Pálfy Gyula
Dalmácia nyáridőben

Ezen a nyáron a legtöbb külföldön nyaraló magyar Horvátország felé vette az irányt. Délnyugati szomszédunk öntudatos, és bizonyítani akar. Főként páratlan természeti kincseivel, hangulatos tengerparti városaival és európaiságának hangsúlyozásával. Tény, hogy a tegnapi háború - szemmel látható - sebei csaknem begyógyultak az ország testén, és hogy hadakozás helyett ma már a gyarapodás és a beilleszkedés erőteljes vágyával találkozik az utazó.

„Adria gyémántja”, Zadar

Szerencsés a nép, melynek tengere van. Ráadásul ilyen: tiszta és ipartól kevésbé sebzett. Mert a tenger jó dolog, gyümölcsöskert az okos gazda kezében. Reggeltájt igazi élmény kékjébe merülni: egy ideig még ott a nyugalom. Lábunk körül kis halak cikáznak, alszik a nyaraló tömeg és a gépzene. Egész a bólyáig úszva az előttünk fekvő szigetek és a kopár hegyekkel megszórt parti táj szépsége mélyen elmenti magát emlékezetünkbe. A jövő februári reggeleken ez majd jól jöhet.
A horvát tengerpart feljövőben van. A háború miatt elriadt tenger nélküli népek (csehek, szlovákok, magyarok, osztrákok) kezdik bepótolni a sokéves szünetet. Főként hogy a horvát országpropaganda igyekszik közhírré tenni: náluk immár európaiak a viszonyok.
Ha a kitűnő, az itthoninál jobb minőségű úthálózatra és a fejlettebb motorizációra tekintünk, az állítás csaknem igaz. Bár a letenyei átkelő után hamar és dél felé mindinkább fokozódik a közúti tempó, hanyatlik a záróvonalak és a sebességhatárok jelentősége - mégsem észleljük az ismerős agresszív nyomást az egészben; a szabályt itt mediterrán módon versengve, ám harag nélkül sértik. A Karlovác utáni két-háromszáz kilométeres utat, hegyre föl völgybe le, a mind kopárabb Dinári hegyek kísérik. Valahol a tenger felé félúton mégis százak, ezrek állnak meg, hogy bejárjanak néhány hektárnyi majdnem-édenkertet a plitvicei tavaknál, az ország legnagyobb és legszebb nemzeti parkjában.
Aztán indulás tovább. Az út mellett sajtot és mézet kínálnak, sajátos pléhalkotmányokban egész malacok sülnek, és feltűnik néhány lövés sértette ház… meg jóval több egész új. Ezek szépek, ám mind vakolatlanok. Egy idő után gyanítjuk: ez itt egy stílus lehet.
Mindezek az országimázs spontán részei. Mert a mind egységesebb világban bóklászó turista kétfélét szeret igazán: a szabványosat, ami pont olyan, mint otthon (jégkrém, hamburger), és az egészen mást, ami itt a szétlőtt ház meg a bádogban sülő malac. Az országkép nem elhanyagolható eleme azonban az általános árszínvonal. Ezzel a legfőbb baj itt nem az, hogy (nyugat-) európai, hanem hogy (még?) nincs akkora verseny az áruk és szolgáltatások között. Így azok minősége - többnyire - nem áll arányban árukkal. Hozzáértők szerint a nemzeti pénz, a kuna politikai okból - úgymint nemzeti büszkeség - túlértékelt ennyire. Az ilyesmit viszont a külföld ritkán igazolja vissza: ezért egyelőre kevés e tájékon a külhoni tőke, és emiatt költenek többet a turisták az onnan nézve nevetségesen olcsó Magyarországon.
Dalmácia hangulata mindenesetre értékálló. Valódi és hiteles. Alig egynapi autóút árán egészen más világ bontakozik ki a szem előtt. Végig a tengerparton, mondjuk Zadar és Split között sorban gyöngyszemeket találunk: a legjobb értelemben romantikus ódon városok és halászfalvak ezek, sokuk a part menti szigeteken megtelepedve. Így próbálták megőrizni magukat a mindenkori erős hódítótól az ókori eredetű büszke dalmátok, ami nem nagyon sikerült. De ez már ismerős vonás. A nagy étvágyú Velence hosszú ideig vetekedett itt a magyar királyokkal, majd könnyedén, máig tartó befolyásával múlta felül a hódító Könyves Kálmán és a drámai sorsú IV. Béla emlékét, akiről minden iskolás megtanulja, hogy a tatárok elől egész Trauig (Trogir) menekült. De azt már nem, hogy a királyt atyaként is csapás érte: ezen a vidéken veszítette el két leányát is.
Magyar uralkodói nyomot már nem lelünk Trau szigetén, egy idős úr beszédünk hallatán viszont János Kádárt, Csepelt, valamint az olcsó magyar életviszonyokat nyelvünkön emlegeti fel.
Idő és tér relativitásáról győz meg minket ama néhány sor is, ami a még itthon beszerzett autóstérképen Josip Jellasic bánt az egyik legtiszteltebb horvát hazafiként mutatja be, aki „megvédte az országot a magyar megszállás kísérletétől”.
Ennek ellenére feltűnően sok hazánkfiát találunk a turisták között, bár a helyi idegenforgalmi gépezet inkább az olasz-német nyelviséget (és kötődéseket?) szorgalmazza.
De essék szó az estékről is. Aki bárhol, akár csak egyszer is megfordult mediterrán vidéken napnyugta után, az tudja, miről van szó. A nappali hőség (ami az állandó enyhe széljárás miatt nem ér fel az itteni kánikulával) után máris elevenedik az élet. Itt a tévének esélye sincs. A pálmafás sétányokon, az éttermek teraszain, a csillogóra kopott hófehér kövezetű sikátorokban, ahol mint valami olasz filmben, az idegen szeme láttára zajlik a családi élet; színes robogókon száguldva, a különféle tengeri jószágok árusainál alkudozva, a jachtkikötőben… egyszerűen nincs húzása Esme-raldának és a többieknek. Kár, hogy csorbítja valahogy e harmóniát a Splitben több helyütt árult Mein Kampf. Rikító fedőlapja a nagy keresztényüldöző, Diocletianus császár palotájából továbbfejlesztett dóm sarkánál is rávillan a sok idegenre.
A tengerpart viszont a magasból is szép. Sőt, ha felkapaszkodunk a kopár dombokra, még többet is kaphatunk. Az apróbb-nagyobb szigetekkel sűrűn tagolt Adria fenséges pompája mellett a zsoltáríró sziklavidékének mását: vadfüge-, olaj- és kivi-fák, vöröslő földrögök. És csönd.
És sehol egy szúnyog…