A hévízi zsidóság története

Az idei év nyarán Hévízen, a polgármesteri hivatal jóvoltából emlékfalat állítottak a holokausztban elpusztított zsidók tiszteletére. Az emlékfal pontosan azon a helyen emelkedik, ahol korábban a kicsiny hitközség zsinagógája állott. Ebből az alkalomból jelent meg dr. Szarka Lajos történész, a Magyar Zsidó Könyvnapokon a vidéki zsidóság történetét ismertető kötetek között bemutatott kimerítő alaposságú munkája, a helyi zsidók monográfiája, A hévízi zsidóság története.

A szerző a bemutatón hangsúlyozta, hogy a város a századelő óta ismert üdülőközpont Európában, sőt a kontinensen kívül is. A maroknyi helyi zsidóságnak a gyorsan fejlődő település sokat köszönhet, hiszen a gyógyfürdő alapítói is zsidók voltak, többek között az Auschwitzban elpusztított Schulhof Vilmos, híres fürdőorvos. A gyógyvízre épülő település (1946-tól község, 1992-től város) felvirágzását ezzel tulajdonképpen az ottani zsidóság alapozta meg.
A fényképekkel, dokumentumokkal gazdagon illusztrált kötet helytörténeti alapossággal, ugyanakkor a magyarság történelmébe ágyazva mutatja be a hévízi zsidók történetét, megtelepedésüktől, a XVIII. századtól a XX. század hetvenes éveinek közepéig. Kezdetben kis üzletek tulajdonosai, kiskereskedők, szatócsok, élelmiszerárusok voltak az első helyi zsidók. Később éttermeket is működtettek, és a polgárosodó fürdőhely kiépítésében meghatározó szerepet játszottak. Az Osztrák-Magyar Monarchia békeévei, a XIX. század utolsó harmada, és az első világháború előtti évtized a polgárosodó Magyarország, és benne a zsidóság és Hévízfürdő szempontjából már döntő jelentőségű korszak volt. Bár Hévízen és környékén az országos átlagnál alacsonyabb, mintegy 2-3% volt a zsidó lakosság aránya, jelentősége messze meghaladta ezt a számot.
A magyar társadalom sajátos történeti meghatározottságai, elsősorban a nemzeti polgárság kialakulásának akadályai miatt a zsidóság a XVIII. századtól egyfajta polgári „pótosztály” szerepét töltötte be, s ezáltal a középosztály egyik legmeghatározóbb tényezőjévé vált. A polgári életforma térhódítása kedvezett a fürdőhelyek fellendülésének, mivel a kapitalista életmódot folytató rétegek felismerték, hogy szabadidejük egy részét pihenésre, regenerálódásra kell fordítaniuk. Ezt a virágzást törte meg az első világháború kirobbanása, és különösen az azt követő évtizedek antiszemitizmusa.
A kötet második fejezete ezzel a nehéz időszakkal foglalkozik a húszas évek viszonylagos békéjétől az 1933-at követő „ordas eszmék” terjedésén át a helyi zsidóság holokausztjáig, s a harmincas években épített zsinagógát lebontásra ítélő határozatig. Míg a XIX. században a haza és haladás gondolatát ötvöző demokratikus nacionalizmus egyértelműen konstruktív jellegű volt a nemzet életében, a faji megkülönböztetés nélküli polgári emancipációt segítve elő, addig a Trianon utáni évtizedek, Bibó által „antidemokratikus nacionalizmusnak” nevezett társadalmi felépítménye már születésétől fogva antiszemita volt.
A harmadik fejezet az 1945 utáni helyzetet, elsősorban a zsinagóga történetét foglalja össze igen tömören, majd egy túlélő személyes visszaemlékezései zárják a szöveges részt. A kötetet értékes dokumentumok, valamint angol és német nyelvű összefoglaló zárja.
A vidéki zsidóság története túlmutat önmagán, a szerző szavaival: „Hévíz példája is azt mutatja, hogy emlékezni kell és nem felejteni, mint ahogy ezt a holokauszt-tagadók teszik. Hallgat, mint a sír - tartja a közmondás, a jeltelen sírok azonban nem hallgatnak, hanem a holokauszt évfordulóján is azt üzenik, hogy: Soah - soha!” (Erdei L. Tamás)