Jó reggelt, Torockó
Óda egy erdélyi faluhoz augusztus hajnalán

Hajnalodik. Még álmot virrasztanak a madarak, de már alázat-hüvelytokjukba kezdenek visszabújni a csillagok, teljesre tárom szobám ablakán a zsalugátert, a koromsötét épp most tűnik el - mint tárgy, ha fénybe olvad -, kezd dér-ezüstszínűvé válni a virradat, s még mindent befed a gyöngyöző harmat. A tücsök-cirpelő csöndet állatok hangja törte meg, bőgő borjak, álmos csikók, matrózléptű bivalyok, pattogóan mekegő kecskék mentek, futottak egymás mellett, egymás után, az ablakom alatt, ott, az utcán.

Úgy nyílott ki a torockói reggel, mint egy virág, a Nap is felébredt nagy későre, s mire fölért a Székelykőre, olyannak láttam, mintha szarvukra vették volna az állatok ezt az izzó kristály-korongot, lassan juhnyájjal lett teli a táj, véges-végig a patak mentén, ruhát mosott az asszonynép, ott, ahova reggel az állatokat inni vitték.
Unitáriusok fehérre meszelt templomából hallottam dallamot. Az Aranyos folyása szűk völgyében élő, mosoly-szelíd falu ünnepre készült. Az augusztusira. Érezhető volt ez az újra fehérített házfalak patyolattisztaságából, a szamárhúzta kordék halkabb nyikorgásából, a század eleji mezőn viháncoló gyerekcsapat mosolyából, érezhető a nyár végi szellő szekerén szálló somvirág, kakukkfű, csalán, kikerics illatából.
A falu, a táj egyszer csak emberi hangon szólt hozzám, szólt a határba nyíló pipacserdőkről, a bátran-büszkén lobogó búzamezőkről, a hegyháton kaszáló parasztok fohászáról, a vendéglátónk kukoricalisztjéből készített sajtos-juhtúrós puliszkájának omlós zamatáról, szólt az elszakítottság fájdalma alkotta, faszög-fogsorú, cápaszájú kerítéscsodákról, fakapu-csodákról, a kovácsoltvas zárak-kilincsek egyszerűvé nemesedett esztétikájáról, a festett bútorok meseszép színvilágáról. Szegény vízimalom, amely még aznap is őrölte a búzát, kukoricát, nem tudom, ki ámult nagyobbat, én őt látva, vagy ő engem-é, mintha Isten nagyobb kanállal mérte volna e tájat, mikor teremté. Mondták, alkonyatkor medvék isznak ezüst patakból. Ilyen lehetett az elsüllyedt Éden csücske, s Noé túlélő bárkája, mikor megérkezését, jövőjét ünnepelte, mintha most ez a falu nem is az elmúlt ezer évre fonna koszorút, de az eljövendő ezerre. Nem lesz itt államilag elrendelt elektromos harangszó, nem lesznek hazugságtól megbüdösödött katoli-cinikus miniszteri mondatok, zászlóról, Istvánról, koronáról, ki tudja kinek anyjáról, apjáról, csontjáról, nem lesz kincstári babér, nem lesznek képmutató mosolyú, fonnyadt arcú párttisztviselők sem, kiknek szemében megposhadt tavaszok csücsülnek.
Ebben az erdélyi faluban az ünnepek, hitek, gondolatok nem fénymásolatok, itt még égre néz a fényét nem vesztett emberi tekintet, és állatok pihennek körülöttük, és liliom, leánder, búzavirág, piros muskátli árnyékozza be mézillatú, romlatlan szívüket.
Hát fürdess meg engem, te falu, etess meg, mondd: „Jó étvágyat, tékozló fiú! Hazataláltál? Mire vársz? Köszönj végre, no!”
S én köszöntem:
„Jó reggelt, Torockó!”
Tihanyi Péter