Bánhidi Emese, Marosvásárhely
Tőkés püspök felelőssége

Az utolsó bizonytalanság is eltűnt a csoportképről - valamennyi elnökjelölt bizakodó mosollyal nézhet az objektívbe, teljes a csapat, kezdődhet a verseny. Egész Románia számára üzenetértékű, hogy a küzdelembe végül mégiscsak beszáll ismét egy magyar - bár ennek az üzenetnek a lényege más és más, ahhoz képest, ki hogyan értelmezi a romániai belpolitika zavaros szféráiban.

Egy román tengerész a Duna-deltában. A folyó elzárásával tiltakoznak a délszláv háború okozta veszteségeik miatt    Fotó: Reuters

Az ellenzék számára a magyar elnökjelölt indulása azt jelenti, hogy az RMDSZ elismeri, nincs olyasvalaki kormányoldalon, akinek biztos bejutása érdekében érdemes feláldozni a saját jelölést. Talán épp ez az idei romániai választások egyik döntő különbsége a négy évvel ezelőttihez képest: a mostani koalíciót nem gyűjti maga mellé egy meghatározó személyiség, mint a Demokrata Konvenció akkori vezére. Sőt, Constantinescu júliusban nyilván épp azért lépett vissza, mert nyilvánvalóvá vált, hogy ő bizony nem tudja maga mellé vagy mögé felsorakoztatni ezt a tábort. Az ellenzék számára tehát Frunda György ringbe szállása annak bizonyítéka, hogy Iliescu valóban döntő fölénnyel rendelkezik, és igen optimistán várhatja a novemberi voksolást. Nem kell kevesebb szavazatra számítania, mint jó néhány vetélytársának - együttvéve. Ezen nem változtatott az sem sokat, hogy az ősidőkből előhívott technokrata csodajelölt Theodor Stolojan, az egyre csökkenő népszerűségű, de úgyis Iliescuék felé közeledő középbal Melescanu, és a hitelét leginkább kormánypartnerei bunkózásából építő külügyminiszter-pártelnök Petre Roman mellett végre elhatározta magát Mugur Isarescu miniszterelnök is. Most már ő is csak egyike azoknak, akik között megoszlanak az Iliescu (és a szélsőséges Vadim Tudor) elleni szavazatok.
A mostani kormányoldal számára a magyar jelölt indulásának üzenete az, hogy nem sikerült megnyerni a magyarokat. Pedig az RMDSZ bizalmára, sőt szövetségére minden olyan politikai erőnek szüksége lenne, amely kormányzásban gondolkodik a következő négy évre. Ahogy a mostani elnökjelöltek egyike egy-két éve tréfásan, de nem kevés indulattal egy magyar politikusnak odavetette, nyilván a Romániát nyugat felől kísérő fokozott figyelem kapcsán: „Nélkületek most már az istennek sem tudunk kormányt alakítani.” Azonban eljött az igazság pillanata, amikor az eddigi szövetségi rendszerben megbosszulja magát a hamis játék. Frunda más okokból indul, mint 96-ban, nem azért, hogy magyar szavazatokat gyűjtsön a második fordulóra a haladó erők emberének. Indulásában most az üt vissza, hogy az RMDSZ-t négy éven át folyamatosan átverték a partnerei, eszük ágában sem volt teljesíteni a 96-os kormányprogramba foglalt kisebbségi ígéreteiket. És hogy ezek az ígéretek mennyire nem voltak valóságos intenciók, arra sajnálatosan az is fényt derít, hogy ezek a szavaikban toleráns, európai kisebbségi politikát folytató pártok nemcsak a kormányzás idején feledkeztek el mindenről, de egyetlen mostani jelöltjük, egyetlen mostani programfejezetük nem foglalkozik azzal az aprósággal, hogy Románia 23 millió lakosából másfél-kétmillió más anyanyelven beszél és gondolkodik - nincs, ami mellé magyarokat lehetne mozgósítani. A maga módján ez a közöny még árulkodóbb, mint az a négy évvel ezelőtti zajos kampány, amikor minden román jelölt számára létkérdés volt büszkén meghirdetni a nemzetállam védelmét a szeparatista törekvésekkel szemben, mégis magától értetődő volt az RMDSZ és a Konvenció szövetsége. A mostani hallgatás a kisebbségi kérdésről olyan elnökjelölteket övez, akik mind-mind európai integrációt ígérnek a választóiknak. Mivel az európai normák szerinti kisebbségpolitika alapvető integrációs feltétel, a hallgatás közvetett mód, annak is bizonyítéka, hogy nem akad elnökjelölt, aki valóban teljes szívéből és minden áron Európába akarja vinni Romániát.
Fontos üzenete van Frunda szenátor indulásának a romániai magyarság felé is: az RMDSZ továbbra sem hajlandó eltérni a demokratikus intézményekben, parlamentáris keretek között vállalt kisebbségi politizálástól, nem célja, hogy enklávészerű képződmény(ek)be húzódva alakítsa a pesti kormánypolitikusok által is szeretettel emlegetett „kis magyar világot”. Nem, az RMDSZ-nek továbbra is az az elképzelése, és európai típusú kisebbségi formációként nem is igen tehet mást, hogy akár a parlamenti politizálás, akár a kormányrészvétel formájában, de ezután is a román állam keretei kényszerű, de racionális felvállalásával próbálja javítani a romániai magyarok helyzetét. Az elnökjelölés körüli események fényében ennek az üzenetnek nagyon is komoly jelentése van, ugyanis egyes RMDSZ-csoportok a jelek szerint eljutottak már odáig, hogy jobb lenne, ha a szövetség nem is haladná meg az ötszázalékos küszöböt és kihullana a bukaresti törvényhozásból.
Lehetséges e nyíltan ritkán kimondott, de érzékelhető elképzelés mögött olyan számítás, hogy a választási bukás esetén remélhető a jelenlegi RMDSZ-vezetés teljes távozása, és végre átvehetné a terepet az a szárny, amely 1996 óta tesz erre megújuló kísérleteket. De lehet e mögött az az ugyancsak végiggondolt koncepció, amely szerint Románia reménytelenül leszakadt az integrációs versenyben, nem várható, hogy rendbe hozza gazdaságát, áttekinthetővé tegye zilált politikai struktúráját, jobb tehát egyfajta izoláció, sajátos belső fejlődés. Nos, az is kérdés, hogy ilyen fejlődés lehetséges-e, pontosabban lehetséges-e bármiféle fejlődés ilyen állapotban. De még sürgetőbb dilemma, hogy mi történne, ha ennek következtében a romániai kisebbségi helyzet ismét állandó belső konfliktusokba sodorná az országot. Amit az ilyesfajta politika hívei végképp nem emlegetnek, az mindennek a további külső következménye: ha a romániai magyarok és Bukarest között veszélyesen állandósulna a feszültség, ez óhatatlanul ismét mélypontra küldené a román-magyar kétoldalú kapcsolatokat is. Márpedig Európa az elmúlt évek keserű tapasztalatai nyomán irtózik a kisebbségi konfliktusoktól, tehát egy ilyen helyzet bizony Magyarország integrációs esélyeit is nagyban csökkenthetné.
A Markó-ellenes magyar sajtó azt állítja, hogy a szövetség kulcsemberei titokban azon mesterkednek, hogyan tarthatják meg kormánypozícióikat akkor is, ha Iliescuék kerülnek hatalomra. Ennek erősen ellentmond szinte valamennyi fontos RMDSZ-tisztségviselő nyilatkozata: mindegyikük említi annak lehetőségét, hogy létrejön a koalíció a Társadalmi Demokrácia Pártjával - ha... És itt jönnek a feltételek: ha Iliescuék alapvetően változtatnak politikájukon, méghozzá nemcsak a kisebbségek tekintetében, hanem annak garanciáit is felmutatják, hogy valóban folytatják a reformfolyamatot. És szinte valamenynyi magyar vezető hozzáteszi, hogy minderre nagyon kevés az esély. Furcsa, hogy egyes romániai magyar orgánumok Markóék mondatait a feltételekről egyszerűen nem idézik - az ilyesmi általában a romániai román sajtó módszere, dehát ilyen az élet. Mindenesetre egy-két lap magatartásából is érezhető az a törekvés, hogy a szövetség jelenlegi vezetőit olyan elvtelen és gerinctelen gazembereknek mutassák, akiknek csak a pénz és a hatalom fontos. Márpedig az ilyen propaganda megint csak azzal a következménnyel járhat, hogy sok magyar szavazóban kelt undort úgy általában a politika iránt, eltántorítva az egyetlen, számára lehetséges politikai cselekedettől, a voksolástól.
Természetesen az Iliescuékkal kötendő szövetséget nemcsak ilyen furcsa módon szorgalmazzák. Elejtett megjegyzésekből értesült a közvélemény arról, hogy a nyugati országok bukaresti diplomatái úgymond nagy érdeklődést tanúsítanak az ilyen koalíció esélyei iránt, a fokozott érdeklődés egy-két szókimondóbb magyar politikus szóhasználatában már úgy szerepel, mint nyomásgyakorlás az RMDSZ-re: lépjen szövetségre a TDRP-vel. Hasonló javaslatot hallani egyre többször a bukaresti csúcsértelmiség köreiből, olyan személyiség szájából például, mint az európai hírű, a szó eredeti értelmében polgári gondolkodó Gabriel Andreescu. Azzal a jelek szerint sem a jeles román értelmiségiek, sem a jeles nagykövetek nem számolnak, hogy egy ilyen látszólag megbékéléssel kecsegtető lépés egyben milyen súlyos konfliktusok forrása is lehet.
Az RMDSZ a maga különleges, befelé parlamentáris, kifelé pártszerű struktúrájával 1993 óta sikeresen éli át az újabb és újabb válságokat, de olyan megrázkódtatást nehezen vészelne át, mint amit egy Iliescuékkal kötendő paktum jelentene. Emlékezetes, hogy 96-ban a „baráti” román pártokkal kötött koalíció is hatalmas belső vihart kavart, egy Iliescuékkal kötendő szerződést még az úgymond mérsékeltek jelentős része sem tudna lenyelni. A szövetség emiatt ugyanúgy kettészakadhat, mint ahogy más, eleinte egységes határon túli magyar szervezetek. Márpedig egy megosztott magyar képviselet mellett tág mozgástere nyílik annak az új hatalomnak, amely gyaníthatóan nem sokat változtatott magyarellenes reflexein korábbi kormányperiódusa óta. Egy gyenge vagy megosztott magyar érdekvédelem felbátoríthatja Iliescuékat arra, hogy visszavegyenek abból a kevésből, amit az elmúlt négy évben mégiscsak elért a romániai magyarság. Ez viszont alkalmat teremt az etnikai feszültség erősítésére, de az sem kecsegtet jobb kilátásokkal, ha a várható új hatalom ugyanúgy partnereként csapja be a benne bízó magyarokat, mint az eddigi koalíciós pártok.
Újra érdemes hangsúlyozni, hogy ez a konfliktusos helyzet egyáltalán nem csak az anyanyelvhasználat, a magyar egyetem és a hasonló kisebbségi ügyek kapcsán következhet be. Iliescuék elképzeléseiből körvonalazódni látszik a privatizáció és a visszaszolgáltatások újragondolása „a nemzeti érdekek szerint”, és gyanítható az is, hogy az új elnök nem fogja a decentralizálás következetes végrehajtásával épp azt a réteget veszélyeztetni, amely a gigantikus államapparátus részeként támogatja őt. Ellenpéldaként olykor hallani, hogy Magyarországon is egy szocialista kormányzat indította be a piaci átmenet legkellemetlenebb fejezeteit. Csakhogy: a román átlagpolgár nem követel sokkal többet annál, mint hogy az állam gondoskodjon minimális szükségleteiről és biztonságáról, nem túl vonzó számára, hogy sok munkával keressen sokat. Semmi garancia nincs arra, hogy akár Iliescuék, akár a most még hatalmon lévő pártvezérek többet akarnának Európából, mint a szövetségi rendszerek előnyeit, a támogatásokat, az utazás szabadságát. Iliescuék számára a gazdaság segélyezése elég ahhoz, hogy megóvják Romániát a túl nagy megrázkódtatásoktól, a támogatás fejében hajlandók fenntartani az eddigi kirakatpolitikát. Mindig ott lebegett és lebeg majd a nyilatkozatokban az integrációs akarat, de újra és újra elmarad a valóságos átalakulás.
A jelek azt mutatják, hogy mindezt átgondolva Iliescuéknak esetleg nem is lesz szükségük feltétlenül magának az RMDSZ-nek a kormányba vonására - ha ez nem sikerül, elég lehet néhány meggyőzhető magyar, akinek a nevét és pozícióját fel lehet majd mutatni a világ előtt. És ha Constantinescuéknak sikerült Clintonból kisajtolni a román kisebbségi politika modellértékűségére vonatkozó félmondatot, adott esetben a még ügyesebb Iliescu-féle csapat is összehozhat hasonló, sokszor felmutatható elismerést.
Ilyen körülmények között érthető az RMDSZ vezetői, köztük az elnökjelölt óvatossága, amikor a választások utáni lehetséges romániai felállásról nyilatkoznak, hiszen nem egyszerűen egy új hatalmi megoszlás, hanem az RMDSZ, tehát az erdélyi magyarok sorsa, ezen keresztül pedig a román-magyar kapcsolatok alakulása, végső soron Magyarország európai menetelése a tét.
Ebben a játszmában különleges szerepet játszik Tőkés László, aki komoly politikai vereséget szenvedett, amikor a marosvásárhelyi SZKT-ülésen elnökjelölt-jelöltként kétharmad-egyharmad arányban alulmaradt Frundával szemben. Korábban két RMDSZ-kongresszuson is megtörtént, hogy a kétes kimenetelű szövetségi elnökválasztás előtt a püspök-politikus nagyvonalúan viszszalépett. Most Tőkés nem tett ilyet, majd nem reagált hasonló nagyvonalúsággal az eredményre sem. Míg Frunda a pulpitusról gratulált neki, és azt emelte ki, hogy a kettőjük programja lényegesen nem különbözik, a tiszteletbeli elnök a maga gratulációja során az eddigi hibás RMDSZ-politika bebetonozásáról beszélt. A püspök egyébként már a helyhatósági választások előtt közleményben tette világossá, hogy egyháza nem támogatja az eltérő politikai beállítottságú RMDSZ-es polgármester-jelölteket, most pedig nyitva hagyta azt a kérdést, felszólítja-e híveit az RMDSZ jelöltjének támogatására, vagy megint azt javasolja, hogy egyháza tagjai ne szavazzanak a szerinte meg nem felelő politikusra. Tőkés Lászlóra tehát különleges felelősség hárul: van eszköze arra, hogy kétségessé tegye a magyar elnökjelölt sikerét. Márpedig Frunda indulása többek közt épp azt célozza, hogy a magyar szavazók minél nagyobb számban voksoljanak. Tehát, ha az elnökjelölt bukik, az az egész szövetség bukása lenne - beleértve az összes platformét, irányvonalét, legyen az a mostani vezetés híve vagy ellenfele.