Hazafi Zsolt, Morvay Péter
Elmaradt a vallási reneszánsz

- állítja Tamás Pál szociológus, az MTA Szociológiai Intézetének igazgatója

Tamás Pál. A nyolcvanas években kialakult a történelmi egyházvezetés és a politikai elit szövetsége    Fotó: Somorjai

- A napokban egy kormánypárti politikus kijelentette: Magyarország tragédiáját jelentené, ha bármilyen módon is „vallásváltás” történne hazánkban. Az idézett politikus szerint Magyarország létkérdése, hogy ragaszkodjon tradícióihoz. Ön szerint igaz-e ez az állítás?
- Kétféle alaphelyzetet különböztetnék meg. A vallásváltást egy olyan helyzetben, amikor a társadalom még nem szekularizált, illetve azt a helyzetet, amikor a társadalom nemcsak vallásos, hanem az egyházakhoz kötődő intézményeken keresztül a jogrendet, a hétköznapi életvitelt és tulajdonképpen az élet minden területét áthatja a vallás. Ez utóbbira példaként egy feltételezett esetet tudok említeni: ha egy iszlám társadalmat a keresztény misszionáriusok megtérítenének, az éppen az előbb említettek miatt valószínűleg drámai változásokat eredményezne, hiszen az egész társadalmat új alapokra kellene felépíteni, átszervezni. Az európai társadalmak esetében viszont azért más a helyzet, mert ezek a XVIII. század óta olyan folyamatokon mentek át, amit szekularizációnak nevezünk. Nem teljesen tűnt el ugyan a hit az emberek életéből, de a társadalom szervezését már nem hittételek, egyházi intézmények és vallási koncepciók határozzák meg. Az embereknek is nagyon kis része követi napi életmódjában teljességében saját egyházának tanításait. Ilyen esetben pedig vallási, hittételbeli módosulások nem okoznak, okozhatnak drámai megrázkódtatásokat.
Tovább árnyalja a képet a részleges vallásváltás kérdése. Például olyan dinamikus társadalmakban is, mint az észak-amerikai - ahol úgynevezett vallási piacról beszélnek -, erőteljes mozgások figyelhetőek meg. Emberek életük során cserélhetnek egyházakat, de ezek a cserék nagyjából különböző keresztény egyházak között zajlanak le.
- Magyarország múltjában legalább kétszer: a kereszténység felvételekor, illetve a reformáció idejében a vallási térkép radikálisan átrendeződött. Ezeket miként értékeli?
- A kereszténység felvétele radikális civilizációváltást jelentett, amely - mint tudjuk - megrázkódtatásokkal is járt. Hasonlóan a reformáció is - amely még a szekularizációs folyamatok előtt zajlott - megviselte a társadalmakat, hiszen egész Európát megrázta, és vallásháborúkat generált, mellesleg elpusztította az akkori német területeket. A XIX. század óta a szekularizált világban szerencsére ezek a történetek többé-kevésbé vérmentesen zajlanak. Ezt Nyugat-Európában és Észak-Amerikában világosan látni lehet, amelyek úgy válnak - még a nagy világvallások szempontjából is - plurális vallásos társadalmakká, hogy bevándorlók magukkal hozván a vallásokat, sokszínűvé teszik a vallási térképet.
- E tekintetben milyen különbség figyelhető meg Észak-Amerika és Európa között?
- A fejlett ipari társadalmak közül, melyek a modernizáció utáni társadalmi fázisokban élnek, az észak-amerikai társadalom - minden vallásszociológiai vizsgálat szerint - a leginkább vallásos. Olyan rendkívül erősen vallásos társadalomról van szó, amely valamely módon össze tudja egyeztetni a saját hitbéli dolgait a legmodernebb világgal is. Az Egyesült Államokban soha nem volt állami egyház. Az erős és intenzív vallási élet, a számtalan egyház itt jól „működik” az állam nélkül is. Európa más. Ezekben az ipari társadalmakban sokkal előrehaladottabb lett a szekularizációnak az a leegyszerűsített változata, amely tulajdonképpen az embereket kivitte az egyházakból.
- Ez azt jelenti, hogy ezek a társadalmak ateistábbak?
- Nem nevezném így. Valamikor ezt a jelenséget egy tanulmányomban ateizmusnak neveztem, de egy kiváló vallásszociológus „megdorgált”, hogy miért nevezem az egyértelműen nem hívőt ateistának. Eszerint csak az lenne az, aki a hitet aktívan elutasítja. Az európai emberek többsége nem az egyházon belül éli az életét, kevésbé hisz, vagy ha hisz is, akkor nem a klasszikus egyházi dogmák szerint. A társadalom kifarolt az egyházakból. A helyzet annyiban különbözik az észak-amerikaitól, hogy ugyan Európában a társadalom jobban szekularizált, viszont majd minden országban töltött be valamilyen felekezet (vagy felekezetek) államegyházi státust. Ebből mindenfajta sajátos és némelykor ellentmondásos összenövések adódtak egyes országok politikai elitje és az egyházak között. Miután a modernizáció következtében csökkent az egyházak társadalmi szerepe, mégis megmaradt egyfajta hagyomány, sajátos módon kialakult az állami protekcionizmus rendszere. Így a valamilyen hagyományos politikai kötődések miatt kiemelt státusú egyházak - érthetően - az államtól várják a védelmet pozícióik megtartása érdekében.
- Mennyire különbözik ettől a mintától a gyarmatosítások során közismerten erőszakkal „áttérített” Dél-Amerika?
- Dél-Amerika azért érdekes, mert a katolikus egyház hagyományos törzsterülete, sőt tudomásom szerint a nemzetközi katolicizmuson belül a latin-amerikai papok szerepe egyre inkább növekszik, egyre jobb pozíciókat szereznek a Vatikánban.
Ugyanakkor két nagyon érdekes jelenség figyelhető meg. Az egyik, hogy a nagy szegénységre - amely a hatvanas évek óta ezen országok értelmiségének központi témája - nagyon élénken reagált az egyház: a felszabadítás-teológiával, valamint a különböző társadalmi mozgalmakban való részvétellel. A másik tendencia, amely elsősorban azokon a területeken jellemző, ahol a nagy szegénység már nem hagyományos formájában jelentkezik: nagy sikereket ért el a neoprotestáns térítés. Szegény latin-amerikai parasztok milliói hagyták el a földjüket, és kerültek városi nyomornegyedekbe, dobozkákba, domboldalba épített bádog- és kartonpapír viskókba. Ebben a közegben a katolikus egyház intézményrendszerei már nem működnek erősen, hanem nagyon erős szerephez jutottak a különböző neoprotestáns egyházak. Kutatási eredmények azt mutatják, hogy ők elsősorban azokat a rétegeket fogják meg, akik lehetetlen helyzetekben élnek, de valamilyen módon ki akarnak ebből emelkedni. Lényegében a nyomorból vállalkozni akaróknak lesznek az egyházaivá. Ezek az egyházak hálózatokat teremtenek ezeknek az embereknek, akik beszorultak a modern város és a már elhagyott falu közé, és végső soron felzárkózási, modernizációs és egyben életben maradási lehetőségeket is kínálnak az itt élők számára.
- Ez okoz társadalmi konfliktust?
- Számomra úgy tűnik, hogy a tradicionális egyház megosztott Latin-Amerikában. Vannak a rebellis főpapok, de a többség nem rebellis. Miután a neoprotestáns térítés egyelőre még nem lépett ki ezekből a nyomornegyedekből, az igazi versenyhelyzet sem alakult még ki. Tudtommal a városi középosztály, amely fizeti az egyházi adóját, még nem lép át sehova tömegesen. A „dolog” akkor lesz égető a katolikus egyház számára, ha a helyi elitekben alakul ki versenyhelyzet. Viták, nézeteltérések most is vannak, de nagy társadalmi megrázkódtatásról nem tudok.
- Európában - nemcsak Magyarországon - a keresztény reformmozgalmakkal szemben nagyon erős konzervatív védekező reflexek indulnak el, amelyek a politikában is megtalálják a kapcsolódási pontjaikat.
- Említettem, hogy az egyházak többsége a korábbihoz mérhető intenzitású társadalomépítő szerepből általában kiszorult, de a legtöbb országban - ugyan igen eltérő nemzeti formákban - létrejöttek vallási protekcionizmusnak nevezhető kapcsolati formák. Végül is, egy szinten Európában - talán Franciaországot leszámítva - e területen az állam, mondjon akármit, sehol sem volt teljesen semleges. Hiszen például még a demokratikus, liberális és amerikanizált alkotmányú NSZK-ban is az állam szedte be az - egyébként természetesen önkéntes - egyházi adót.
- Miért lehet érdekük a politikusoknak a tradicionális, többségi felekezetek egyoldalú támogatása?
- Ez leginkább a magukat konzervatívként forgalmazó politikusok között érezhető. A liberálisoknak van saját, eléggé nemzetek felettinek tűnő, globális ideológiájuk, hasonlóan a különböző típusú szocialistáknak, szociáldemokratáknak is. Ha valaki viszont konzervatív akar lenni, akkor a modern Európában bajban van, feltéve, hogy nem akarja felvállalni a nacionalista, szélsőjobboldali programokat. Ráadásul nagyon mély krízisbe került a nemzetállam „csomagja” is a globalizáció térnyerése nyomán. Honnan lehet akkor olyan történelmi intézményeket keríteni, amelyeket nem „végzett ki” a globalizáció? A kézenfekvő válasz: ott vannak a történelmi egyházak. Korábban is egy részük globális hálózatokba rendeződött. A konzervatívok számára végre van valaki, akivel együtt most már képes valamilyen közös konzervatív hagyomány felmutatására.
- Ez egymásra utaltságot jelent?
- Jól fogalmaz. A történelmi egyházaknak különleges kapcsolatokra van szükségük, a modern konzervatívoknak pedig egy olyan szövetségesre, amely világnézetileg közel áll hozzájuk, amelyet ugyanakkor másik ideológiai alapcsomagjuktól, a nemzetkoncepciótól eltérően nem sebzett még meg annyira a globalizáció.
- Magyarországon ez miként alakult?
- Három álláspont különböztethető meg. A szocialisták 94 és 98 között - különösen Horn - kifejezett gesztusokat tettek a történelmi egyházak felé. A korábbi állampárti szerepén túllépő vagy akár azt megtagadó elit bizonyítani akart: ők már nem azok, akik voltak fiatalabb éveikben. Az SZDSZ némileg doktriner módon liberális üzenetet fogalmazott meg: az állam és egyház elválasztásának merev francia modelljét, a teljes versenysemlegességet akarta megvalósítani. Ez a magyar közegben akár egyházellenesnek tűnhetett. A konzervatív pártok, így az MDF, az FKgP és újabban a Fidesz pedig valamilyen módon kereszténynek definiálták magukat.
A három nagy ideológiai-politikai irányzat közül az egyiknek - a szocialistáknak - tehát voltak ugyan pozitív üzenetei a történelmi egyházak felé, de azok nem akarták elhinni. Nem is hitték el igazán. Valakivel egy nagy történelmi egyháznak szövetséget kell kötni - maradtak tehát a konzervatívok.
- Többek véleménye szerint a nyolcvanas években létrejött egy kiegyezés a reformkommunisták és a hatalmukat megőrizni kívánó és többé-kevésbé kompromittálódott egyházi elitek között. Ennek a paktumnak a következtében a főpapság kikerült az átvilágításra ítélt közéleti szereplők köréből. Az erre a kiegyezésre tervezett egyházpolitikában az SZDSZ kakukktojásként jelent meg. Egyetért ön ezzel a felvetéssel?
- Igen, a nyolcvanas években kialakult egyfajta egymás mellett élés az akkori történelmi egyházvezetés és az akkori politikai elit között. Nem tudom, mennyire volt szó azonban paktumról. Valami virtuális egyezség persze létezhetett. De a politikusok közül nem a párt akkori fiatal technokrata szárnya volt itt a partner - ők nem is voltak ilyen helyzetben -, hanem az akkori agitprop.
- Az új garnitúra mégsem változtatott ezen az örökségen…
- A kilencvenes évek elején ez a kapcsolat lényegében megszakadt: a klérus nem tudta, hogy mennyire bízhat az új, technokrata szocialista csapatban. Az egyébként is padlón volt. Korábbi helyi értéke eltűnt. Az egyházi elitek egy pillanatra politikai partnerek nélkül maradtak. Tudták, hogy valamilyen típusú laikus politikai elittel nekik szövetséget kell kötni. Taktikait, de társadalompolitikait is. A szocialisták egy időre eltűntek a színről, és különben is, most előkerültek a korábbi pártállami időszak valódi vagy képzelt számlái is. Az SZDSZ akkor is ezt a - nevezzük így - francia modellt ígérte. Hova mehettek volna máshová, mint az akkori nemzeti konzervatív csoportokhoz. Hiába jöttek utána Hornék és ígértek mindenfélét, sőt, még oda is adták: az egyházak már kikötöttek az - egyébként a történelmi tradícióból következően is - nekik rokonszenvesebb, érthetőbb, kulturálisan köthetőbb mintánál, ahol még ráadásul kevésbé profi politikusokkal is volt dolguk. Az akkori, szükségszerűen félig amatőr kormánypolitikusokkal szemben az egyházak joggal gondolhatták, hogy ők lesznek az erősebbek. Magyarországon a 90-es évek közepéig az egyházvezetők profibb politikusok voltak, mint az egyébként kedves tanáremberekből lett hivatásosok. Az évtized végén azonban a helyzet már fordított. A kormányzó neokonzervatívok a nyugati politikai tankönyvekben szereplő technikákat alkalmazzák - más területekhez hasonló határozottsággal feltehetően az egyházi ügyekben is. Közben a magyarországi történelmi egyházak élén tovább öregedtek tíz évet azok, akik még a hidegháború idején küzdöttek, harcoltak, szenvedtek, és egyesek esetenként talán kollaboráltak is. Érdekes lenne tudni, hogy mit gondolnak a fiúk az öreg püspökökről, miközben - ahogy mondják - az ezeréves magyar kereszténységről beszélnek?
- Mit hoz ez a fiatal konzervatív elit számára?
- A haszon majd 2002-ben dől el vagy tűnik el. A Fidesz hosszú évekig leginkább a német Zöld Pártra emlékeztető, alternatív radikális párt volt. Most igazán neofita buzgalommal kell elhitetni ezeknek a fiúknak - akik többsége korábban azt sem tudta, hogy hol a bejárat a templomba -, hogy én nálatok is konzervatívabb vagyok, és feledtetni a kilencvenes évek elején az egyházvezetőkre szórt sértéseket. Ez a neofita buzgalom a mai Európában szokatlan módon emeli ki a magyar történelemből mindazt, ami a modernitás előtt született. Mélyebb elemzés nélkül is látható, hogy a Fidesznek a történelmi egyházi szövetséggel kapcsolatos nyelve, csomagolása, érvelésmódja a modern Magyarország megszületése előtti korszakból származik. Persze, nem az ősidőkből, hanem azokból a 20-as, 30-as évekből, amikor a magyar társadalom viszonylag kevéssé volt szekularizált, és az egyházak kulturális dominanciája a közéletben még nagyon erős volt. Ezt az eszköztárat egy erősen szekularizált és modernizált társadalomban előszedni nem biztos, hogy jó választás. Ráadásul a társadalmat az államszocialista időknek a hígított, de állandóan jelen lévő ideológiai löttye erősen ideológiaellenessé tette. Itt nagyon unják az emberek az integrált ideológiákat. Nagyon könnyen úgy érezhetik, hogy megint jön valaki felülről, és löki a dumát. Az államszocializmus nagymértékben immunissá tette az embereket mindenfajta felülről jövő ideológiai szósszal szemben.
- És a történelmi egyházaknak megérte a tíz év?
- Sikerült helyreállítaniuk - legalább részben - a 40-es évek második felében megroppant világi intézményi jelenlétet. A kilencvenes évek elejének egyházi iskolaalapítási konfliktusai alábbhagytak. A magyar társadalom nagy többségét láthatóan nem irritálja az egyház kulturális, szociálpolitikai és közéleti jelenléte sem. Én például tíz éve nem hittem, hogy ilyen könnyen megy majd a dolog. Ugyanakkor a magyar kapitalista elitnek életútjában kevés kötődése van a történelmi és nem történelmi egyházakhoz és a hithez. Többségében egy azoktól korábban idegenkedő miliőből érkezett. De sokkal fontosabb, hogy nem kevesen hitték, hogy itt a kommunizmus bukása után valamilyen vallási reneszánsz bontakozik ki. Nem a politika szintjén, de hogy egy ilyen nagy belső, spirituális megújulás természetszerűen erős hátszelet jelent majd a legkülönfélébb egyházak, kicsik és nagyok számára. Ez a hullám, némileg leegyszerűsítve, azt hiszem, Kelet-Európában végül is egyelőre elmaradt, vagy talán csak késik. A drámai fordulatot nem észleljük. Többen kezdték el ugyan mondani, különösen a 90-es évek elején, hogy ők hisznek Istenben, de kiderült, nem tudják, miért hisznek, nem járnak a templomba. Persze, vannak jó egyházi iskolák, ahol sorban állnak a gyerekek és a szülők. De ha az ide vágó vizsgálatokat jól értelmezem, ez inkább az állami iskolák kritikája, mintsem a hit erősödésének lenne a jele. Az egyházi reneszánsz, ha a posztszocialista világot nézem, egyébként mintha jobban kiteljesedett volna a görögkeleti többségű országokban, mint a többiben.
- Csak a politika kínál ma terepet a tradicionális egyházaknak?
- E furcsa politikai pasztorizációt inkább a politikusok próbálják, ha jól látom, az egyháznak eladni, s a kezdeményezések nagyobbrészt újabb kormányzati ideológiákból vezethetőek le. De ehhez partnereket találnak az egyházvezetések konzervatívabb részeiben. Sokan persze modernizálni akarnak. Nem az üzenet átalakításáról, hanem természetesen a kommunikáció javításáról van szó. Érdekes módon mindkét irányzat médiacent-rikus. Csak drámaian másként. A konzervatívabb irányzat azt mondja, hogy a média kulturálisan számára idegen csoportok kezében van, és elidegenít, „megbolondítja” az emberek fejét. Ilyen értelemben minden olyan, akár radikális konzervatív lépés, amely a médiában tisztogatást akar, üdvözlendő dolog. Sőt az egyik legfontosabb gesztus, amivel egy politikai katolicizmust képviselő, konzervatív erő kedvezhet ennek a konzervatív egyházi vonalnak az, hogy kisöpri ezt az „idegen” csapatot. A másik, a modernista szárnynál is fontos a médiapolitika, vagy legalábbis a kommunikációs politika, hiszen az üzenet nagyszerű, a kommunikáció viszont a kiváló üzenetről rossz, életidegen. Próbáljuk ezért megújítani. Az evangelizációnak a transzcendens elemeken túli része talán akár ezt is jelentheti.