Kulcsár Árpád, Ruff Tibor
Ereklyék kultusza és a bibliai hit

Honnan ered az István jobbjához vagy koponyacsontjaihoz hasonló ereklyék tisztelete az európai kultúrában, a kereszténységben? Erre a kérdésre keresi a választ írásunk, amely az ókori egyiptomi és görög halottkultusztól és a Biblia ezzel kapcsolatos álláspontjától elindulva áttekinti az újszövetségi, majd a középkori kereszténység viszonyát az elköltözött szentek holttesteihez, valamint ezek hatalmi-politikai jelentőségébe is betekintést ad. A történész, illetve teológus szerzők ismertetik a katolikusok és protestánsok eltérő véleményét, és érdekes adalékokkal szolgálnak az István-ereklye Horthy-korszakban betöltött szerepének megértéséhez is.

Számos nép ősi, pogány hiedelmei közé tartozott, hogy a kiváló emberek holttestei, csontjai valamiféle mágikus erővel rendelkeznek. Az ókori egyiptomi vallás halottkultusza szerint az elköltözött ember „ká”-ja („szelleme”, belső energiája, isteni lényege és nemzőereje) a halál után az égbe száll, ez azonban nem végleges helye. Amenynyiben ugyanis minden ideális feltétel előáll - melyek között az is szerepel, hogy a holttestet rendszeresen el kell látni táplálékkal és öltözettel, vagy áldozati imával helyettesíteni ezt -, akkor a „ká” újra leszáll, a sír és a holttest közvetlen környezetében tartózkodik, s a végső cél, hogy újra leszálljon a mumifikált holttestre, miáltal a halott valamiképpen mégis „él”. Az emberek holttestét azért is kellett múmiaként tartósítani az egyiptomiak vallása szerint, mert annak megléte biztosította a lélek jóllétét, túlvilági boldogságát.

Az ógörög mitológia is tartalmaz hasonló elemeket. A szegények és elnyomottak pártfogója, Thészeusz Athéntől távol halt meg és temettetett el, ám később a delphoi jósdából azt üzenték a jövendőmondók: vigyék haza maradványait. Plutarkhosz leírása szerint csontjait Athénban „olyan örömujjongással fogadták, mintha az élő Thészeusz tért volna vissza”. A város közepén temették el újra, és ez lett a szegények és elnyomottak menedékhelye attól fogva. Thébában a város alapítójának, Oresztésznek a csontjait találják meg és ássák ki Hérodotosz beszámolója szerint, melyekre azonnal misztérium-kultusz épül rá. A görög felfogás szerint egyébként, ha valakit nem temettek el, annak lelke nem juthatott be az alvilágba. A hérószok kultusza pedig csak akkor alakulhatott ki, ha csontjaik, maradványaik megvoltak. (A hérószok a görögök hite szerint olyan félistenek voltak, akiknek egyik szülőjük istenség, másik ember volt. Ők maguk - miután nagy tetteket vittek végbe - meghaltak ugyan, de ezután istenekké váltak.) A meghalt hérószokhoz sírjaik körül imádkoztak és mutattak be áldozatokat híveik. Egyes ókori beszámolók szerint az első babilóni birodalmat alapító Nimród - aki a Bibliában is szereplő „bábeli torony” építését, s ezzel az Isten elleni lázadást vezette - holttestét szétdarabolták és szétküldözgették, alighanem a hérószkultuszhoz hasonló tisztelet céljából.
A legtöbb ősi, pogány vallás tartalmaz hasonló elemeket. Az ilyen felfogások és a hozzájuk kapcsolódó halottkultusz mögött általában olyasféle meggyőződések húzódtak meg, melyek szerint a szellem az anyaghoz kapcsolódik, vagyis a meghalt ember szelleme-lelke a holttest körül, annak közelében marad, vagy a túlvilágból rendszeresen visszatér ahhoz. Ebből fakadóan az elhunyt földi maradványai körül különböző kultikus cselekményeket (ima, áldozat stb.) kell vagy legalábbis érdemes végezni.

„Nem a sír, és nem a halál dicsőít Téged!”

Az Egyiptomból, a „vaskemencéből” Isten által megmenekülő Izrael Törvénye a fentiekkel homlokegyenest ellenkező módon viszonyult a halottakkal kapcsolatos dolgokhoz. Eszerint aki halottat, emberi csontot, maradványt, vagy akár csak egy sírt vagy sírral kapcsolatos tárgyat megérint, úgynevezett „súlyos tisztátalanság” állapotába kerül. Sőt az is, aki olyan házban, helyiségben tartózkodik, ahol haláleset történt; valamint az ilyen helyen lévő minden tárgy is tisztátalanná vált. Míg a „könnyű tisztátalanság” (menstruáció, magömlés, tisztátalan állat holttestének érintése stb.) esetén egy napig kellett a közösségen kívül tartózkodni, majd az esti fürdővel és a ruha kimosásával az megszűnt, a halotti tisztátalanság hét napi elkülönülést követelt meg, több fürdővel, két ízben pedig egy vörös tehén hamvával kevert vízzel is meg kellett hinteni az érintetteket, a házat, a tárgyakat, hogy megtisztuljanak (Mózes 4. könyve 19,11-22). Figyelemreméltó az is, hogy ha valaki ilyen tisztátalanságból nem tisztította meg magát, a mózesi rendelkezés szerint halálbüntetést érdemelt, mert „még rajta van az ő tisztátalansága” (ez arra utal, hogy magától, az idő múlásával nem múlt el soha, viszont az illető érintéssel mindazoknak átadta, akikkel érintkezett).
Természetesen nem orvosi, higiénikus, biológiai értelemben vett tisztaságról volt itt szó, hanem az emberek és a választott nép természetfölötti-spirituális tisztaságának megőrzéséről, a halállal kapcsolatos démonoktól való mentességről. A halálbüntetés súlyos szankciója a dolog rendkívüli súlyára figyelmeztetett. A főpap például egyáltalán nem érintkezhetett halottal, még saját szülei, gyermekei, rokonai holttestéhez sem mehetett be, hogy teljes szellemi tisztaságát megőrizze, hasonlóan az ún. „tisztulási” (nazireus) fogadalmat tett emberek sem.
A bibliai felfogás szerint az elhunyt szelleme elhagyja a földi szférát, a testnek pedig meg kell adni a végső tisztességet, ám ezután a halottak és az élők testei radikálisan szét lettek választva. Az Újszövetségből is tudjuk, hogy a városokon kívül lévő sírokat fehérre meszelték, éppen azért, hogy véletlenül se érintse meg őket senki, hiszen akivel ez előfordult, hét napot el kellett vesztegetnie, míg megtisztult. Jézus, aki az Újszövetség szerint a mózesi Törvényt hűségesen megtartó zsidó volt, maga is elfogadta ezt az értékrendet: „Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlatosak vagytok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépeknek tetszenek, belül pedig holtaknak csontjaival és minden undoksággal (tisztátalansággal) rakvák.” (Máté evangéliuma 23,27)
Az ószövetségi zsidó kultúrában nyoma sincs tehát a holttestek, sírok pogány népekre jellemző tiszteletének. Ennek hátterében az a meggyőződés állt, amely még a bűnbeesés bibliai történetéből fakad. Eszerint az emberi életnek nem szükségszerű befejezése a halál, s ezt Isten eredendően nem így tervezte el. A halál a bűn következményeként, átokként és büntetésként lett úrrá az emberek életén, és a Sátán befolyását jelzi. Ezért a halál Isten és az ember ellensége, nincs benne semmi tiszteletre méltó, utálatos és tisztátalan. „Nem a meghaltak dicsérik az Urat, sem nem azok, akik alászállanak a csendességbe. De mi áldjuk az Urat mostantól fogva mindörökké. Dicsérjétek az Urat!” - hangoztatja a 115. zsoltár; Jézus pedig azt állítja, hogy „az Isten nem holtaknak, hanem élőknek Istene” (Máté evangéliuma 22,32).
A halottkultusszal szembeni elutasítás másik fő oka, hogy bár a meghalt személyre a halállal szembeni megvető viszony nem vonatkozik, amennyiben ő minden tiszteletet megérdemel természetesen - ezért is vállalták a rokonok az eltemetésével járó hétnapos elkülönülés terhét -, halála után már őhozzá sem kapcsolódhat az élők közül semmilyen formában senki. A Szentírás szerint ugyanis a halott szelleme-lelke olyan helyre kerül, ahonnan nem látogathat vissza a földi szférába, az élők világába, és kapcsolatot sem lehet keresni vele. „Ne találtassék közötted (…) halottidéző, mert mind útálja az Úr, aki ezeket míveli, és ez ilyen útálatosságokért űzi ki őket az Úr a te Istened te előled” - mondja Isten Mózes 5. könyvének 18,10-12. részében. Az Írás szerint ez az okkultizmus tárgykörébe tartozó cselekedet, a halottakkal való kommunikáció, illetve a szellemükkel való érintkezés keresése rendkívül súlyos, halálos bűn. „És ha ezt mondják tinéktek: Tudakozzatok a halottidézőktől és a jövendőmondóktól, akik sipognak és suttognak: hát nem Istenétől tudakozik-é a nép? Az élőkért a holtaktól kell-é tudakozni? A tanításra és a bizonyságtételre hallgassatok! Ha nem ekként szólnak azok, akiknek nincs hajnaluk: úgy bolyongani fognak a földön, szorongva és éhezve; és lészen, hogyha megéhezik, felgerjed és megátkozza királyát és Istenét, s néz fölfelé, és azután a földre tekint és ímé mindenütt nyomor és sötétség és szorongatásnak éjszakája, ő pedig a sűrű sötétben elhagyatva!” - ecseteli a halottidézés következményeit Ézsaiás próféta (8,19-22).
Az erőteljesen életpárti zsidó felfogás és a belőle fakadó életerő egyik okozója lehetett a környező, intenzív halottkultuszban élő pogány népek antiszemitizmusának is.
Találhatunk ugyanakkor az Ószövetségben egy olyan történetet, amikor Elizeus próféta sírjába egy másik embert temettek, akinek holtteste, amikor hozzáért Elizeus maradványaihoz, feltámadt (Királyok 2. könyve 13,20-21). Ez azonban nem azt jelenti, hogy Elizeus szelleme-lelke a holttestén vagy annak közelében tartózkodott volna, hiszen ez elképzelhetetlen a bibliai világképben. A Szentírás tanítása szerint ugyanakkor Isten Szellemének (a Szent Léleknek) az ereje, erőtere - keresztény kifejezéssel „kenete” - élettelen tárgyakon is megmaradhat ideiglenesen, ha ezt Isten céljai így kívánják, sőt át is adódhat onnan másra (transzferencia). Így például a mózesi Szent Sátor és különösen a frigyláda hosszú ideig hordozta Isten dicsőségét („sekína”), amely megölte azokat, akik illetéktelenül hozzányúltak, csapásokkal sújtott városokat, ahová a ládát a filiszteusok magukkal vitték - de megáldotta azokat a helyeket, ahol Isten a ládát örömmel látta. Később a jeruzsálemi Templom volt a sekína, a kenet hordozója. Illés, vagy az Újszövetségben Pál apostol ruhái hasonlóképpen hordozták Isten erejét, utóbbi esetében így számol be erről az Apostolok Cselekedeteinek könyve: „…a betegekhez is elvivék az ő testéről a keszkenőket vagy kötényeket, és eltávozának azoktól a betegségek, és a gonosz szellemek kimentek belőlük.” (Apostolok Cselekedetei 19,12)
Isten azonban soha nem engedte meg, hogy ezek a jelenségek az adott tárgyak tiszteletéhez vezessenek. Elizeus holtteste körül nem alakult ki „halottfeltámasztó” kultuszhely, Pál ruháit nem tisztelték a korai keresztények, Illés köpenyét sem adták tovább nemzedékről nemzedékre. Amikor mégis előfordult ilyesmi, az Isten súlyos ítéletét váltotta ki. Amikor az Isten szívből való szeretetét és szolgálatát a Templom és a ceremóniák tisztelete helyettesíteni kezdte, a próféták ezt már mágiának, varázslásnak és bálványimádásnak minősítették (például Jeremiás könyve 7., 26. fejezet, Ézsaiás könyve 66,1-3 stb.), majd a sekína, Isten jelenlétének erőtere elhagyta a Templomot, s az leromboltatott. Egy másik hasonló eset: Mózes egy rézkígyót készített Izrael pusztai vándorlásakor, amelyre ha felnézett az olyan ember, akit megmart egy kígyó, életben maradt és meggyógyult. Ezt az Isten által használt rézkígyót később némelyek vallásos tisztelet tárgyává tették. Ezékiás király azonban „kedves dolgot cselekedék az Úr szemei előtt, amint az ő atyja, Dávid cselekedett volt. Ő rontotta le a magaslatokat, törte el az oszlopokat, és vágta ki az Aserát, és törte össze az érckígyót is, amelyet Mózes csinált; mert mind azideig az Izráel fiai jóillatot tettek annak, és nevezék azt Nékhustánnak. Egyedül az Úrban, Izráel Istenében bízott…” (Királyok 2. könyve 18,3-4)

Elszakadás a Szentírástól

Az első századi apostoli kereszténység teljes egészében a Szentírás által képviselt zsidó-keresztény hagyományt követve elhatárolta magát a halottkultusztól. A megölt mártírok testét - mint például Keresztelő Jánosét, Istvánét, Jakabét - ugyanúgy tisztességgel eltemették, mint bármely más emberét, és az Újszövetségben nem található a leghalványabb utalás sem arra, hogy bárkinek eszébe jutott volna, hogy magához vegye Keresztelő János, a megkövezett István vértanú, a Heródes által kivégeztetett Jakab apostol akármely testrészét, vagy akár Jézusnak bármely földön maradt használati tárgyát. Ilyesmiket senki nem gyűjtött, s nem is őrizgetett.
Az egyre nagyobb számban megtérő pogányok közül azonban sokan magukkal hozták régi szokásaikat is, úgy, hogy ugyanakkor keresztény színezetet adtak a kultusznak. Egy „igaz” rómainak évente legalább kétszer ki kellett mennie a temetőbe, és ott áldozatot bemutatnia rokonai sírján. A II. század elején még csak arról értesülhetünk, hogy a vértanúhalált halt Ignatiosz püspök maradványait hívei hazavitték Antiokhiába, s ott nagy becsben tartották. Ahogy erősödött a mártírok tisztelete, úgy szaporodtak a sírjaiknál végzett istentiszteletek, és kezdtek maradványaik is egyre nagyobb jelentőségre szert tenni egyes keresztények szemében. De még a IV. század elején is nagy megütközést és az egyházi vezetők részéről éles elítélést váltott ki valamely vértanú csontjainak a tisztelete. Nagy port vert fel ekkoriban Karthagóban Caecilianus helyi fődiakónus és egy Lucilla nevű hölgy éles konfliktusa. Lucilla ugyanis több alkalommal is magával vitte az istentiszteletre egy mártírnak a csontját, s azt ott elővette, és feltűnően csókolgatta. A fődiakónus ezt rendkívül ízléstelennek és felháborítónak találta, és végül erélyesen rendreutasította az asszonyt, mire az nagy haraggal elhagyta az istentiszteletet.
A IV. század közepétől az Egyiptomban élő keresztények körében kezdett terjedni az, hogy a helyi szokásnak megfelelően nem temették el a mártírok testét, hanem csontjaikat bevitték házaikba, s ott őrizgették. Ismeretes, hogy az Egyiptomban élő Remete Szent Pál élesen elítélte ezt a gyakorlatot, sőt tanítványainak meghagyta, hogy őt egy titkos helyre temessék el, nehogy az ő maradványai is hasonló sorsra jussanak. Az erősödő ereklyekultuszt elítélő vélemények azonban a IV. század folyamán fokozatosan kisebbségbe kerültek, és az államhatalommal szövetségre lépett hivatalos egyház meghatározó tanítói a korábban teljesen szalonképtelennek számító ereklyekultusz mellett kezdtek érvelni. A IV. század végéről származó Apostoli rendelkezések (Constitutio Apostolorum) a következőkre szólította fel a keresztényeket: „Ti is, püspökök és a többiek, ne higyjétek, hogy a meghaltak megérintése által tisztátalanokká váltok, sem pedig ne vessétek meg az ereklyéiket, mintha az efféle dolgok és velük kapcsolatos szokások bolondságok volnának.” A kiemelkedő egyházatyaként tisztelt Nazianzi Szent Gergely pedig így fogalmazott: „A vértanúk holttestei ugyanolyan hatalommal rendelkeznek, mint lelkük, akár megérintik, akár tisztelik azokat.”
Nagy lökést adott a középkori ereklyekultusz kialakulásához az igen nagy tekintélyű egyháztanító, Augustinus (Szent Ágoston) is, aki István vértanú testéről így nyilatkozott: „teste hosszú, hosszú időn át feküdt elrejtve. Akkor találtak rá, amikor Isten úgy akarta. Fényt hozott minden országba és mindenütt csodákat művelt.” (Augustinus: Sermo 319.6.6) Isten államáról (De civitate Dei) című művének X. fejeztében kifejti, hogy a mártírhalált halt szentek embertársaikat közelebb tudják vinni Istenhez, mint az angyalok. Feltételezése szerint a szentség (természetfölötti erő) egy szent emberhez való kapcsolódása folytán az anyag állandó jellemzője lett.
A katolikus felfogás szerint tehát az ereklyék olyan tárgyak, amelyeket a szent testével való érintkezés megszentelt. Peter Brown vallástörténész A szentkultusz kialakulása és szerepe a latin kereszténységben című könyvében írja, hogy a „kifejlett” középkori ereklyetisztelet „rendeltetése a praesentia (jelenlét - a szerk.), a szent fizikai jelenlé-tének biztosítása volt (…) a hívek heves lelkesedésétől övezett praesentia egy láthatatlan személy jelenlétét jelentette. A Rómából csapatostul Szent Lőrinc szentélyéhez özönlő hívek nem egyszerűen egy »helyre« mentek, hogy a szent kegyes pártfogásáért könyörögjenek vagy hogy halottaikat sírja mellé temessék: azért tolongtak, hogy vele magával találkozzanak: ad dominum Laurentium, Lőrinc úrhoz mentek (…) aki a láthatatlan személy testi maradványainak egyetlen darabkájában, sőt e maradványokhoz érintett tárgyakban is (…) teljes valójában jelen volt.”
Brown arról is ír, hogy „azokban a közösségekben, ahol a tényleges hatalmat a keresztény gyülekezetek számára mindinkább elfogadhatatlan csoportok - nem-katolikusok vagy barbárok - gyakorolták, a szent »tiszta« hatalma azt a gyakran erőszakos folyamatot leplezte, melynek során a gyülekezettől támogatott katolikus püspök megpróbálta eltörölni vagy ellenőrzése alá vonni az egykori világi hatalmi struktúra által létrehozott vagy engedélyezett »tisztátalan« hatalom formáit.” Amikor például 417-ben Minorca szigetére - ahol a zsidó családok erőteljes befolyása érvényesült - megérkeztek István vértanú állítólagos ereklyéi, akkor - az addig Istent közösen dicsérő (!), békésen együttélő - „zsidók és keresztények hirtelen és baljós módon többé nem köszöntötték egymást az utcán. A zsinagógát lerombolták, és a zsidó családokat egy időre a kopár hegyekbe száműzték” - írja Brown.
A reformátorok, Kálvin, Luther és mások a szentségekkel való visszaélés és más visszásságok mellett éppen az ereklyetiszteletet utasították el nagyon határozottan. A református egyház II. Helvét Hitvallása a szentek ereklyéiről kimondja: „Még kevésbé hisszük, hogy a szentek földi maradványait imádni vagy tisztelni kellene. Azok a régi szentek úgy vélték, eléggé megbecsülik az ő halottaikat, ha tisztességesen elföldelik tetemeiket, miután lelkük a mennybe költözött, és az ősök mindennél nemesebb ereklyéinek tartották azoknak jó cselekedeteit, tudományát és hitét. Ezeket magasztalták a holtak dicséretével, és ezeket törekedtek kiábrázolni a maguk földi életében.” Luther pedig így ír a Schmalkaldeni Cikkekben, amely mindmáig az evangélikus egyház hivatalos hitvallási iratai közé tartozik: „Ezen a téren annyi nyilvánvaló hazugság és ostobaság bukkant föl a kutya- és lócsontokról, hogy már csak emiatt a szélhámosság miatt is - amelyen az ördög jót nevetett - réges-régen kárhoztatni kellett volna, még ha volna is benne valami jó. S méghozzá nincs is reá isteni ige, sem parancsolat, sem tanács. Egészen felesleges és haszontalan dolog ez is, és az a legroszszabb benne, hogy a miséhez stb. hasonlóan ennek is bűnt eltörlő és bűnbocsánatot közvetítő erőt tulajdonítottak, mint valami jó cselekedetnek és istentiszteletnek.” A protestáns teológusok álláspontja mindmáig az, hogy az ereklyekultusz tárgyakkal manipuláló boszorkányság, mágia, amely a keresztény okkultizmus tárgykörébe sorolandó, és nem más, mint tisztátalan szellemek tárgyakon keresztül történő aktivizálása. Használatuk végső célja eszerint az igézés, az emberek szellemi életébe történő illegális beavatkozás.
A reformáció ellenében összehívott római katolikus tridenti zsinat (1545-1563) az ereklyetisztelet ellenzőit átok alá helyezte, amelyet mindmáig nem vont vissza a katolikus egyház: „A szent mártírok és más, Krisztussal élőknek szent testeit, amelyek életükben Krisztus tagjai voltak, és a Szent Lélek templomai, attól fogva az örökkévalóságig felemelni, dicsőíteni és tisztelni kell a híveknek, amelyek által Istennek sok jótéteménye állt elő az emberek számára; úgy hogy akik azt állítják, hogy a szentek ereklyéit nem kell tiszteletben és hódolatban részesíteni, vagy hogy azokat és más szent emlékeket a hívek feleslegesen tisztelnek, és hogy azok segítségének elnyeréséért hiába keresik fel a szent helyeket, mindenestül elítélendők, ahogyan már korábban is elítélte őket és most is elítéli az egyház.(…) Ha pedig valaki ezekkel a határozatokkal ellentétes dolgokat tanítana, vagy azon a véleményen lenne: legyen átkozott!” (XXV. ülés) Így a katolikus ellenreformáció még a korábbinál is nagyobb lendülettel használta, mintegy szellemi fegyverként az ereklyék kultuszát.

Kinek a keze?

A magyar ereklyék között a középkor és az ellenreformáció óta kiemelkedő szerepet tölt be az István király jobb-kezének tulajdonított mumifikálódott kéz, illetve állítólagos koponyája. Századunkban a Horthy-rendszer „keresztény kurzusa” idején értékelődött fel a „Szent Jobb” kultusza. Olyannyira, hogy 1933-ban a Budapesti Királyi Büntetőtörvényszéken per kezdődött Nagy Lajos református lelkész ellen, aki a Kálvinista Szemlébe írt olvasói levelében a „legvaskosabb bálványimádásnak” és „valóságos fetisizmusnak” minősítette az augusztus 20-i, budavári Szent Jobb-körmenet során történteket. Különösen azt találta botrányosnak, hogy a Magyar Rádió helyszíni tudósítója a közvetítés során az egész ország lakóit, sőt a határon túl lakó magyarokat is felszólította, hogy: „boruljunk le és imádkozzuk el azt a régi imádságot, melyet Nürnbergben találtak az 1480-as években, egy elfelejtett nyomtatványon: „Oh dicsőséges szent jobbkéz, melyet magyar óhajtva néz, drága kincse népünknek, nagy öröme szívünknek. Kérünk, áldd meg országunkat, óh, szent Kéz, óh szent Kéz, légy oltalmazónk és örökös pajzsunk!” (Megjegyzendő, hogy az ima szövege XVIII. századi hamisítvány.) A Királyi Büntetőtörvényszék vallás elleni kihágás és nemzetgyalázás címén nyolc napi elzárásra és 300 pengő pénzbüntetésre ítélte a lelkészt.
A református egyház részéről tiltakozások hangzottak el az eljárás és az ítélet ellen, ugyanakkor az Actio Catholica szervezet országos elnöksége kinyilvánította, hogy „megnyugvással vette tudomásul azt a bírói ítéletet, amely Szent István első királyunk dicsőséges jobbjának tiszteletben tartását megvédelmezte azokkal szemben, akik ezt a tiszteletben tartást fetisizmus vádjával bélyegezték meg”.
Újabb bírósági perhez vezetett ugyanebben az évben Szabó István református lelkész terjedelmes tanulmánya, A „Szent Jobb” kalandos története. A lelkészt egy hónap, 3 évre felfüggesztett börtönnel és 1500 pengő pénzbírsággal sújtották, ő azonban 1936-ban új kiadásban jelentette meg munkáját. Ebben hangsúlyozta, hogy mivel csupán feltételezés, hogy a Szent Jobb valóban István király keze lett volna, így egyáltalán nem méltányos egy hipotetikus tárgy megsértéséért börtönbüntetésre ítélni valakit. Javasolta, hogy „mielőtt a szent jobbnak megsértéséért bárkit a bíróság elítélhetne, emeljék ki tartójából a megsértett ereklyét, adják azt egy protestáns és katolikus tudósokból, anatómusokból, archeológusokból álló bizottság kezébe, és tisztázzák a megbántott ereklye mivoltát, korát és származását.”
Közismert, hogy István királyt 1038-ban történt halálakor a székesfehérvári királyi bazilika közepén elhelyezett díszes szarkofágban helyezték nyugalomra. Néhány évtizeddel később azonban - feltehetően az 1061-es pogánylázadás kapcsán - a királysír feldúlásától tartó kanonokok kiemelték a testet, s azt a bazilika járószintje alatt készített sírba helyezték. Innen emelték ki maradványait szentté avatásához 1083. augusztus 20-án. A holttest kiemelésének körülményeit részletesen leíró Hartvik-féle István legendában (XII. század eleje) találkozunk először a király jobb karjának említésével. A szerző beszámol arról, hogy a sírt teljesen elborította a talajvíz, melyből csak igen körülményesen tudták a különböző csontokat kiemelni. Mivel közismert volt, hogy Istvánt jobb kezére húzott híres gyűrűjével temették el, e gyűrűt „a folyadékban sokáig keresték”, de nem találták. Hamarosan kiderült, hogy a király ép állapotban megmaradt jobbkezét, rajta az azonosítást biztosító „csodás mívű” gyűrűvel a királyi bazilika kincstárának őre tulajdonította el és őrizte. Az ő birtokán épült fel tehát a Szent Jobb tiszteletére emelt monostor, amelynek főoltárán a László király által készíttetett díszes ereklyetartóban őrizték a középkor századai folyamán, majd átvitték Székesfehérvárra.
Mohács után kezdődött a Szent Jobb történetének - Györffy György, az egyik legtekintélyesebb István-kutató szavaival élve - „igazolatlan” korszaka. Székesfehérvárt a törökök 1543-ban elfoglalták, majd szabad rablás kezdődött. Az ereklyének ettől kezdve nyoma veszett. Csaknem fél évszázaddal később 1590-ben bukkan fel egy jobb kézfej a mai Dubrovnik egyik kolostorában. Tőlük szerezte meg ezt Mária Terézia 1771-ben, s hozatta ünnepélyes külsőségek közepette Budára.
Az ereklye hitelességével szemben igen erőteljes kétségek merülnek fel: az ökölbe szorított puszta kézfej minden azonosításra szolgáló, hitelesítő jel nélkül került a szerzetesek birtokába, török kereskedőktől történt vásárlás útján. (Egyes kutatók szerint az akkoriban török uralom alatt álló Egyiptomból származó múmiadarab lehet.) Kérdés az is, hogy miként rövidült a Mohácsig következetesen teljes jobb karként emlegetett ereklye kézfejjé. A legnyomósabb érv az ereklye hitelességével szemben, hogy hiányzik róla az a nevezetes gyűrű, amely alapján a Hartvik-féle leírás szerint már László korában is azonosították. Csaknem bizonyosan állítható az is, hogy e kézfejen soha nem is volt ilyen gyűrű: az ökölbe szorított ujjak kizárják ezt a lehetőséget. Semmi sérülés nincs rajtuk, ami a gyűrű esetleges eltávolítására utalna. Egyedül a hüvelykujjon találhatók külsérelmi nyomok, ezen az ujjon azonban a legritkább esetben viseltek gyűrűt.
A szocializmus évtizedei alatt Lenin Vörös téren elhelyezett múmiájának kultusza háttérbe szorította a vallási ereklyéket. A rendszerváltás után azonban hazánkban is megkezdődött rehabilitációjuk. Csekély és kétes vallási jelentőségüket - úgy tűnik - messze meghaladja a politikai életben, a hatalmi viszonyokban betöltött szerepük. Számos vélemény szerint a különböző ereklyék erőteljes szerepeltetése a közszolgálati médiában, a hivatalos állami propagandában és a Magyar Parlamentben sérti az állam és az egyház szétválasztásának alkotmányos elvét, s így sok állampolgár lelkiismereti és vallásszabadságát.