Nyilas Gergely, Nicosia Észak-Ciprus
A fél sziget

A bank képviselője autóján begördül a város szögesdrótokkal elkerített negyedébe, török katonák és ENSZ békefenntartók kíséretében. Megállnak az omladozó szállodák gyűrűjében álló bank épülete előtt. A képviselő kulcsával kinyitja az ajtót, és egy hatalmas termen át egy kis helyiségbe igyekszik, nyomában megrezegnek a poros asztalokon álló írógépekbe fűzött papírok, amelyeken egy közelgő találkozó vagy a legutóbbi átutalás dátuma áll: 1974.

Ciprusi török háborús veteránok egy nicosiai felvonuláson. A hódítók útján járnak     Fotó: Reuters

A belső helyiségben a képviselő kinyitja a széfet, leltároz, míg a katonák a néptelen utcán autóiknak támaszkodva nézik a hotelek párkányain burjánzó fűcsomókat, az egykori éttermekből ki-beszálló madarakat.
Értékpapír, készpénz, aranyrudak, megvan. Mehetünk, mondja a képviselő, miután mindent gondosan visszazárt. Az autók lassan kigurulnak a negyedből, mögöttük port kavar a szél. Aznap már semmi sem mozdul.
A jelenet minden hónapban megismétlődik a Varoshában, huszonhat éve. Észak-Ciprus, 2000.

Az ütközőzóna

A hajó tízórás út végén érkezik Famagusta kikötőjébe. Nem messze több száz éves várfal húzódik, mögötte az egykori Szent Miklós székesegyház áll a hozzátoldott, magasba törő minarettel.
A hajóról lezúduló embertömeg rohamléptekkel közelíti meg a fehér barakkban álló útlevélvizsgáló fülkéket. A babakocsikkal, hatalmas csomagokkal, fáradt nénikékkel tarkított sor két rácsos folyosóba rendeződik. A szervezett káoszban egy kisfiút apja kevés sikerrel próbál lebeszélni a sírásról, míg a két sor zsilipelve halad át egy újabb rácsos ajtón az egyetlen működő útlevélvizsgáló felé. Egy öregúr kiabál, hogy a másik sor gyorsabb, és felesége már a kapun túl van, engedjék őt is, de az őr nem mozdul. Leragasztott bőröndökkel, dobozokkal, hatalmas nylonzsákokkal birkózva egy nagycsalád igyekszik a bódé felé. Itteniek, Törökországban voltak nagybevásárláson, mint a sorban állók szinte valamennyien, csak ketten vagyunk külföldiek. Két óra múltán átesem az ellenőrzésen, de még a kijáratnál biztonságból ellenőrzik, hogy ellenőriztek-e.
Az óváros a velencei városfalon belül terül el. A kis utcák butikokkal, kávézókkal tele, szállóval annál kevésbé, hiszen az évi 40 ezer turistához nem kell olyan komoly kapacitás, mint a déli rész hárommillió látogatójához.
- Az ENSZ-bázis? Innen alig két kilométer - igazít útba egy osztrák békefenntartó egy benzinkútnál, ahol a szervezet teherautójába tankol. Az árnyék nélküli, forró és forgalmas úton - noha Cipruson a balkéz-szabály érvényes - az autók volánjai egyenlő arányban oszlanak meg jobb és bal oldal között.
A bázis bejáratához közeli kávézóban várom meg az információs hivatal nicosiai jóváhagyását a katonák nyilatkozataihoz. Több hívás, néhány kávé fogy a kétórás várakozás alatt, ám a végén a pultoslány nagyvonalúan int, a vendége voltam.
Az őrbódéban osztrák katona üldögél. Körülötte listák, bejegyzések kisebb halmaza és egy Ausztrália útikönyv hever.
- Hamarosan letelik az egy évem. Néhány hónapra elutaznék Ausztráliába, aztán talán megint elmegyek békefenntartónak - mondja, miközben egy érkező autó előtt felemeli a mechanikus sorompót.
A kapun belül Andreas Scherer fogad, az operatív-információs tiszt.
- Ha egy szóval kéne válaszolnom, azt mondanám a ciprusi ENSZ-misszió sikeres. Itt a szektorban, amelynek ez a bázis a központja 237 osztrák, 111 magyar és 29 szlovén katona teljesít szolgálatot. Nem állítom, hogy nélkülünk itt háború lenne, de bizonyos vagyok abban, hogy a konfliktus több áldozattal járna a jelenlétünk nélkül. Sokkal nagyobb konfliktus lett volna az itteni 1996-os eseményekből, amikor török katonák halálra vertek egy határt átlépő görög tüntetőt, majd pár napra rá lelőttek egy másikat, aki a török zászlót akarta letépni a határon. Nos igen, nem lehetünk ott mindenhol, és nem vethetünk be minden eszközt, hogy minden akciót időben leállítsunk. A katonáinknak általában csak önvédelmi fegyverük van, senkit sem kényszeríthetünk, hogy ne tegye ezt vagy azt. Alakíthatunk élőláncot, de nem garantált a siker egy feldühödött, több ezres tömeggel szemben. Ám az ENSZ-miszszió ereje a gyengeségében rejlik. Mi erőszak nélkül gyakorlunk nyomást, pártatlanok vagyunk, nem válunk a konfliktus részeivé, így mind a két fél könnyebben elfogadja a jelenlétünket. Higgye el, ez sokkal nehezebb, mint erőszakos katonai akciókat végrehajtani. Itt a katonának türelmesnek, diplomatikusnak kell lennie, hogy helytálljon. Itt nem hősökre van szükség. Empatikusnak kell lennünk, és a problémák rendezésekor mindkét fél szempontjait számításba kell vennünk. Pylában, ami egy török-görög település az ütközőzónán - tehát az ENSZ tulajdonképpeni „felségterületén” - belül, speciális szabályok élnek. Mindkét fél rendőrei csak civil ruhában léphetnek be, meghatározott számú török és görög zászló lenghet a faluban, továbbá nem szólhat sem a müezzin, sem a harang. Volt, hogy egy görög, ciprusi felségjelzésű iskolabusz érkezett a faluba, mire panaszt emeltek a törökök, hogy így eggyel több görög zászló van a megengedettnél. Az ember néha szinte dühös gyerekek között érzi magát, mégis mindent komolyan kell vennünk, sosem tudhatjuk, melyik, számunkra jelentéktelennek tűnő konfliktusból indul erőszakhullám.
Hogy tíz év múlva szükség lesz-e itt békefenntartókra, nem tudom. Ausztria 35 éve teljesít szolgálatot, fokozatosan növekvő létszámban. Itt egy tábla a falon, amin parancsnokok névsora áll. Az elsőnek húsz évvel később itt volt parancsnok a fia is. Az ifjabb nemrégiben azt nyilatkozta, hogy reméli, az ő fiára nem lesz itt szükség. Nos, biztosan nem, Ausztria ugyanis 2001 szeptemberében valószínűleg más országnak adja át a helyét.
A függetlenség elnyeréséig a török-görög konfliktus a felszín alatt volt, hiszen volt egy közös cél, a függetlenség és a britek kivonulásának elérése. III. Makariosz elnökké válásával azonban a törökök az „enózis”, Görögország és Ciprus egyesítésének híveit látták erősödni, noha a török népesség számára 18 százalékos arányuk mellett a parlamenti mandátumok 30 százalékát biztosították. A török csapatok már 1964-ben be akartak vonulni, ettől azonban nemzetközi nyomásra akkor elálltak. Makariosz nem tudott egyensúlyt teremteni sem az enózis hívei és a ciprusi nacionalisták, sem a török és görög népesség között. Így 1974-ben Törökország mégis bevetette csapatait, és elfoglalta az akkor még teljesen vegyes lakosságú sziget északi harmadát, majd 1983-ban kikiáltották a csak Törökország által elismert Észak-Ciprusi Török Köztársaságot. Addigra a 200 ezres török lakosság negyede Kanadába, Nagy-Britanniába emigrált, akik helyére anyaországi telepesek érkeztek, így ma a török lakosság körében a ciprusi születésűek kisebbségben vannak. Sok gazdag török család küldte ide tanulni gyermekeit a gyakorlatilag felvételimentes fizetős egyetemekre, így jelenleg az északiak közül minden tizedik egyetemista. Ma az ütközőzóna lényegében etnikai határ, északon mindössze 427 idős görög él, akik pénzt és élelmet kapnak délről, ENSZ-segítséggel.

Magyarok a bázison

„Bikommunális konföderáció”: az érthetetlennek tűnő fogalom a ciprusi megoldás lehetséges kulcsát rejti. A teljesen egységes irányítású Ciprus török részről elfogadhatatlan, míg az északi kvázi-ország elismerésébe a görög fél soha nem menne bele. Még annak árán sem, hogy ennek fejében a törökök visszaadnák Famagusta huszonhat éve elzárt negyedét, Varoshát szállodáival, bankjaival, pazar partszakaszával. A görögök az egykor leglátogatottabb turistaközpontot ma már pótolták, és az ország jól megél nem utolsósorban idegenforgalmi bevételeiből, így valószínű, hogy az enózis ciprusi hívei ma már kisebbségben vannak.
Az idő inkább a törököket sürgeti. Az északi rész nem életképes Törökország támogatása nélkül, amelyet azonban nyomaszt az évi 81 százalékos infláció, ráadásul az anyaországnak igen sokba kerül a 35 ezer török katona ciprusi állomásoztatása. Az el nem ismert észak-ciprusi elnök, Denktas és a ciprusi elnök, Kleiridis egykori londoni osztálytársak, együtt voltak tagjai Makariosz kormányának is. Legutóbbi találkozójuk után úgy nyilatkoztak, a helyzet rosszabb, mint 1974 óta bármikor. Amíg így van, maradnak az aknamezők, maradnak az ENSZ-katonák.
1993-ban jött az első magyar szakasz, amely 1997-ben egészült ki 111 főre - mondja Juricsky Endre ügyeletes tiszt. - Az 1. magyar század az innen pár kilométerre eső területet felügyeli görög oldalról, Athicnauban. Itt a központban fogadjuk a jelentéseket a zónában történtekről. Ma például egy görög farmer engedély nélkül bement, és gödröt ásott. Az ENSZ által felügyelt ütközőzónának van földművelési és vadászati sávja, ahová engedély szükséges. Itt húzódik a brit terület - mutatja Juricsky Endre egy hatalmas, végletekig részletes térképen -, a sziget három százaléka ugyanis brit fennhatóság alatt áll. Az út mellett van néhány ház, amit a törökök a múlt hónapban foglaltak el, felfedezve, hogy az nem tartozik brit fennhatóság alá. Arra érthető okokból mindig nagyon ügyeltek, nehogy véletlenül brit területet vegyenek birtokba. Az ügyet jelenleg a Biztonsági Tanács tárgyalja. Görög pletykák szerint a török- görög viszony kiélezése a briteknek is érdeke volt, e nélkül ugyanis valószínű, hogy már évtizedekkel ezelőtt ki kellett volna vonulniuk.
Így viszont itt maradtak, és itt vannak az ENSZ magyar békefenntartói is.
- Még negyven napunk van az egyéves szolgálatból - mondja Pálinkás Csilla szakaszvezető Megyeri Judit és Bajzák Mónika törzsőrmesternek, miközben a bázison sétálunk. - Sokan maradnának közülünk, de a szerződés meghosszabbítására sajnos nincsen mód. A pályázat előfeltétele alapfokú angoltudás és 45 év maximális korhatár volt. Ezt követően részt vettünk egy hathetes szolnoki kiképzésen, de az igazi gyakorlatozás már itt volt a helyszínen.
- Az első két hónap görcs volt - mondja Csilla. - Nem tudtuk, kik közé jövünk, pontosan milyen feladattal. A törzsmunkaidő 7.30-tól 13.30-ig tart, de általában utána is akad feladat. Reggel ezen a téren tartunk gyülekezőt, a részletes eligazítás német nyelvű, nekünk rövid angol, de van úgy, hogy ez elmarad. Délután civilben szabadon járunk a városban. Itt egyébként sokkal szívesebben fogadnak ENSZ-katonákként is, mint görög oldalon, pláne, ha megtudják, magyarok vagyunk.
Elhaladunk egy tábla mellett, melynek tanúsága szerint kis fantáziával a Mariahilferstrassén járunk.
- Nem messze vannak az irodák, ahol dolgozunk, én a hadműveletnél vagyok - mondja Mónika -, ott fogadjuk a jelentéseket, amiket részint továbbítunk utasításra várva, részint magunk intézkedünk, például a közelgő görög tüntetés felügyeletét illetően. A görögök rendszeresen tüntetnek, a törökök soha. Most épp az 1996-os események évfordulója jön.
Megérkezünk a lakóépületekhez, Mónika szobájába lépek, ami cseppet sem emlékeztet egy katonai bázis szállására. A falon papírcsillagok, plüss krokodil a tükör előtt, a szekrényen egy rajz lóg, amin két mackó összebújva nézi a csillagos égre felkúszó félholdat, talán kissé részrehajlóan.
- Külön szobánk van, és kettőnkre jut WC, tusoló. Hát igen, ez komfortosabb, mint a fiúknál, ahol a szobák egy-két személyesek ugyan, de a barakkjuknak közös tusolója, WC-je van.
- A tábor 1200 méter kerületű - mondja Judit - tudom, mert reggelente körbefutjuk, persze nyáron nem, olyankor iszonyú a hőség.
Beesteledik. A táboron túl kigyúlnak a bárok szolid fényei. Az emberek házaik előtt hűsölnek, teázgatnak. Egy kávézóból kollektív tévénézők gólöröme szűrődik ki. Örülnek, bár tudják, a meccsnek még nincs vége.