Vissza a tartalomjegyzékhez

Salamon Pál
Miért rosszkedvű az emberiség

Vajon igaz-e, hogy valóban rosszkedvű? Úgy látszik, igaz. Ezt leglátványosabban a jókedve bizonyítja. A jókedv, amelyről már a század első harmadában Ortega Y Gasset azt jósolta, hogy mennél nagyobb bajba kerül az emberiség, annál jókedvűbb lesz, és annál többet akar szórakozni. Baljós jókedv és nekikeseredett szórakozási vágy tanúi lehetünk. Ha körülnézünk a világ futballpályáin, csapataik színével kifestett arcú szurkolókat láthatunk, akik a látvány örömétől felajzva gyűlölni, törni-zúzni, sőt féktelen jókedvükben ölni is képesek. Soha nem tapasztalt méreteket ölt a „kikapcsolódás” iránti vágy. Az emberek a fizikai és szellemi pihenés természetes igényén messze túl, szenvedélyesen szeretnének valamiből „kikapcsolódni”. Vagyis valamitől a lehető legmesszebbre kerülni - legalább képzeletben.


Salamon Pál    Fotó: Somorjai

A fizikai és szellemi kábítószerek hídján átjutva az emberek naponta egyre hosszabb időre hagyják el a valóságot. Az emberiség az egyre ridegebb világ és a képzelet alkotta álomvilág közötti ingajáratban él. „Ha az ember álmainak még egy százalékát sem tudja megvalósítani a valóságban - megvalósíthatja Bachchannal” - nyilatkozta Mohamed Galal egyiptomi joghallgató egy kairói moziból kijövet, miután az indiai szupersztár Megvédeni a szerelmet című filmjét látta. Rock-, pop- és rapkoncerteken világszerte százmilliók ringatják és sikoltozzák magukat a feledés eksztázisába.
Egyszerre jelképes és gyakorlati jelentőségű a világ jelenlegi hatalmi központja és a világ szórakoztatóipari központja közötti szövetség. Hollywood már küldött elnököt Washingtonba. Azóta már három filmsztár fontolgatta az elnökségre való igényét. Ezen senki sem mosolygott, és miért is mosolygott volna? Hiszen a nemzetközi politika egyre több soap operai és hollywoodi elemmel telítődik.
A fenti kérdésre talán Dante Isteni színjátékának néhány sora válaszol legösszegezőbben: „Az emberélet útjának felén egy nagy, sötét erdőbe jutottam, mert az igaz utat nem lelém. Hajh! Mily súlyos elmondanom, minő volt. E szövevényes, sűrű, vad vadon…”
Sokan úgy vélik, hogy a XIII. századi költő „sűrű, vad vadon” XX. századi változatának életérzését az élet egyre hisztérikusabb tempója, a komputerektől és az internettől való félelem okozza. Ezek és számtalan más tényező mint felszíni jelenség a félelem és rosszkedv valós okai. De ez csupán a felszín! És vajon mi az emberiség rosszkedvének és ingerültségének mélyebb oka? Az erre a kérdésre adott választ talán egy másik dantei hangulatú kérdéssel lehetne megközelíteni: Mi végre a Teremtés? Pontosabban a Teremtés emberre vonatkozó része. Egy újabb kérdés: Vajon nem tévedtünk-e el? És még egy: Vajon a rossz úton - ha valóban az - meg lehet-e állni és vissza lehet-e fordulni?
Mindezeket a kérdéseket az embernek az irracionálistól való jogos félelme teszi fel. A felfoghatatlantól való szorongás. És az ehhez kapcsolódó friss és feledhetetlen történelmi tapasztalat: az irracionális helyzetek, a diktátorok és a diktatúrák kényelmes történelmi színpadai. A XX. század első felében előbb Lenin és Sztálin, majd Hitler megteremtették koruk irracionális elméleteit, majd azokat katasztrofális eredményekkel a gyakorlatban megvalósították. Tragikus sikereik oka országaik rossz helyzetében gyökerezett. A kommunista és a fasiszta tanítások is súlyos helyzetek megfogalmazására épültek. Leninnek és Sztálinnak igaza volt, hogy annak a sárba és nyomorba ragadt Oroszországnak alapvetően kellett megváltoznia, amelynek gazdasága és társadalma még 1861-ben is a jobbágyságra épült. Hitler sem tévedett abban, hogy a weimari köztársaságban a húszas években kialakult káosz, munkanélküliség és infláció tarthatatlan. Mindkét ideológiát és mindkét rendszert a nehéz helyzetek bűnös megoldása miatt ítéli el a történelem. Mi volt e véres rendszerek közös módszere? A hatalom totális összpontosítása. A diktatúra. A vezéri rendszer. Az egyén szellemi és fizikai elnyomása és megsemmisítése.
A kommunista és a fasiszta rendszer is nagy súlyt helyezett az ideológiai megalapozásra. A hihetőség és a cáfolhatatlanság céljából a fasizmus a „tudományos fajelméletet”, a kommunizmus, a „tudományos szocializmust” vezényelte hadseregei elé. A két önkényuralmi ideológia - különösen jelszavaikat tekintve - homlokegyenest különbözött. A kommunista ideológia az emberek egyenlőségét és testvériségét ígérte, míg a fasiszta ideológia az emberi nem felemelkedése feltételeként az árja faj világuralmát határozta meg. Ám mindkét rendszer ideológiája valójában a cári Oroszország és a porosz vezetés alatt egyesült Németország világuralmi törekvéseit leplezte. A felszínen nagyon is eltérő „tudományos” ideológiák egyező szándékait éppen véres katonai öszszeütközésbe torkolló ellenségességük bizonyítja. Egyszerűen szólva: a kommunizmus és a fasizmus - mint korunkban a területeket uraló maffiák - kibékíthetetlen versenytársak voltak. Ez magyarázza Hitlernek azt a végzetes taktikai döntését, hogy a rövid angliai légiháború után Napóleon vereségének feledhetetlen tapasztalatát feledve Oroszország ellen forduljon. Ezt a végzetes taktikai lépést a hitleri fasizmus szempontjából nagyon is logikus megfontolás sugallta. Hiszen úgy Sztálin, mint Hitler is tapasztalták, hogy a korszak legfejlettebb ipari országainak vezetői hajlandóak alkudozni velük. A két diktatúra azonban nem tudott egymással megalkudni. S nem a két rendszer kibékíthetetlen ellentéte, hanem éppen világuralmi céljaik azonossága miatt.
A hitleri és a sztálini rendszerek nem valami közös tévedés, hanem a maguk szempontjából helyes megfontolás nyomán választották a diktatúrát. Nyilvánvaló, hogy a hitleri és sztálini irracionális terveket csakis a diktatúra eszközeivel lehetett megvalósítani. Hiszen a hirdetett eszmék és a valóság kiáltó ellentéteit az emberek előbb-utóbb észreveszik és tapasztalataiknak hangot is akarnak adni. Éppen ezt nem tűri a diktatúra. És nem is tűrheti. Mi a hitleri, sztálini rendszerek irracionalitásának lényege? Mit akart a két gyászos emlékű diktatúra elhitetni a XX. század emberével? Nem kevesebbet mint hogy a rossz a jó! Nem kevesebbet, mint, hogy egy-egy ideológia és az azt képviselő egy-egy ország meghódíthatja és leigázhatja az egész világot. Mindkét diktatúra: a szovjet szocialista és a hitleri nemzetiszocialista - nem véletlenül mindkettő szocialistának tüntette fel magát - a maroknyi elitnek a százmilliók feletti uralmát valósította meg. Megkövetelve, hogy százmilliók felállva, illetve magasra lendített lábakkal masírozva ünnepeljék saját vereségüket.
A vezető nyugati hatalmak és egyházak négy évtizedes erkölcsi, gazdasági és politikai nyomása alatt végül összeroppant az európai kommunista diktatúra és fellazult annak ázsiai változata is. Ám alig ült el az összeomlás robaja és tisztult ki a történelmi látóhatár - újabb irracionális kép tárul az emberiség elé; a globalizáció, a hostile takeoverek felfoghatatlan, átláthatatlan és fenyegető világa. Milyen alapvető vádirattal került a szovjet és kelet-európai kommunizmus a történelmi vádlottak padjára? A vád nem más, mint a Szovjetunió által meghirdetett globalizáció volt. A gazdaság előbb szovjet, majd kelet-európai regionális összpontosítása. Erre a gazdasági alapra épült a politikai-társadalmi és ideológiai hatalom totális centralizációja. Ennek az összpontosításnak a sikere bátorította fel a kommunista vezetőket, hogy meghirdessék a szovjet egyeduralmi rendszer globalizációját. E tervet a proletár internacionalizmus fedőnévvel látták el.
A XXI. század hajnalára ébredve az emberiség a gazdasági-politikai hatalom olyan koncentrációjának lehet a tanúja, amely méreteiben messze meghaladja a szovjet típusú hatalmi koncentrációt. A közelmúltban csupán egyetlen hónap leforgása alatt a szórakoztató- és a médiaipar, továbbá a pénzpiac két óriása egyesült. A láthatatlan és az „egyszerű” (és nem csupán az „egyszerű”) emberek számára áttekinthetetlen méretű és hatalmú egyesülések jönnek létre szinte naponta.
Tapasztalhatjuk, hogy a posztmodern globalizáció korában eltűntek az általános világjobbítást sugalmazó ideológiák. Azért és ott tűntek el, ahol és amikor már nincs szükség rájuk. A fejlett ipari országokban létrejövő globális pénzügyi-gazdasági gigászoknak - a határterületeket, mint például a Balkánt leszámítva - nincs többé szükségük ideológiákat, majd csapatokat küldeni hatalmi céljaik elérésére és megtartására. Ezt a virtuális és a hagyományos termelő tőke szabad áramlása teszi feleslegessé.
Éppen ez a folyamat teremti meg világszerte, de különösen Európában a jobboldal erősödésének lehetőségét. Alkalmat adva már létező és megszületendő jobboldali pártok és diktátor-jelöltek, egy betegség diagnózisának megállapítására. A betegség pedig: a világon újból feltámadt uralmi törekvés, a zabolátlan pénz- és hatalmi vágy. A jobboldali pártok - csakúgy, mint a XX. század első felének diktatúrái - a valós problémák deklarálását saját romboló céljaik leplezésére használják.
A posztmodern jobboldal módszere azonos a XX. század első felének jobboldali módszereivel. E módszer lényege a problémák pozitív megoldása helyett bűnbakok keresése. Majd a mesterségesen kreált bűnbakok elleni gyűlölet szítása. Továbbá a közös gyűlöletben egyesített és elkábított tömegek saját uralmi céljaikra való felhasználása. A jobboldal pártjai a globalizáció okozta valós problémákat felhasználva orvosságként a nemzeti elzárkózást, az idegengyűlöletet és a patologikus antiszemitizmus narkotikumát ajánlják. A munkanélküliség okának például az idegen munkások beáramlását jelölik meg. Mintha a fejlett ipari országok jótékony szándékból hívták volna be az idegen munkásokat, nem pedig azért, mert ezekben az országokban bizonyos munkák elvégzésére nem akadt jelentkező.
A globalizáció nem gonosz emberek találmánya, hanem a technikai és információs robbanás egyenes következménye. A globális termelő, szórakoztató és információs gigászok naponta felbukkanó „hősei” ezt a folyamatot csupán szervezeti és gazdasági csatornákba terelik. A termelési, kereskedelmi, szórakoztatóipari és informatikai globalizációt szükségszerűen egy nyelvi globalizáció előzte meg: az angol nyelvnek a nemzetközi érintkezés minden területén való egyeduralma. Minthogy a posztmodern globalizáció a civilizációs fejlődésből következő objektív esemény, ezért eredménytelen és veszélyes azt a demagógiától felkorbácsolt indulatokkal megközelíteni. McDonald’s-okat feldúlni éppen olyan szánalmasan eredménytelen vállalkozás, mint amilyen a XIX. századi luddita géprombolóké volt.
A globalizáció „elmélete” és gyakorlata egy ponton kapcsolódik az emberiség rosszkedvéhez. A globalizáció elvi és gyakorlati alapelve ugyanis a racionalizálás. Minden egyesülés, minden hostile takeover az ésszerűsítéssel magya-rázza és igazolja magát. A vállalatok ésszerű átszervezése jobb versenyképességet - ezzel új piacok meghódítását - és nagyobb nyereséget ígér. Az esetek többségében ezeket az ígéreteket a racionalizálás bizonyára be is tudja tartani. Kérdés azonban, hogy vajon minden ésszerűsítés ésszerű-e? Hiszen - a többi között - valójában mitől szorong és mitől rosszkedvű az emberiség? Attól, hogy a fogyasztói társadalomban, a „hisztérikus materializmus” korában az emberi lét számtalan dimenziója egyetlen dimenzióra szűkül: a kötelező fogyasztás dimenziójára. A „Dolgozz, hogy fogyaszthass; fogyassz, hogy dolgozhass” dimenziójára. Ennek az egyetlen dimenziónak az emberi értékek egyetlen mércéje, az anyagi mérce felel meg: „Ha tehetséges vagy, miért nem vagy gazdag?” Vagyis egyfajta tehetség nyer elismerést, a pénzszerzés tehetsége. Ugyanígy a globalizáció is egyetlen alapelvet ismer: a piacnyerés és a profit érdekében való ésszerűsítést.
De vajon igaz-e, hogy ennek az egyetlen ismérvnek alapján megvalósított ésszerűsítés egyben az emberi létet is egyszerűsíti? Vajon igaz-e az, hogy az ember földi jelenléte csupán egyetlen ésszerű megfontolás alapján itélhető-e meg és egyetlen megfontolás alapján irányítható? E felfogás és gyakorlat igazsága nagyon is kétséges, hiszen a homo sapiensként ismert fajtát fizikai mellett éppen szellemi léte teszi egyedivé az élők világában.
A hisztérikus anyagi felfogás és gyakorlat is természetesen használja az ember szellemi lehetőségét. Csak éppen a profitszerzés és technikai feltételeinek megteremtése felé tereli. További alapvető kérdés, vajon minden változás egyben pozitív fejlődés-e? Vajon minden jelenben működő folyamat egyben korszerű-e? E kérdés akkor jogos, ha tisztázzuk, hogy a korszerűség valójában nem csupán jelen idejű létezést, hanem a jelen emberi-ökológiai problémáinak való pozitív megfelelést is jelenti.
Az emberiség XXI. századi látképe nem felhőtlen. Sok jel szerint igen borús. Nagy szükség lenne egy új tudományra; a megállás és megállítás tudományára. Meddig jótékony a génekbe való beavatkozás, és hol az a határ, amelyet átlépve vészterhessé válik?
Meddig ésszerű a globalizáció, és hol az a határ, amelyen átlépve olyan hatalmi koncentráció jön létre, amely Gulliverként képes átlépni a demokratikusan választott kormányokon és intézményeken? Veszélyezteti az emberi szabadságot. Elszürkíti a kultúrát. Nagy hiba lenne a globalizáció nyilvánvaló veszélyei felett pillanatnyi érdekek miatt szemet hunyva lehetőséget adni az európai szélsőjobboldalnak a tömegek manipulálására és a szélsőjobboldali pártok megerősödésére.
(a szerző író)