Szabó Miklós
Egy ünnep hordaléka

A millenáris ünnep nem okozott csalódást. Aki azt várta a millennium augusztus huszadikai megünneplésétől, hogy a jelenleg kormányon levő jobboldal önmagát fogja történeti maskarába öltözve megünnepelni, nem csalódott. A rendezők egy kicsit csalódhattak. Nem számítottak arra, hogy az ünnepség előtt ilyen erőteljesen kerül napirendre a demokratikus sajtóban, hogy a „rezsim” ugyan mennyit költ a közpénzből saját jobboldaliságának propagandájára. Maga a zavarba jött kormányzat tette magát nevetségessé azzal, hogy a kérdésre azt feleltette ünnepség-rendező korifeusaival, hogy az ünnepség afféle karácsonyi ajándék, amelyről a megajándékozottnak nem illik megkérdeznie, hogy mennyibe került. Erre viszont a gaz ellenzéki sajtó azt merte reagálni, hogy itt olyan ajándék esete forgott fenn, amikor az ajándékozó az ajándékozott pénzén vette az ajándékot. A Fidesz-kormány úgy rendezte a millenniumi ünnepségeket, hogy azzal kapcsolatban az utókor majd ne doktor Bubóról, hanem Orbán Viktorról beszéljen. Mivel semmi eredeti nem jutott eszébe, ezt úgy tudta csak megoldani, hogy minden szokásos ünnepi aktust másképp csinált, mint ahogy eddig szokták. A legnagyobb látványosságot, a tűzijátékot ez alkalommal nem a Gellért-hegyen tartották, ahol minden eddigi rendszer, mivel innen lehet a legjobban látni, hanem a Parlament előtt dunai uszályokra telepítették, mivel erről tudni fogja az utókor, hogy ez csak az Orbán-kormánynak juthatott az eszébe. Nem maradhattak el a kicsinyes „polgárháborús” piszkálódások sem, amikor arról esik szó, hogy az MSZP azért tarthatott rockkoncertet a Margitszigeten a Demszky-főváros cinkosságával, hogy szabotálja a nemzet Bánk Bán előadását. Elvégre Katona darabját a „Szenthabsburgi Nagysvarcgelbország” azért nem hagyta annak idején bemutatni, mert még ebben a formában sem engedte színpadra vinni egy törvényes királynő megölését, Tiborc panaszáról nem is beszélve. Enynyit a jobboldali hagyományőrzés hitelességéről.

„Hogy az utókor majd ne doktor Bubóról, hanem Orbán Viktorról beszéljen“     Fotó: Maklári Péter

Ennek a hagyományőrzésnek persze ezekben az ünnepségekben is világos lett a politikai lényege. Valóban „pártállam” épül a szimbolikus térben, amikor a kormányon uralgó jobboldal pártideológiáját mindenkire kötelező állameszmeként akarják a társadalomra erőltetni. Minden millenniumverte helységbe kopjafát, azoknak is, akik a millennium által ünnepelt modernizációs fordulat által meghaladott pogány-barbár világ szimbólumát látják benne (elvégre büszkének kell lennünk arra, hogy a tizedik században kalandozó eleink voltak a német tartományok számára a tatárjárás) és székely kaput, a kopjafa kapubálványokból továbbfejlesztett barokk diadalív-paródiáját, azoknak is, akik giccsnek tartják. Akiknek ez nem tetszik, azok mars ki a magyarságból a másságba. Ez lett volna a hivatalos ünneplés üzenete. Újra szemügyre kell vennünk, hogy mit milyen történetmitológiává épített a fideszes rumlihalmaz.

Katolicizmus és modernizáció

István király alakjában a kereszténység modernizáló szerepe ölt mitikus formát. Mivel a jobboldal millenáris Szent István-kultusza a katolikus szentet történelem feletti jelképpé stilizálja, képet kell alkotnunk arról, hogy mi volt több korszakon át a modernizáció és a katolikus egyház viszonya.
A pápák által vezetett keresztény egyház lényeges szerepet játszott abban, hogy a kereszténység által befolyásolt európai térség népei a barbárság szintjéről előre léptek a civilizáció szintjére. Az egyház és a nyugati szerzetesség sokat tett azért, hogy a barbár uralom alá került területeken fenntartsa az antik civilizáció értékeinek a folyamatosságát.
Döntő szerepe volt az Egyháznak abban, hogy a 9-11. században a keresztény-nyugati civilizáció át tudott állni a törzsi világ birtokaprózó örökösödési rendszeréről (a magyar népmesében az öreg király odaadja vejének „fele királyságát”, de gondolhatunk arra is, hogyan osztotta fel Lear király országát lányainak férjei között) a birtokot egyben tartó örökösödési rendszerre. A keresztes hadjáratokkal az Egyház feladatot adott a birtoklásból kimaradt másodszülötteknek, és a nyugati szerzetesség megélhetést biztosított nekik. István azért nem tudta teljes értékű nyugati néppé tenni a magyarságot, mert a későn letelepült nép az örökösödési rendszer átalakulásának a folyamatához már nem tudott felzárkózni. A katolikus egyház akkor szűnt meg modernizáló erő lenni, amikor a keresztes hadjáratok kora lezárult. A 13. század második felében nyilvánvalóvá lett, hogy a keresztes hadjáratok nem tudják a Szent Földet visszafoglalni. Az adományok azonban továbbra is özönlöttek a keresztes hadjáratok megvívására alakított egyházi lovagrendekhez. A legnagyobb egyházi rend, a Templomos Lovagrend a nála felhalmozott pénzt kikölcsönözte kamatra uralkodóknak, főuraknak. Bankhálózattá alakult. Ezzé vált a szlávok erőszakos térítésére szerveződött Német Lovagrend is. Felvett kölcsönök zálogául adta oda nekik a Barcaságot II. Endre. A második legnagyobb szentföldi rend, a Palesztinából előbb Rodosra, majd hosszabb időre Máltára kiszorított Johannita Rend pedig karitatív szervezetté alakult, és ma is ekként működik.
A Templomos Lovagrend által alkotott korai bankhálózat modernizátor intézményként tevékenykedett. Része volt abban a vagyonfelhalmozásban, amelyet Marx majd „eredeti tőkefelhalmozásnak” nevez, amely lényeges szerepet játszik a modern kapitalizmus anyagi alapjainak lerakásában. A 14. század elején az Egyház a kapitalizmust előkészítő bankhálózattal szemben a harácsoló feudális erők oldalára állt. A modernizáló tényezővel szemben a modernizációt gátló feudális erők táborába. V. Kelemen pápa együttműködött IV. (Szép) Fülöp francia királlyal a rend felszámolásában és vagyonának megkaparintásában. Az 1307-ben kezdődött és 1314-ben a templomos rend vezetőinek kivégzésével végződött per a történelem első ismert koncepciós pere. A lovagrendet bálványimádással és szentséggyalázással vádolták. A nép Isten ítéletét látta abban, hogy mind a király, mind a pápa még 1314-ben meghaltak, s elterjedt a hiedelem, hogy a máglyára lépő templomos nagymester, Jacques Molay azt mondta, hogy mind a királyt, mind a pápát egy éven belüli határidővel megidézi Isten Ítélőszéke elé. Érdemes észrevennünk, hogy miközben a jelenlegi pápa egyháza egyre több vétkéért kér bocsánatot, a Templomos Rend ellen lefolytatott koncepciós per ügyében az egyház nem revideálta álláspontját. Oka lehet ennek az, hogy az erősen antimodernista II. János Pál mint a mai bankvilág és globalizmus előfutárait nem kívánja rehabilitálni őket.
A 14. századtól kezdve a katolikus egyház nem tekinthető modernizáló tényezőnek. A reformáció színrelépésével szembe került a gondolatszabadság eszméjével. A protestáns szabad Szentírás-olvasás és értelemszerűen szabad értelmezés a modern gondolatszabadság alapja. A szabad Szentírás-értelmezés hatályon kívül helyezi az egyház tanítói hatalmát, amely ragaszkodik ahhoz, hogy az Írást csak az egyház magyarázhatja.
Az egyház élesen szembeállt azzal a modernizációs törekvéssel is, amely eszmei álláspontját a felvilágosodás filozófiájában fogalmazta meg. Az egyház nem rehabilitálta a szabadkőművességet. Róma hivatalos álláspontja szerint a szabadkőművesség a felvilágosodás vallási koncepcióját, a deizmust képviselte. Ezzel a monoteista felfogással a mai katolikus egyház nem hajlandó békét kötni. Ebben is a modernizáció egész mai problémaköréhez való viszony egyik megnyilvánulását láthatjuk.
A reprezentatív ünnepi megnyilatkozások sok adalékkal szolgáltak arra, hogy megismerjük a mai magyar jobboldal viszonyát a modern korhoz.

Orbán és a huszadik század

A mérvadó természetesen a miniszterelnöki beszéd. Első ránézésre elégedettek lehetünk vele. Nem konfrontáló, hanem mindenkihez szólni akaró beszéd. Meghirdeti a „magyar álom” megvalósulását. Rendben. Ilyen beszédekben ilyeneket szoktak meghirdetni. Nem olyan eredeti és átütő, mint amikor Göncz azt mondta, hogy „Magyarország sikerre van ítélve”, de elmegy. Legalább nem „sofort-program” (Gömbös) és nem a „vas és acél országa”. Az álom pedig egy gazdag és erős Magyarország volna. Rokonszenves álom. Nem valami tartalmas, a „New Deal” ötletesebb volt, de semmi baj vele. Ki nem akarná, hogy hazája gazdag és erős legyen.
Még rokonszenvesebb, hogy ebben a miniszterelnök mindenkire számít. A baj azonban mégis itt kezdődik. Ki mindenkire. Ha a szövegkörnyezetet erősen megfigyeljük, az dereng fel bennünk, hogy a „Csengey-doktrína” (Csengey Dénes az MDF képviselője volt az első parlamenti ciklusban. A szerk.) aktualizálásáról van szó. Első ránézésre azzal sincsen semmi baj. „Európába, de mind.” Persze, hogy mind. Nem is csak a kormány, meg a protekciósok. Második ránézésre azonban már akkor sem egészen rendben levő, ha szociálisan értjük. Minden magyar: gazdag-középszintű-szegény legyen nyugati. Ugyanis ezt akkor valahogy úgy kell érteni, hogy az elektrifikálásnak igazságosan kell lezajlania. Nem úgy, hogy ha a községek húsz százalékának villamosítására már telik, akkor a húsz százalékban kigyúl a fény, a többi meg várhat és irigykedhet. Nyilván populista agyrém azt követelni, hogy a húsz százalék vakoskodhat addig a több évig, amíg a fényt hozó hatalom egyszerre minden házban kigyújtja a villanyt (Kim Ir Szen Észak-Koreájában ez így ment). Csengey azonban nem szociálisan értette, hanem nemzetien. Ha elszakadt véreink nem kerülhetnek be a NATO-ba, az EU-ba, akkor nekünk is honfiúi kötelességünk kinn maradni. A sok utalás a beszédben Gyimesre, Kolozsvárra, Márai Kassájára azt sejteti, hogy ezt a mindenkit Orbánnál is így kell érteni. Így világosabbá válik, hogy miért van élet az EU-n kívül is. Ebbe a horizontba illeszkedik, ahogyan a kormányfő „kiosztja” a huszadik századot. Számára „nagyképű” század. Szűk látókört mutat a lezárult században csak a két totalitarizmust és a két világháborút venni észre. A „rövid század” a jóléti állam százada is volt, amely mindenki mindennapjává tette az elemi létszükségletek fölötti fogyasztást, ami előtte évezredeken át csak kevesek fényűzése volt. A huszadik században nem csak az atombombát találták fel, hanem a penicillint is.
A „Varázshegy” megírásakor a tüdővész még olyan horror-betegség volt, mint ma a rák, születésemkor (1935) a tüdőgyulladás biztos halál. Az, hogy ez a század végére a múlt, egyszerűen csak „nagyképűség” volna?
Úgy tűnik a kormányfő világképe afféle magyar Ptolemaioszi kozmogónia. Számára az egész magyar világmindenségben minden Trianon körül forog. Ezért nem kell a huszadik század. Bármelyik a lefutott tízből, csak Trianon százada nem. A magyar álom tehát, Magyarország kiálmodása a huszadik századból. A klasszikus magyar költészet írt efféle álomról. Nem magyarokról, de célzatosan magyaroknak: „Csámpás Wotánok téglavörös arccal, / több mecklenburgi kisiparos dalkar / zajongta, hogy csak ő van a világon / és megvalósul a keleti álom!” (József Attila: A szigeten)
Itt lesz triviálisan konzervatív a nagy látomás. Aki ennyire utálja a rohanó huszadik századot, annak történeti látásában „ezer évvel a csontjainkban nekünk már nincs okunk a kapkodásra”. Nincs itt semmi behozni való, semmi modernizációs kihívás. Ha nem a nagy nemzeti álom megvalósulásáról van szó, akkor a „polgári kormány” számára nem „rohan az idő”. Bandukolj magyar!

Mádl és az alcsutdobozi vallásbéke

A hazai ünnep fényét valóban emelte, hogy Bertalan konstantinápolyi pátriárka (az egyházfejedelem uralkodó, az uralkodók neveit magyarítjuk; a Szentatya sem Johannes Paulus secundus) nem csupán részt vett az ünnepségen, hanem bejelentette, hogy a konstantinápolyi ortodox patriarchatus István királyt a keleti egyház szentjei sorába emelte. Siker. A kormány is sütkérezhet fényében. Egy aktuális siker azonban talán nem volna alkalom arra, hogy egy szusszantásra átértékeljük az ezeréves egyháztörténetet. A mai magyar jobboldal történetfelfogását. Tíz éve a jobboldal egyebet sem hangoztat, mint hogy hazánk eleve a Nyugathoz tartozik azáltal, hogy István a nyugati kereszténységet vette fel. Hányszor hallottuk az olcsó áthallásos szöveget, amely azt sejtette, hogy Bíborbanszületett Konstantinnal a Szovjetunió vette kezdetét, és mi azért vagyunk méltók arra, hogy ne legyünk kommunisták, mert nem vagyunk bizánciak. Ennek egy csapásra vége. Ha egyszer a pátriárka azt mondta, hogy Magyarország híd a keleti és a nyugati kereszténység között, akkor azonnal feladjuk nyugati nemzettudatunkat, és rohanunk a nyugati partról vissza a komphoz. Kevés dolog mutatta meg, hogy mennyire homokra épül a magyar jobboldal nacionalizmusa. A pátriárka természetesen a helyes és rokonszenves ökumenikus gondolatot fejti ki az ismert híd hasonlatban. Bizánc török uralom alá kerülése előtt néhány évvel az akkori keleti császár megkötötte a nyugati egyházzal a Firenzei Uniót, amely hivatott volt a két elszakadt egyházat újraegyesíteni. Már nem kerülhetett rá sor. A próbálkozás feledésbe ment. Amikor a török kiűzése után a magyar katolikus egyház megszervezte a románok és kárpátukránok számára a görög katolikus egyházat, nem ökumenikus közeledés történt a keleti és a nyugati egyház között, hanem a katolikus egyház ellenreformációs terjeszkedése a keleti egyház rovására. Megdöbbentő, hogy a magyar jobboldal mennyire képes világszinten zajló folyamatokat saját használatában provincializálni.

Csoóri és a demokrácia

A millenniumi megnyilatkozások közé sorolhatjuk a MVSZ leköszönt elnökének augusztus 12-i beregszászi beszédét. Csoóri valóban avatott értelmezője a mai magyar nemzeti problémának. Egyetlenként ismeri az alternatívákat a Horthy-nosztalgiás nemzetszenvelgéshez, de makacs elszántsággal mindig az utóbbi mellett kötelezi el magát. 1989-90-ben csak ő tudta, hogy amennyiben a magyar nacionalizmus az antikolonialista felszabadítás álláspontjára helyezkedik, a magyar kisebbségek ügyének lehettek volna nyugati szövetségesei. Csoóri azonban a magyar jobboldal álláspontjához csatlakozott óriási tekintélyével, amely tíz éve azon nyavalyog, hogy a más népek fölött is uralkodó „Szent István-i Magyarországot” nem lehet visszaállítani. Talán termékenyebb lenne, ha a történelmet szabad fantáziával átírók arról álmodnának, hogy ezt a más népeken uralkodó „Szent István-i” Nagy-Magyarországot jobb lett volna létre sem hozni.
Csoóri beregszászi beszéde azonban más szempontból hajmeresztő. A demokrácia-probléma és a nemzeti probléma összefüggésének értelmezése szempontjából. „Az erőt a demokráciában mi még csak később találhatjuk meg. [...] Első számú kérdésünk csakis a nemzet egységének a megteremtése lehet, és mindent ehhez kell hozzáigazítanunk.” (Magyar Nemzet, aug. 19.) A sorok közé rejtett, de ott olvasható gondolat az „átmeneti” diktatúra marxista koncepciójának alkalmazása a magyar nemzeti kérdésre. Amíg „nemzeti céljainkat” (a beregszászi beszédben: a magyar állam kiharcolja az autonómiát az összes szomszéd államban a magyar kisebbség számára) meg nem valósítjuk, nem jött el a demokrácia ideje. Addig parancsuralomnak kell kényszeregyesíteni a nemzet erőit a nemzeti cél eléréséhez.
Az átmeneti diktatúra nem először jelenik meg a magyar politikai kultúrában. A Bach-huszár Kecskeméthy Aurél a neoabszolutizmus tapasztalatai alapján úgy vélte, hogy Magyarországon egy parancsuralmi államnak kell asszimilálnia a nemzetiségeket. Ha megtörtént, jöhet a demokrácia. Hasonló nézetet vallott később Tisza István házi ideológusa Réz Mihály is. Ő Marx-ismerő volt, a marxista klasszikus átmeneti diktatúrára vonatkozó nézeteiből merítette az ihletet. A marxi proletárdiktatúra hivatott felszámolni a kizsákmányoló rendszer maradványait. Ha ez megtörtént, következik a demokratikus szocializmus. A baj az, hogy az „átmeneti” diktatúra sehol nem adja át a helyet a demokráciának, amikor feladatát elvégezte.

Oplatka és a keresztény-monarchista hagyomány

A Neue Zürcher Zeitung kitűnő magyar származású budapesti tudósítója, Andreas Oplatka is bekapcsolódik az ünnepi nemzettudat értelmezésbe. Felrója az ellenzéki pártoknak, hogy átengedték a kormányon levő jobboldalnak a keresztény és monarchista hagyományt. Abban nagyon igaza van, hogy a mai jobboldal valóban ebből a hagyományból építkezve akar pártideológiából rendszerideológiát összekovácsolni. Abban nincsen igaza, hogy ez a hagyomány nem létezik. Abban az értelemben mindenesetre, hogy a nép történeti tudatában meggyökerezett tradícióként nem. A tévedés forrása az lehet, hogy valóban nincs republikánus hagyomány (1849 áprilisában nem kiáltották ki a köztársaságot), ebből azonban nem következik, hogy van royalista hagyomány. A királyság és az uralkodóház a magyar nemzeti tudatban az idegen elnyomást jelenti.
„Ferenc Jóskáról” a magyar népi tudatban az maradt meg, hogy annyit tudott magyarul: „Minden nagyon szep, minden nagyon jo, mindennel meg fagyok elegedve.” Ha a többi Habsburgot nézzük, akkor az egyetlen számon tartott Mária Terézia azáltal vált a magyar népi tudat szereplőjévé, hogy a hiedelem szerint számtalan gyermekét magyar testőrei nemzették.
A katolicizmus nem vált a magyar nemzettudat részévé. A barokk egyházi pompának nincsenek magyaros vonásai. A magyar katolikusok is a magyar reformátusságot tartják a magyar vallásnak. Pázmány nincs jelen a népi tudatban (Mindszenty sem). A magyar néplelket jól ismerő Jókai vicclapjában (Borsszem Jankó) a katolikus pap karikatúra figurája „Herkó páter” (Herkó = Herr Gott). Az Oplatka által gondolt hagyomány csak azok számára létezik, akik számára Szekfü Gyula neve mond valamit.
A millenniumi szövegek újra megmutatták, hogy a magyar jobboldali eszmeiség egzotikus világ. Az ünnepség fénypontja lehetett volna, ha egy bankember bejelenti, hogy „lélekben” tizenötmillió magyar APEH-elnöke.