Schmidt Barna
Jelszavak hálójában

Napjaink, és különösen a jövő egyik égető problémájának tűnik a mindennapi élet egyre több területén alkalmazott kódok, jelszavak használata. Egyre többször kerülünk kiszolgáltatott helyzetbe a pénzkiadó automatával, a számítógéppel vagy akár a mobiltelefonnal szemben. A gép ugyanis könyörtelenül kéri a kívánt művelet végrehajtásához szükséges kódot. Csakhogy az előírt, esetleg a magunk által kreált biztonsági szó- vagy számkombináció nem mindig jut eszünkbe. Pedig ezek nélkül nem ad pénzt az utcai masina, a boltban nem lehet vásárolni, a mobiltelefont be sem tudjuk kapcsolni, a számítógépes hálózatra rá sem csatlakozhatunk - a sort még hosszasan lehetne folytatni A „password”-ök uralmára a német Der Spiegel című hetilap hívta fel a figyelmet nemrég megjelent írásában.

A Der Spiegel egy szemléltető esettel illusztrálja a gondokat. A bemutatott 41 éves német férfi felesége a szombati bevásárlás befejeztével nem tudott fizetni a pénztárnál, mivel férje tévedésből rossz PIN számot adott meg neki a hitelkártyához.
A férfi - aki egy jól menő nagyvállalat igazgatója - katasztrofálisnak nevezi a PIN kódok és passwordök körüli káoszt. Ahhoz, hogy a munkahelyére be tudjon jutni, két jelszót kell a központi számítógépbe ütnie, amelyeket havonta változtatnak. Ráadásul minden ügyfelének adattárába más és más belépési kóddal léphet csak be. És ez mind semmi: bankkártyájának három darab PIN kódja van, és az ezer márka feletti pénzkivételhez egy további, öt jegyből álló titkos számot kell megadnia. A két benzinkártyájához is természetesen tartozik egy-egy kulcsszó. Ha tovább néznénk az úgymond egyszerűsített jeleket, eljutnánk két tucatig. A kiragadott eset nem egyedi, már az „átlagember” is hasonló problémákkal küzd. Az információs társadalom eltéved a saját maga által létrehozott adathalmazban.
Németországban naponta hozzávetőleg kétezer, hétvégenként pedig tízezer ember tiltatná le telefonon bank- vagy hitelkártyáját, mert ellopták tőle, netán elvesztette azokat. Csakhogy minden negyedik telefonáló - a bankok legnagyobb igyekezete ellenére is - segítség nélkül marad, mivel kiment a fejükből a letiltáshoz szintén szükséges kártyakód.
A felejtésből adódó gazdasági károk szinte felbecsülhetetlenek: felmérések szerint egy kétezer-ötszáz darab személyi számítógépet használó nagyvállalat éves szinten mintegy másfél millió márkát (kétszázmillió forint) dob ki az ablakon, hogy feledékeny dolgozóinak új hozzáférési kódokat biztosítson.
„Az emberi emlékezőképesség és a komputervilág válaszút előtt áll - állítja egy amerikai pszichológus -, hiszen az emberi emlékezet, szemben a gépekével, nem képes ennyi öszszefüggéstelen adat tárolására.” Erre legfeljebb különleges agyi képességekkel bíró egyének képesek.
A szakemberek állítják: a problémát akkor sem lehetne megfelelően kezelni, ha az emberek saját maguk választanának jelszót, mert a tapasztalatok azt mutatják, hogy négyjegyű számnak sokan a születési dátumukat választanák. Ha pedig szót kellene kitalálniuk, a legtöbben saját vagy élettársuk nevét jelölnék meg. Ezzel a módszerrel a hackerek járnának jól, hisz így gyerekjáték lenne a kombináció feltörése. A „Homo informaticus” tehát dilemmába került: nehezen megjegyezhető, vagy mindig fejben lévő, de könnyen feltörhető jelszót találjon?
A kényes helyzet kiküszöbölésére vállalkozott a biometria tudományága, amely az utóbbi néhány évben számos, jó eredménnyel kecsegtető módszert próbált kifejleszteni. Az egyes emberek azonosíthatóságát feszegeti egyedülálló testi sajátosságok alapján. Jelenleg a világon több ezer biometriai rendszert használnak, azonban még egyik sem tökéletes. Némelyik hang alapján különbözteti meg a személyeket, de van olyan magas fokú biztonsági beléptető rendszer, ami kéz- vagy arcsajátosságokat ismer fel a beléptető kontroll során.
Pár éven belül a banki ügyfelek körében is elképzelhető lesz az újfajta technika bevezetése. A Dresdner Bank Frankfurtban egy pénzkiadó automatát tesztel, amely az összeget felvenni szándékozó ügyfél személyazonosságát egy speciális kamera segítségével vizsgálja. A kamera a kliens szemének felépítését kutatja, majd a benne található, minden embernél más struktúrájú szivárványhártya jellemzőit továbbítja egy adatbankba. Ezután ezt összehasonlítja a kuncsaft íriszének már korábban felvett adataival. Amennyiben a kettő egyezik, az automata kiadja a pénzt. Sőt a PIN kód beütésének módozata alapján is pontosítani lehet az azonosítást. Egyesek finom mozdulatokkal billentyűzik be számukat, mint egy zongorista, mások viszont két ujjal verik a klaviatúrát. A biopassword szoftver érzékeli és feldolgozza a billentyűzés ritmusát, és adott esetben még helyes jelszónál is megtagadja az összeghez való hozzáférést.
A biomasina akár a csuklón található vénák, a fül formája, a körömágy alakja vagy az ajakmozgás alapján is azonosítani tudja az illetőt. Egyes rendszerek még szagból is képesek összehasonlítást végezni egy elektronikus orr segítségével.
A biometria előnye kézenfekvő: az ujjlenyomatot nem lehet elfelejteni. De egyben ez a nagy hátránya is ezeknek az eljárásoknak. Egy testi sajátosságot - ha az valamilyen baleset során károsul - nem lehet pótolni. Mindenkinek csak két szeme, egy hangja, egy arca van. Úgy fest, az emberi test a kulcs a világ számára. Egy ujjmozdulat, és a pénz kifolyik az automatából, egy mély szempillantás, és az elektromos portás beenged a kapun.
A testazonosítás tudománya azonban jelenleg még gyerekcipőben jár. A tesztek azt mutatják, hogy a rendszert be lehet csapni. Gondoljunk csak arra, hogy a manapság oly divatos arcfelismerő programoknál elég egy fotót tartani a kamera lencséje elé. A hangazonosító rendszer csődöt mond, amennyiben a kliens beérkező hangja megfázás miatt rekedtté vált.
Minden igényt kielégítő szisztéma egyelőre nincs - marad a jól bevált jelszavas módszer néhány jó tanáccsal: a fontos kódokat úgy kezeljük, mint az alsóneműt, senkinek ne áruljuk el, gyakran változtassuk - na és mindig gondosan tartsuk fejben!