Vissza a tartalomjegyzékhez

Horváth Aladár
Otthont a hazában

Az írás Kertész Ákos múlt heti számunkban megjelent „Kutyát bottal nyúl után hajtani nem lehet” című cikkének témáját világítja meg a romák szemszögéből. ()


Önkényes roma lakásfoglalók    Fotó: Horváth M. Judit

A Roma Polgárjogi Alapítvány az 1989-ben a miskolci Gettóellenes Ideiglenes Bizottság megalakulásával létrejött polgárjogi mozgalom örökösének, tevékenysége folytatójának tartja magát. Érdekeltnek abban, hogy Magyarország minden lakosa számára otthon legyen: kirekesztéstől mentes, demokratikus jóléti állam, szolidáris köztársaság.
Ami számunkra magától értetődő - hogy a romáknak és közösségeiknek is ugyanannyi joguk van magyar állampolgárként, a magyar (politikai) nemzet részeként boldogulni, mint bárki másnak ebben az országban - az sokak számára nem evidencia. Előítéletesség, türelmetlenség, szegény- és cigányellenes kirekesztés és megbélyegzés veszi körül a romákat. Magyarországon az állami intézmények, az igazságszolgáltatás, a közigazgatás, a helyi önkormányzatok is másodrendű állampolgárként kezelik őket. A miénknél fejlettebb jogállamokban is előfordul, hogy a gyengébbel, a színes bőrűvel vagy a társadalom bármely csoportjához tartozóval szemben méltánytalanságot, jogsértést követnek el, de ott az állam hatalmi eszközeivel, és ami még fontosabb: egyértelmű megnyilatkozásaival, gesztusaival a sérelmet szenvedettek oldalára áll. Határozott fellépése, szolidaritása biztonságérzetet kelt nemcsak a megalázottakban, hanem a józan többségben is, akiknek elemi érdekük a társadalmi béke fenntartása. Alapítványunk azért működik, hogy szövetségeseinkkel együtt megváltoztassuk és szétfeszítsük a létező struktúrákat úgy, hogy a romák is „beférjenek” a magyar jogállamiság és integrált társadalom szerkezetébe.
Ami a szegény embernek a becsülete, az egy polgárjogi szervezetnek a hitelessége. Az RPA tisztességes és szakszerű munkával igyekszik teljesíteni misszióját. Nincsen pénzünk, hatalmunk, „elszigetelt, megrágalmazott, szűk befolyású emberijog-védők vagyunk - ahogy Tamás Gáspár Miklós írja -, de merünk igazat mondani”. Nem nehéz, mert olyan mestereink és példaképeink vannak, mint Solt Ottília, Csalog Zsolt és Bogdán János, akik egész életüket adták a szegények és a cigányok polgári jogaiért és egyenlőségéért. Akiknek szellemi és erkölcsi hagyatéka a mi lelkünkben és tudatunkban születik újjá, és a mi polgárjogi harcainkban ölt testet.
A legtöbb feladatot és munkát a lakhatással kapcsolatos ügyek adják. Érthetően, hiszen a társadalmi helyzet, az életminőség pontos tükörképét mutatja a lakás, a lakhatás minősége. Egy ország gazdaság- és társadalompolitikája, a helyi és országos közhatalomnak az etnikai kisebbségeihez való viszonya tökéletesen lemérhető a romák lakhatási gondjainak elemzésekor.
Székesfehérváron két és fél éves küzdelmet vívtunk az önkormányzattal, mire sikerült lemondatni őket a Rádió utcai cigány szegények kitelepítéséről, gettósításáról, és visszatéríteni a cigányok számára is ugyanúgy érvényes rutin szociálpolitikai megoldásokhoz. Nem mi építettünk lakásokat, nem vállaltunk át önkormányzati és állami feladatokat, hanem a helyhatóságot kényszerítettük rá, hogy roma polgárai számára is „gondoskodó önkormányzat” legyen. Se többet, se kevesebbet, csak pontosan annyit nyújtson a cigányoknak is, mint a hasonló helyzetű és rászoruló nemcigány szegényeknek.
A Rádió utcaiakat - ha későn, és nehezen is, de - megvédte a jogállam, a zámolyiakat nem. Székesfehérváron a helyi önkénnyel szemben nemcsak a jogvédők, az ombudsman, hanem a megyei közigazgatási hivatal, és ha megkésve és ellentmondásosan is, de a kormány és az ellenzék pártjai is megszólaltak. Zámolyon hatástalan maradt a kisebbségi biztos vizsgálata, amely a konfliktus kiindulópontját, a lakások eldózerolását hivatali bűncselekménynek minősítette. A kormány cigány-magyar ügyet kreált azzal, hogy a krízis kezelését „kiadta gebinbe”, s a szerencsétlen korporáció, az OCÖ felvállalta a munkát.
Ám nemcsak néhány vidéki városunk, falvunk próbált megszabadulni az ázsiai nyomor közelségétől, de budapesti belső kerületeink is száműzni igyekeztek és igyekeznek ma is a „sötét nyomort”.
Az elmúlt öt évben a fővárosból több mint 1200 család kereste fel alapítványunk budapesti irodáját, az esetek kétharmadában lakhatási problémával: rendezetlen lakásviszonyok, rezsitartozások miatt indított bérleti jogviszony felmondásából eredő perekben való jogi képviselet ellátása, továbbá - sokszor a kilakoltatásból adódó - önkényes lakásfoglalás és újbóli kilakoltatás, illetve az ezekből következő hajléktalanság, állami gondozásba vétel mint vészhelyzetek kezelése jelentett emberfeletti munkát.
Tömeges méretű kilakoltatásra a fővárosban először a kilencedik kerületben került sor, 1995-ben és 1997-ben két hullámban, amely összesen 230-250 családot érintett. A jogcím nélküli és önkényes lakásfoglalónak minősített lakókat söpörték ki először a Ferencvárosból, akik útjában álltak a nagyléptékű városrehabilitációnak. A módszert, amely elterjedt a fővárosban, s amelyet Csalog „önkényes kilakoltatásnak” nevezett, a következő volt: a helyi önkormányzat által fizetett őrző-védő cég a címre ment, vagy ő fedezte fel a „lakásfoglalót” (ezért „fejpénzt” kaptak), majd közölte a lakókkal a kilakoltatás idejét. A fekete egyenruhás, erős, de általában halk szavú fiatalemberek képesek voltak hamar megértetni az elgyötört, beteg, sokgyermekes családanyákkal, hogy ők a hatalom megnyújtott kezei, és még csak véletlenül se érjenek hozzájuk, mert akkor ütni kényszerülnek. (Több alkalommal voltam tanúja ilyen eseményeknek.) Alapítványunk tárgyalást kezdeményezett a jegyzőnél és a szociális bizottság vezetőjénél. Tiltakozásunk kinyilvánítása után megkaptuk az érintettek címlistáját, akiknek levélben ajánlottuk fel együttműködésünket, szakmai, jogi képviseletük ellátását. Megismerve a családok helyzetét, szándékait, méltányossági szempontrendszert készítettünk, amelyet a ferencvárosi képviselőtestület helyi rendelet alkotásánál valamelyest figyelembe vett. A helyi rendelet szerint „átesett a rostán”, aki a döntés időszakában rendelkezett érvényes lakásigénynyel, legalább 3 éve tartózkodott a lakásban, amely csak komfortnélküli és 30 négyzetméternél kisebb lehetett. Mindezeken túlmenően, ha a lakásfoglaló kiegyenlítette a közüzemidíj-számlákat, felújította a lakást, és pozitív véleményt alakított ki róla a szomszéd, az iskola és az óvoda - eséllyel pályázhatott az önkormányzat kegyére. Mindezek alapján a családok 40-45 százalékának legalizálódott a helyzete, a többiek, tehát 130-140 család vagy vidéki lakhelyére, vagy Ferencváros más lepusztult részeibe költözött, esetleg más kerületben folytatta önkényes földönfutását.
Józsefvárosban is a nyers tulajdonosi érdekek (na és a tömbrehabilitáció) sarkallják határozott intézkedésekre a helyi döntéshozókat. Szinte minden önkényessel, rendezetlen jogviszonyúval, de a lakásrezsivel adóssal szemben is a „zérótolerancia-elv” balkáni mutációját gyakorolják. Ismereteink szerint a józsefvárosi vagyonkezelő ügyvédi iroda jelen idő szerint 1200 családdal szemben indított keresetet a bérleti jogviszony megszüntetésére. Várható tehát, hogy 5-6 ezer ember válik rövid időn belül csak a Józsefvárosból földönfutóvá.
Alapítványunk múlt év novemberében felhívásban kérte az önkormányzatokat arra, hogy a téli hónapokban függesszék fel a kilakoltatásokat. A kezdeményezést 50 szociális és emberi jogi szervezet mellett támogatták a történelmi egyházak, valamint az MSZP és az MDF is. Az önkormányzatok többsége felismerte és elfogadta a felhívás célját: a fűtési idény alatt kevés kivételtől eltekintve, nem volt kilakoltatás.
2000 áprilisától hetente hat-nyolc család kilakoltatására kerül(t) sor. Az RPA munkatársai a drámákba illő kilakoltatási események regisztrálása és szerény sikerességű kezelése mellett tiltakozó aláírásgyűjtésbe kezdtek. A vezető értelmiségiek, közéleti személyiségek a proklamációjukban kifejezésre juttatták, hogy „az országban megindult gazdasági fellendülés végre lehetővé tenné, hogy több mint egy évtized után önkormányzati lakások épüljenek, hogy a kormány intézkedései javulást hozzanak a lakosság mintegy egyharmadát kitevő tartós szegénységben élők számára is.” A társadalomtudományok legnevesebb szakértőitől kértünk és kaptunk szakmai muníciót, hogy érveink világosak, követeléseink megalapozottak legyenek. Két tény, amely „keresztülment” a sajtón: 1. „Magyarország gazdasága tartós növekedési pályára állt, megteremtődtek a gazdasági alapjai annak, hogy a fejlődést a legrosszabb helyzetű, a legtöbbet szenvedett néprétegek is saját életminőségükön is érezzék” (Petschnig Mária Zita). 2. A Kormány ahelyett, hogy átfogó szociálpolitikai programot dolgozott volna ki a mélyszegénység enyhítésére, egy „felfelé osztó társadalompolitikát” (Ferge Zsuzsa) folytat a felső-, és középosztály megerősítésére. A család-, a foglalkoztatás-, a lakáspolitikai rendszer átalakításával, a szegényektől elvont támogatásokkal segélyezik, pozitívan diszkriminálják a jobb módú, munkával, stabil egzisztenciával rendelkező gyermekes családokat.
A május 24-i Parlament előtti tüntetésen azért voltunk kevesen, mert ma még szervezetlen és bátortalan a szegénypárti civil társadalom. A szervezők és a jelenlévő közel kétezer ember nevében petíciót nyújtottunk át a kormányfő és a parlamenti elnök megbízottjának. A petícióban követeltük, hogy a közösen létrehozott gazdasági többletjövedelemből mielőbb teremtsék meg a jogi és törvényi feltételeit:

- a családi pótlék értékállóságának,
- a legális foglalkoztatás bővítésének, a tartós munkanélküliek támogatásának és a munkaerőpiacra való visszajutásának,
- a munkajövedelmek jelentős növelésének,
- az önkormányzati szociális lakásépítéseknek.

A gátlástalan cinizmus és közöny csendjét a zámolyi romák kivándorlása törte meg. Vesszőfutásukról, üldöztetésükről, a kormányférfiúk beszédes megnyilatkozásairól már mindent elmondtunk: „menjetek, szavazóink többsége örül annak, ha kevesebben vagytok”.
Álláspontunk szerint az önkormányzatoknak a kilakoltatás lefolytatása mellett az Alkotmány és a gyermekvédelmi törvény (Gyvt.) előírásai szerint elhelyezési kötelezettségük van. Állásfoglalást kértünk és kaptunk a Szociális és Családvédelmi Minisztériumtól, melyben Gáspár Károly főosztályvezető úr leszögezi: a Gyvt. rögzíti a gyermekeknek a saját családi környezetben való nevelkedéséhez való jogát, hogy szegénység és anyagi okok miatt nem választhatók el a szüleiktől. Az RPA ezzel azonos álláspontot képvisel az erzsébetvárosi Király utca 25-ben kialakult, a sajtóban komoly teret kapott önkényes ügyben is. Fél éve egyeztetünk-vitatkozunk a város vezetőivel, reméljük, hogy az önkormányzat többsége megérti, és megszavazza a rövid távú válságenyhítésre alkalmas, törvényi kötelezettségként is reá rótt intézmény felállítását, a Családok Átmeneti Otthonát.
A szavazataikat féltő politikusok azt szokták mondani, hogy „ezek nem zuglóiak (vagy nem erzsébetvárosiak), vidékiek, nincs feléjük kötelezettségünk”. Az RPA megismerte a Zuglóban eddig kétszer kilakoltatott, az Erzsébetvárosban e sorsra egyre több félelemmel váró, összesen 25-26 családot. Élettörténetükön leírható az elmúlt 30 év.
Valamennyi családfő a 70-es, 80-as években érkezett a fővárosba főként Szabolcs és Borsod megyéből. Budapest lakótelepeit, útjait építették. Hétvégén hazautaztak, hétközben nagy munkásszállókon laktak. A rendszerváltás közeledtével először a különélési pótlék szűnt meg, majd az utazási kedvezmény. Utána a szállót privatizálták, legvégül pedig a vállalatuk oszlott fel. A romák falujában az addig ott élőknek sem volt elég munkahely, nemhogy újonnan jött pestieknek. Megélhetés híján sokan visszakényszerültek az addig megélhetést nyújtó, munkát adó városba. Most már gyermekeikkel együtt, mivel az utazgatás-ingázás megfizethetetlenné vált. A családok először pár napig a rokonoknál és ismerősöknél húzták meg magukat, aztán elindultak albérletet keresni, ami gyermekes cigány családnak Pesten szinte lehetetlen és megfizethetetlen. Ezért végső ellehetetlenülésükben volt, aki a fagyhalál elől menekülve az önkényes lakásfoglalásra kényszerült. Innen általában kiköltöztették őket, majd más hasonló lehetőséget kerestek egy másik kerületben, állandó bizonytalanság és félelem között töltve életüket. Ez volt az ára a munkalehetőségnek, családjaik egyben tartásának. Falujukba visszatérni nem tudnak, mert nincs számukra megélhetés, oda viszszatérni nem akarnak, hiszen évtizedek óta városiak.
A mindenféle rossznak elmondott önkényesekkel szemben a legtöbbször felhozott vád, hogy elfoglalják, elveszik a lakást a becsületesen várakozó lakásra várók elől. Ezzel kapcsolatban hadd idézzem a halhatatlan Solt Ottíliát, aki a következőket írta a Beszélőben 1992-93-ban:
„Amikor az önkormányzati lakásfoglalók kifüstölésének nekigyürkőző önkormányzati testületek és polgármesterek a türelmesen várakozó törvénytisztelő állampolgárokra hivatkoznak, akiknek a lakásfoglalók elébe vágtak, alighanem egy üres halmazt emlegetnek: ilyen állampolgárok jószerivel nem léteznek. S azok a lakások, melyeket az önkényesek birtokba vesznek, kevés kivétellel nem kiutalható, leírt, megszüntetésre ítélt lyukak. Ha nem lennének azok, rég megszerezte volna őket egy ügyes polgártárs némi pénzzel.”
2000. július 25-én óriási jelentőségű esemény történt: Demszky Gábor főpolgármester a Roma Polgárjogi Alapítvány támogató egyetértése mellett megállapodásra jutott Zugló önkormányzati vezetésével.
A megállapodás elvi alapja, hogy Budapest szolidáris és befogadó város. A főpolgármester az augusztusi közgyűlésen előterjeszti javaslatát arra, hogy a főváros az átmeneti otthon céljára szolgáló (alacsonyabb komfortfokozatú, szükséglakás-szintű) lakások kialakítására, felújítására családonként-lakásonként 1,5-1,5 millió forintot biztosítson a kerületek részére.
A kerületeknek biztosítani kell a gyermekvédelmi törvénynek megfelelő feltételeket: komplex és intenzív segítségnyújtást, a családok önálló életvitelének kialakítása érdekében. Az önkormányzatok, illetve az intézményfenntartók további állami, normatív támogatást is igénybe vehetnek a Családok Átmeneti Otthonainak működtetésére.
A családoknak természetesen együtt kell működni az önkormányzatokkal, a szociális intézményekkel, az iskolával.
A megállapodás kitér arra is, hogy a főváros szociális bérlakás-építéshez egymilliárd forint támogatásért folyamodik a kormányhoz.
Erős volt a bizodalmunk, hogy a megállapodást a még aznap ülésező zuglói képviselőtestület elfogadja. Nagy meglepetésünkre azonban az előterjesztés nem kapta meg a többséget, s csak remélni tudjuk, hogy a következőn a képviselők több mint fele eleget tesz a törvényi kötelezettségből és emberiességből reá háruló feladatnak. Hiszek abban, hogy Zuglóban és Erzsébetvárosban felállításra kerül a CSÁO intézménye, és így helyben, korszerű szociális ellátórendszerrel körülvéve megvédhetjük elesettjeinket a teljes lecsúszástól, a hontalanságtól. A fővárosnak példát kell adnia törvénytiszteletből és szolidaritásból.
Ezek az agyontaposott, számkivetett emberek már szinte senkinek sem hisznek, félnek, rettegnek. A rendszer, amely meghatározza életsorsukat, ellenük működik, senki nincs mellettük, hazátlanokká lettek. Ezért döntöttek a zámolyiak a kivándorlás mellett.
Zugló és Erzsébetváros még nem „dózerolta ki” cigányait a településről, és sokan reméljük, nem is fogja. Nem szabad, hogy ilyen még egyszer előforduljon. Úgy legyen, ahogy a Főváros-Zugló-RPA megállapodás szövegében olvasható: Budapest nem lesz Zámoly! Ha Budapest - és példáját követve sok száz település - képes lesz helyben, szakszerűen, felelősséggel megoldani válsághelyzeteit, és a legszegényebbekkel, a legtöbbet szenvedettekkel, romákkal és nemromákkal közösen berendezni-belakni ezt a hazát, az minden propagandánál beszédesebb lesz: ebből az országból nem kell elmenni, ez mindannyiunké!
(A szerző a Roma Polgárjogi Alapítvány elnöke)