Laudancsek Katalin
Szóróaknák a mecsetben

„Itt még háború lesz” - mondják az öregek Benoiban, egy gyönyörű hegyvidéki faluban Csecsenföldön. Itt történt az, hogy a falu „honvédői” összeszedték a környékbeli utakról a szóróaknákat, és bevitték a mecsetbe - szám szerint tizenkét darabot. Egyúttal falugyűlést is hirdettek, ahol a település katonai parancsnoka beszélt az egybegyűltekhez. „Ha még egy aknát találunk, kivégzést alkalmazunk. Nem engedjük, hogy ezt a falut is szétrombolják.” A csecsenföldi hétköznapokról a Kommerszant című orosz magazin készített összeállítást.

Egy 16 éves csecsen menekültlány esküvője Ingusföldön. Háború és béke     Fotó: Reuters

Másnap, amikor egy fehér autó megállás nélkül hajtott át a falu ellenőrző őrse mellett, tüzet nyitottak rá. A kocsiból maga Mohamed Hambijev, a csecsen védelmi miniszter ugrott ki, kétségbeesetten hadonászva. Este aztán megkérdezte a véneket: „Hát a mieink ellen harcoltok?” Mire azok: „Mohamed, mi békét akarunk. Itt az ősz a nyakunkon. Ha megint elkezdik bombázni a falut, éhen halunk.” Nekik még van mit védeni, és ez nem kis dolog.
Komszomolszkoje faluban 5 ezer ember élt - ma tíz házból áll, a többi romtenger. A település körülbelül két hónappal ezelőtt vált csatatérré, amikor egy gerillacsapat éppen itt akart áttörni a hegyek felé. Három hét elkeseredett küzdelem után hetekig csak a halottakat ásták a törmelékek alól. Lakói - már akik életben maradtak - elmenekültek rokonokhoz, ismerősökhöz, ki hova. Egy-két ember vette csak a bátorságot az ittmaradáshoz. „Nem hagyhatom itt a házamat, nincs semmim ezen kívül. A feleségem nem mert itt maradni velem” - beszél magáról az egyik orosz lap riporterének Ibrahim. „Azt hittem, az a hullaszag örökre itt marad már” - meséli.
Nem könnyű a szövetségeseknek sem. Bár az elején lépten-nyomon hangsúlyozták, hogy csakis a terroristák, nem pedig a csecsen nép ellen harcolnak, ezt egyre nehezebb betartaniuk. Részint azért, mert a gerillák sem voltak restek kihasználni némely esetben a „békés lakosok” nevezetű élőpajzsot, és nyilván a lakosok közül sem volt mindenki „békés”. Az átlagembert a gerilláktól pedig nem egyszerű feladat megkülönböztetni, bár ennek megállapítása az utóbbi időben leegyszerűsödött: gerilla az, akinek fegyvere van. Mielőtt azt gondolnánk, na és mi van, ha épp „otthon hagyta” a puskát - már erre is van megoldás. A szövetséges katonák a feltartóztatott csecsen férfiakat a következő ismérvek alapján ítélik „békés lakosnak” vagy gerillának: ha kék folt van a vállán vagy jellegzetes bőrkeményedés a mutatóujján, akkor fegyverhasználó az illető…
Azokat a férfiakat, akiknek nincsenek rendben a papírjaik, vagy egyszerűen csak „gyanúsak”, megfigyelőtáborokba gyűjtik - a hozzátartozók élénk tiltakozásától kísérve (ez az úgynevezett „tisztogatás”). Azokon a helyeken, például Argunban és Gedalgenben, ahol nem „tisztogattak”, a helyiek jól kijöttek a katonákkal.
A különböző hadtestek azonban különbözőképpen viselkedtek, akár egy városon belül is. Groznij néhány kerületében különösen elkeseredett harcok folytak, az itteni külvárosi negyedekben történtek olyan dolgok is, melyeknek túlélői közül néhányan úgy döntöttek, panaszt tesznek Strasbourgban, az Emberi Jogi Bíróságon. A velük készített interjút az Itogi című orosz lap közölte. Egyikük (nevezzük Verának, mivel az igazi nevét nem meri vállalni) a következőt meséli: „Aki tudott, elment a városból, de így is maradtunk azért - öregek, fiatalok. A legtöbben a lakásukat, vagyonukat féltették, én is. Ezenkívül én orosz is vagyok, úgy gondoltam, nincs félnivalóm a »mieinktől«. Egy idő után azonban már nem a lakáson kellett aggódnunk, hanem hogy túléljük a bombázást, és közben ne haljunk éhen sem. Befőtteken tengődtünk, és összefogdostuk a városi galambokat. A vízzel még nehezebb volt a helyzet: vízért járni olyan kockázatos vállalkozás lett, hogy a férfiak vették át - noha békeidőben egy magára valamit is adó csecsen férfi a világért sem mutatkozna vödörrel a kezében… Gyakran így is csak hólevet ittunk. Ekkor már a bombázás miatt a pincében voltunk kénytelenek lakni - oroszok, csecsenek vegyesen.”
Aztán jöttek a szövetségiek, és eljött az a nap, amelyre akárhányszor visszagondol Vera, remegés fogja el. „Ott ültünk lent, egyszer csak kiabálnak: »Kijönni!« Elindultunk - közben Kosztya, a barátom csak annyit tudott odasúgni nekem: maradj a hátam mögött - de már abban a pillanatban el is kezdtek dörögni a géppisztolyok; akik elöl mentek, már csuklottak is össze, Kosztyából is sugárban ömlött a vér, és hátrazuhant, egyenesen rám. Ők meghaltak, nekem pedig hatalmas szerencsémre csak a lábamat találták el.”
A környékbeliek több ilyen esetről is beszámoltak. A katonák válogatás nélkül lőttek, legyen az orosz, csecsen, öreg vagy fiatal. Több más településen is történtek fosztogatások, erőszakoskodások és valóban békés lakosok lemészárlása. „Csecsenföldre nem katonák jöttek, hanem banditák” - mondják egyre többen, még az elkötelezetten oroszbarát csecsenek közül is…
Még a bizonyított bűntényeket sem vizsgálták ki és torolták meg „fentről”: a mundér becsülete, ugye… Csakhogy ez nagyon kevés jóval kecsegtet: már most egyre szaporodik azok száma, akik még az addig ellenségnek számító iszlám szélsőséges vahabitákat is hajlandók „rehabilitálni” - a szövetségiek rovására.
Az ember pedig élni akar - mindezek ellenére ki így, ki úgy próbálkozik. A piacokon újra megjelentek az árusok, a romos házak között pedig néha lagzit is ülnek a sok-sok temetés után.
Vannak elég sajátos alternatívák is - a csecsen férfiak körében például egyre népszerűbb a többnejűség. A születési arány már túl is lépte a háború előttit. „A népnek fenn kell maradnia” - szeretik mondogatni a csecsen férfiak, és van, aki még a Mohamed által megszabott feleség-keretet (négy hölgy) is túllépi. A feleségek pedig úgy vannak a dologgal, hogy szívesebben felnevelnek akár 10-15 gyereket is, csak ne jöjjenek más nők a házba…