A világ népességének mintegy egyötödét kitevő muzulmán lakosság Samuel P.
Huntington amerikai szociológus megfogalmazása szerint az „iszlám újjászületés”
kiterjedését éli meg. Európában húszmillió muszlim él - Oroszország területeit
nem számítva. A megújhodási mozgalom - amelynek mintegy 200, a mérsékelt irányzathoz
tartozó képviselője az elmúlt hétvégén Budapesten tartott nemzetközi tanácskozást
- széles szellemi, kulturális, társadalmi és politikai bázist tudhat maga mögött,
anyagi alapját pedig a világ kőolaj készleteinek hetven százaléka fölötti uralom
biztosítja. Az iszlám fundamentalizmus, az iszlám politikai mozgalma a nyugati társadalommal
szembeni egyik legnagyobb kihívás, különösen annak radikális csoportosulásai. A CIA
előrejelzése szerint a szélsőségesek fokozni fogják terrorista akcióikat világszerte,
és robbantások, merényletek sorozata várható az elmúlt években elszenvedett vereségekre
adott véres válaszként.
Pakisztán muszlim tüntetők dzsihádot sürgetnek. Jelképük Osama bin Laden
Fotó: Reuters
„Az iszlám a megoldás!” - hangoztatják a vallási megújhodási mozgalom hívei,
akik számára az iszlám minden identitás, értelem, legitimitás, fejlődés, hatalom
és remény forrása. A mohamedán országokban világszerte növekvő hangsúlyt kap a
vallási gyakorlat: az emberek rendszeresen járnak a mecsetbe, imádkoznak, böjtölnek.
Nagyobb a szerepe a hagyományos értékrendnek, öltözködésnek és egyre több az iszlám
irányultságú kormányzat, szervezet, oktatási intézmény is. A kormányok és ellenzékek
egyaránt az iszlámhoz fordulnak tekintélyük növelése érdekében. Európát tekintve
Boszniában az iszlám meghatározó a politikai életben, Nyugat-Európában pedig mind több
a muzulmán bevándorló. Jó részük Franciaországban, Nagy-Britanniában és Németországban
talál új hazára, és lesz rögtön az előítéletek és atrocitások célpontja. A
kirekesztésre és a megélhetési problémákra válaszul a nyugat-európai iszlám
fiatalok a vallási fundamentalizmusban keresik a megoldást.
Elemzők szerint az iszlám sok hasonlóságot mutat a marxizmussal: mindkettő egy olyan
tökéletes társadalom képét jeleníti meg, mely mindenáron változtatni akar, elutasítja
a fennálló hatalmi rendet és a nemzetállamot. A hetvenes évektől kezdve az iszlám
szimbólumai, hiedelmei, intézményei és szervezetei egyre nagyobb teret foglalnak el
Marokkótól Indonéziáig és Nigériától Kazahsztánig, az egymilliárd embert számláló
muzulmán világban.
Paradox módon az iszlám híveit elsősorban a modernizációs folyamat termelte ki. A
hetvenes évek olajárrobbanása megnövelte számos muzulmán állam hatalmát, befolyását,
és lehetőséget adott arra, hogy változtassanak azon az alávetettségi viszonyon,
amely azt megelőzően jellemezte a Nyugattal fenntartott kapcsolataikat. Az olajban
gazdag muzulmán államok tevékenységei, „ha történeti, vallásos, faji és kulturális
környezetükben vizsgáljuk őket, összességükben nem eredményeznek mást, mint merész
kísérletet arra, hogy a keresztény Nyugat meghódoljon a muzulmán Kelet előtt” -
írja Daniel Pipes az iszlámról szóló könyvében. Az egyre fiatalabb népességű
muzulmán országokban a feltörekvő generációk radikalizálása nem jelent nehéz
feladatot.
A modern iszlám radikalizmus születését általában az 1979-es iráni forradalomhoz kötik.
Ezután Szudánt is hatalmukba kerítették a radikális irányzatok, amelyek megközelítették
Egyiptomot és Algériát, ahol az iszlám által ösztönzött terrorista akciók a
fordulat határára sodorták ez utóbbi országokat is. A palesztin fronton belül szintén
az iszlám radikálisok jelentették a legnagyobb veszélyt Izrael számára, sokkal inkább,
mint a nacionalista fegyveresek. A muszlim harcosok már-már az Arab-öböl menti arab államok
stabilitását is fenyegették. Pakisztán is vallási uralom alá került, Afganisztánban
pedig a legszélsőségesebb radikális iszlám csoportok vették át a hatalmat. Az elmúlt
tizenöt évben egyre erősödő militáns pakisztáni csoportokat főként az afgán tálibok
és Oszama bin Laden pénzeli. Még az egyébként világias Törökországot is az a veszély
fenyegette, hogy iszlám ébredés tör ki. A kilencvenes évekre viszont a radikális irányzatok
háttérbe szorultak. Egyiptomban, Algériában, Szudánban, az öbölországokban és Törökországban
normalizálódott a helyzet. Amikor az iszlám fundamentalizmus lángja kihunyni látszott,
az oroszok kegyetlen csecsenföldi leszámolása újból felélesztette a parazsat. A szakértők
ugyan nem kérdőjelezik meg az oroszok jogát, hogy saját államuk területén
beavatkozzanak, viszont a civil lakosság biztonsága iránti közöny joggal háborítja
fel a világ közvéleményét.
Új terrorhullám fenyeget
A kaukázusi válság ismét tápot ad az iszlám fenyegetésnek. Mint ahogyan az
afganisztáni szovjet beavatkozás a hetvenes években a radikális iszlám új hullámát
indította el, a húsz évvel későbbi csecsenföldi háború ugyanilyen következményekkel
járhat.
Nemrégiben a londoni székhelyű Jane’s stratégiai kutatóintézet beszámolt arról,
hogy az amerikai CIA (Központi Hírszerző Ügynökség) szervezésében találkozóra
került sor európai és izraeli titkosszolgálati szakemberek részvételével. A
konferencián szó volt arról, hogy 1999 folyamán a dagesztáni és csecsenföldi orosz
előrenyomulás mellett az iszlám fegyveresek más területeken is visszavonulásra kényszerültek.
Komoly vereséget szenvedtek az indiai Kasmír tartományban, a közel-keleti békefolyamat
viszszaszorította tevékenységüket abban a térségben, az ENSZ-szankciók pedig
Afganisztánban vezettek eredményre.
A CIA-tanácskozáson több titkosszolgálat is utalt arra, hogy az iszlám terrorista
csoportok bosszút terveznek nyugati, orosz, izraeli és indiai érdekeltségek ellen a
világ több táján és az említett országokon belül is. A fő céljuk, hogy „az
iszlám ellenségeinek” minél nagyobb veszteségeket okozzanak emberéletben és anyagi
javakban.
Az iszlám terroristák amerikai intézmények elleni több korábbi akciója bemutatta már,
mi várható, ha támadásra szánják el magukat. 1983-ban az Egyesült Államok libanoni
tengerészeti központja ellen elkövetett merényletben 241 amerikai lelte halálát.
Iszlám fanatikusok robbantottak bombát a New York-i Világkereskedelmi Központ épületében
1993 februárjában, ahol hatan meghaltak, több mint ezren megsebesültek. Az anyagi kár
meghaladta a 400 millió dollárt. A tetteseket elfogták és elítélték, de kiszabadításukat
követelve elvbarátaik több akciót indítottak már: legutóbb a Fülöp-szigeteki túszejtők
követelték a merénylők szabadon bocsátását túszaikért cserébe. 1996-ban a szaúd-arábiai
Kobar torony elleni bombamerénylet 19 amerikai állampolgár halálához vezetett, és
500 ember megsérült. 1998 augusztusában pedig a valószínűleg Oszama bin Laden szaúdi
milliárdos által mozgatott iszlám szélsőségesek egy időben robbantottak Nairobiban
és Dar es Szalamban az amerikai követségek közelében. A támadásokban 257 ember
vesztette életét, és további ötezren szenvedtek sérülést. A CIA figyelmeztetése
szerint mindezek a támadások csak ízelítőt nyújtottak abból, ami következhet, ha
az USA, „a Nagy Sátán” a szélsőségesek fő célpontja marad.
A legnagyobb aggodalomra az ad okot, hogy a kérdéses terrorista csoportosulások tömegpusztító
fegyverek megszerzésére koncentrálják erejüket. A Szovjetunió felbomlásával az
illetéktelen kezek szabad prédájává lettek a nukleáris anyagok, szabaddá téve az
utat az atombomba gyártása előtt. A CIA-értekezleten az amerikai ügynökök elmondták,
hogy sikerült nekik több orosz atombombát olcsón megszerezni, amikor kipróbálták az
orosz biztonsági rendszert. Egy magas rangú orosz tiszt pedig elismerte, hogy Oroszország
közel száz kisebb atombombát veszített el a KGB fegyvertárából, amelyek közül néhány
terroristák kezébe is eljuthatott. Más terrorista csoportok vegyi fegyverek előállítására
szakosodtak Irán, Afganisztán és Pakisztán hathatós támogatása mellett. A
CIA-konferencián részt vett szakértők szerint a veszélyeztetett országok egyike sem
képes tömegpusztító fegyvereket is bevető támadásokat kivédeni: az ilyen eszközökkel
rendelkező terroristák szinte bárhol lecsaphatnak az USA területén. Washington
egyszerűen képtelen lenne egy komolyabb támadást kezelni. Ha a Nyugat az iszlám
terror megújulásával találja magát szemben, aligha tudnak majd olyan „egyszerű”
megoldást találni, mint az oroszok Csecsenföldön. A támadásokat várhatóan nem tudják
megelőzni.
Olajfegyver
A csecsenföldi háborúk keltette iszlám harci tűz és a terrorista hullám réme
mellett a Nyugat számára fontos kérdés még a közép-ázsiai természeti kincsek
feletti rendelkezés kérdése. A térség kőolajtartalékai hatalmasak, bár pontos
adatok nem állnak rendelkezésre. A geológusok becslései szerint a Kaszpi-tengeri olaj
mennyisége megközelítheti akár a világ leghatalmasabb lelőhelyének, Szaúd-Arábiának
a készleteit is (261,5 milliárd hordó). A térségben az iszlám vallási megújulást
az öbölországok gazdag kereskedői és az afgán tálibok finanszírozzák. Azerbajdzsán,
Kazahsztán és Türkmenisztán mind arra számít, hogy a kaszpi olajból nagy nyereségük
fog származni, de Oroszország és Irán is szeretne a bevételekből részesülni.
Oroszország helyzete bizonytalan: ha elveszíti az uralmat déli muzulmán térségei fölött,
elbúcsúzhat minden esélytől, hogy valaha is felügyeli a kaszpi olaj feltárását. Ezért
kulcsfontosságú az oroszok számára Dagesztán, Csecsenföld és Ingusétia megtartása
az oroszországi föderáció keretein belül. Ugyanezen oknál fogva akarták a csecsenek
függetlenségi háborúba sodorni Dagesztánt, hiszen a Kaszpi-tengertől Dagesztán által
elzárt Csecsenföldnek szüksége lenne a tengeri kijáratra az olajhoz jutás érdekében.
Az 1994-96-os csecsenföldi háború előtt Groznij a terület egyik legnagyobb olajipari
városa volt, csak Azerbajdzsán fővárosa, Baku előzte meg fontossági szempontból.
Közép-Ázsia egykor szovjet államaiban rendre erősödnek az iszlám fundamentalisták
pozíciói. 1998 májusában Üzbegisztán és Tadzsikisztán Moszkvával karöltve
egyezett meg abban, hogy küzdenek a fundamentalizmus és a szélsőséges vahabitizmus
ellen. Afganisztán, Pakisztán és Irán nem hivatalos központokat tart fenn az iszlám
harcosok kiképzésére. Kirgizisztán számára is kihívást jelent az iszlám lázadók
tevékenysége. Szakértők szerint, ha a volt Szovjetunió utódállamaiban a
fundamentalisták jutnának hatalomra, nőne az esély a Nyugat elleni terrorista merényletek
végrehajtására.
A világ iszlám államai birtokolják az olajkészletek legnagyobb hányadát. Irán,
Irak, Kuvait, Omán, Katar, Szaúd-Arábia, Szíria, Jemen és az Egyesült Arab Emírségek
együttesen 673,5 milliárd hordó birtokában vannak. Ha ehhez még hozzávesszük Líbia,
Algéria, az egykori Szovjetunió muszlim területeinek, Indonéziának és Malajziának
(ahol a muzulmán befolyás dominál és a radikális mozgalmak feltörekvőben vannak) a
készleteit, az összmennyiség eléri a 737,2 milliárd hordót. Ez az adat a világ számba
vett kőolajtartalékának hetven százalékát jelenti. A világ legnagyobb kőolaj-felhasználójának
számító Egyesült Államok számára messzemenő következményekkel járna a
Kaszpi-tenger országaiban végbemenő radikális iszlám fordulat. Ebben az esetben az
USA-nak alighanem változtatnia kell az iszlámmal konfliktusban álló országok iránti
külpolitikáján: főképp az Izraellel és Indiával fenntartott kapcsolatai változhatnak
meg alaposan.
A helyzetet bonyolítja, hogy a muszlim kormányok egyedül Nyugat-ellenes magatartással
tudják távol tartani a hatalomtól a radikális irányzatokat. Líbia és Szíria világias
rezsimjei például viszonylag kevés belpolitikai gonddal küzdenek, mivel politikájuk a
nyugati világgal szembeni ellenszenvre épül. A nyugatbarát Szaúd-Arábiának viszont
egyre nehezebb fenntartani a barátságos viszonyt főként Amerikával, hiszen lakosai körében
növekszik az USA-val szembeni nemtetszés.
Keresztény-muszlim konfliktus
A jelenlegi indonéziai zavargások fő oka a gazdasági összeomlás mellett az etnikai
és vallási sokféleségben keresendő. A délkelet-ázsiai ország mintegy 300 különböző
etnikuma főként a muszlim vallást gyakorolja, míg a népességnek csupán kilenc százalékát
kitevő keresztények gyakori atrocitások célpontjai. A konfliktusok elmérgesedését
elősegítette a lakosok vándorlása a szigetvilágban, melyet központi erőfeszítésekkel
is támogattak. Suharto egykori elnök a zavargások után 1986-ban népességvándorlási
programot vezetett be, mely a feszültség forrása lett a szigetországban a különböző
etnikumok és vallások között. Bár Indonéziában nincs hivatalos államvallás,
Suharto politikai ütőkártyaként használta az iszlámot. Mindez nagy mértékben hozzájárult
ahhoz, hogy az iszlám fundamentalizmus rohamosan erősödik a délkelet-ázsiai országban.
Az állandóan napirenden lévő vallási zavargások nem kevéssé etnikai színezetet
kapnak: a Molukka-szigeteken a főként keresztény vallású lakosság elkeseredve
figyeli a muszlimok beáramlását. Mohamedánok ezrei tüntetnek Dzsakartában és az
ország más részein, dzsihádot, azaz „szent háborút” követelve a muszlimokat
Molukkán ért sérelmek miatt.
A keresztény közösség szeretné, ha külföldi békefenntartók érkeznének a rend
helyreállítására, de a kormány erre nem hajlandó. Rendőrségi adatok szerint 1500
embert öltek meg 1999-ben Molukkán, más források szerint viszont több mint négyezren
lelték halálukat 1999 augusztusa és 2000 januárja között egyedül Halmahera szigetén
a keresztény-muszlim összetűzésekben. Az indonéziai kínaiak példája is jól
mutatja, mennyire keverednek a vallási és etnikai előítéletek az erőszakhullámban.
Az ország kínai nemzetiségű lakosaira erősen rossz fényt vet, hogy az 1965-ös államcsínyt
Kína támogatta, ezen felül az indonéziaiak meggyőződése szerint a népességnek
csak öt százalékát kitevő kínaiak kezében van az ország javainak hetven százaléka.
A képet tovább bonyolítja, hogy a kínaiak főként keresztények, így könnyen válnak
a muszlim lakosság haragjának célpontjává.
A szomszédos Malajziában is megfigyelhető az iszlám fundamentalizmus erősödése.
Jelenleg is folyik annak a huszonkilenc iszlám kultusztagnak a pere, akik az év elején
meg akarták dönteni a kormányt egy iszlám állam megalapítása érdekében. A vádlottak
többsége részt vett a júliusi észak-malajziai lázongásokban is, melynek során megkínoztak
és megöltek két rendőrt.
Muszlim miniszterek Afrikában
Nigériában gyakorlatilag az ország két részre válásához vezetett az, hogy a
muszlim többségű tartományokban az elmúlt évben bevezették az iszlám törvényeket,
és emellett Dél-Afrikában is vérszemet kaptak az iszlám fundamentalisták. A Pagad
(Gengszterizmus- és Kábítószer-ellenes Emberek) nevű csoportosulás már több mint
200 bombatámadásért volt felelős az elmúlt három évben. A Dél-afrikai Köztársaságban
főként Irán támogatásával képesek egyre nagyobb befolyásra szert tenni a fegyveres
muszlim mozgalmak. A Pagad kiváló kapcsolatokat ápol a libanoni Hezbollah csoporttal,
az iráni, szíriai, egyiptomi, szudáni, algériai és más radikális szervezetekkel.
A radikális iszlám termékeny talajra talált Dél-Afrikában. A Pagad szóvivője máris
megígérte, hogy „Dél-Afrikában már a közeljövőben iszlám kormány fog alakulni”.
A fenyegetés nem is tűnik irreálisnak, ha tekintetbe vesszük, hogy a kabinet több
kulcsfontosságú minisztere már ma is gyakorló muszlim. Az ország számos táján nagy
mecsetépítő program indult, az anyagi támogatás Iránból érkezik.
A nyugati országok fokozódó aggodalommal figyelik az eseményeket, hiszen ezek a
szervezetek nem rejtik véka alá Nyugat-ellenességüket. Az iszlám megújulással párhuzamosan
az egész országban megfigyelhető a fokozódó ellenszenv az amerikai kulturális és
gazdasági dominanciával szemben. Ugyancsak megdöbbenti a nyugati államokat az a tény,
hogy Dél-Afrika mindinkább erősíti kapcsolatait számos „lator” állammal, a
Nyugat hagyományos ellenfeleivel.
Az érsek katolikus bevándorlókat vár
Az olasz politikai és egyházi körökben egyaránt kedvezőtlen visszhangot váltott
ki Bologna püspökének az a megnyilatkozása, amely szerint az olasz államnak „előnyben
kellene” részesítenie a katolikus vallású bevándorlókat.
Giacomo Biffi bíboros szerdán fejtette ki nyilvánosság előtt: túl sok muzulmán érkezik
Itáliába, aki egészen más kultúrát képvisel, az olasztól eltérő családjoghoz
szokott, ezért az államnak egyebek között oly módon kellene védenie az olasz „nemzeti
identitást”, hogy a bevándorlók közül a katolikus vallásúakat kellene előnyben részesítenie.
A főpapnak saját híveihez is volt szigorú szava: „A keresztényeknek végre fel
kellene hagyniuk azzal a szemlélettel, amely szerint mindenfajta eszmével ki kell
egyezni. Csak az vallja ezt, akinek semmiféle eszméje nincs.” A bíboros hozzáfűzi:
nem az egyháznak, hanem az államnak a hatáskörébe tartozik, hogy kit enged be, s kit
nem, de azt világosan kell látni: „Európa vagy újból kereszténnyé változik, vagy
az iszlám arat győzelmet.”
Ezek a gondolatok azonnal válaszra késztették az itáliai muzulmán közösségeket,
amelyek egyesülete emlékeztet: „Az antiszemita megkülönböztetés gyökerei is Európában
nőttek ki, nem szeretnénk, ha most a muzulmánok rovására ismétlődne meg az, ami korábban
a zsidókkal történt.” Biffi szavait elsősorban az olasz balközép politikai erőinek
a soraiból támadták, aggodalmuknak adva hangot a bíborosi vélemény miatt. De
katolikus körökben is ellenkezést váltott ki az állásfoglalás. (MTI)