akár nagy hirtelen is bekövetkezhet.
A franciaországi Lyonban 154 ország több mint 1700 szakértőjének részvételével hétfőn kezdődő klímakonferenciája pontosan ezzel a témával foglalkozik. Robert Watson, a Meteorológiai Világszervezeten (WMO) belül működő Éghajlatváltozási Kormányzati Csoport elnöke úgy véli: a légkörben levő, üvegházhatást okozó gázok menynyisége 2100-ig akár meg is duplázódhat. Az ENSZ globális felmelegedéssel foglalkozó kutatócsoportja szerint pedig a 21. században a Föld légköre akár 5 Celsius-fokkal is melegedhet, az óceánok szintje pedig 15-95 centiméterrel nőhet - ezek jóval nagyobb értékek, mint azt a tudósok korábban gondolták. Egy 1995-ben kiadott prognózisban ugyanis még az állt, hogy Földünk várhatóan 1-3,5 Celsius-fokkal válik melegebbé. A melegedés az elmúlt mintegy húsz esztendőben máris tapasztalható volt: az 1860 óta mért hőmérsékletek tekintetében ugyanis a tíz legmelegebb évet 1983 óta regisztrálták. 1999-ben például annak ellenére mértek viszonylag magas átlaghőmérsékleteket, hogy a trópusi területeken egész évben a La Nina tipikusan hűtő hatása volt tapasztalható.
Jóllehet az Északi-sarkon végbemenő változások jelenleg még nem befolyásolják közvetlenül a világ más tájain élők hétköznapjait, hamarosan azonban mindenki elkerülhetetlenül érezni fogja a hatásukat - az Arktisz ugyanis fontos szerepet játszik a Föld hőháztartásában, hiszen a trópusok és a sarkkörök hőmérséklete különbségének fontos szerepe van az éghajlat kialakításában. A trópusok hősége a sarkoknál oszlik el, részben a tengeráramlatok segítségével. A hőség fennmaradó részét a trópusi viharok szállítják észak felé. Amennyiben a sarkok felmelegedése továbbra is gyorsabb marad, mint a trópusoké, az tönkreteszi ennek a körforgásnak a hatékonyságát, megváltoztatva az uralkodó szeleket, tengeráramlatokat, illetve a csapadékhullást is. Még ha csupán pár fokkal emelkedik is a hőmérséklet az Északi-sarkon, a tengerek jege akár teljes egészében eltűnhet, annyi azonban bizonyos, hogy az északi félteke éghajlata katasztrofális változásokon fog átmenni.