Morvay Péter
Unalmas embereket nem hívunk

- állítja Lakat T. Károly, a Napkelte főszerkesztője

Lakat T. Károly, a Napkelte főszerkesztője. „Várjuk a miniszterelnök urat”     Fotó: Vörös Szilárd

- Tizenegy éve, 1989 augusztusában indult a Napkelte. A mottó szerint ez a „kérdések műsora”. Hogyan lehet fenntartani ennyi időn keresztül az érdeklődést - nemcsak a nézőkben, de a műsor készítőiben is?
- Hét műsorvezetővel dolgozunk, mindegyikük egyszer szerepel hetente. Ha egy műsorvezető vinné végig az egész hetet, az péntekre már a saját kérdéseit is unná, egy héten egyszer három órára való kérdése viszont talán még az utca emberének is van. Ez az ország annyi ügyet termel, hogy egy riporternek talán még kevés is a heti 3 óra ebben az eszméletlenül sűrű eseménysorozatban. És akkor még csak a politikáról beszéltem.
- Mi a Napkelte? Hírműsor vagy politikai show, ahol mindenki felállhat a hordóra, és mondhatja a magáét?
- Ezt a műsort - ezt kívülről kevesen hiszik el - ketten csináljuk, Gyárfás Tamás meg én. Mi igazából mind a ketten sportújságírók vagyunk a mai napig; együtt nőttünk fel úgy, hogy egy lapnál dolgoztunk. Nem lettünk belpolitikai újságírók, akik előre meg vannak fertőzve attól, hogy politikát csinálnak, mert ebben nőttek fel. Egy érdekel mind a kettőnket: a műsor legyen érdekes. Hogy ez azon a napon egy MIÉP-estől lesz izgalmas vagy egy MSZP-stől, teljesen mindegy; csak nézzék, legyen érdekes, kösse oda a nézőt. Én unalmas embert műsorba nem hívok.
- Az elmúlt években nagyon sokan feladták a szakmában, stábok mentek szét, újságok szűntek meg. Önöket mi inspirálja a folytatásra?
- A Napkelte - most az utóbbi három évről beszélek, amióta itt vagyok - arról szól, hogy itt van két munkamániás ember, aki közös produkciót készít, de minden áldott kérdésben valahogy le akarja győzni a másikat. Ha te ilyet csináltál, én holnap jobbat csinálok. Versenyzünk egymással. Látom a Gyárfáson, hogy valami nagy dolgot készít a hét végére, mondjuk idehozza a Törőcsik Marit meg a Kállai Ferencet. Akkor én azt mondom, hogy megpróbálok egy hasonló kaliberű politikust, mondjuk Torgyánt elhozni hétfőre. Ez onnan indult, hogy ha annak idején a Népsportban a Gyárfás 15 cikket írt egy hónapban, akkor én biztos, hogy megfeszültem, hogy a következő hónapban 16-ot írjak. De már akkor biztos voltam abban, hogy ő a következőben 17-et fog, magamról meg azt tudtam, hogy utána én jövök 18-cal. És ez így ment éveken keresztül. De ez nem háborúskodás közöttünk: meg tudott maradni az abszolút egészség, a legnagyobb barátság közepette próbáljuk mindenben lekörözni egymást.
- Valami munkamegosztás azért mégis van…
- Persze, óriási kvalitásbeli különbség van köztünk. Én soha életemben egyetlen egy forintot nem tudtam szerezni, Gyárfás Tamás viszont felemeli a telefont és pénzözön jön be az ajtón. Mert erre született: ő egy igazi, abszolút producer, menedzser. Amit ő itt több mint tíz év alatt felépített, ahhoz én azt próbálom hozzátenni, amit a 30 éves újságírói múltamban fölszedtem. És mindezt hét profi műsorvezetővel.
- Mondjuk el, hogy kik ők: Bánó András, Mélykúti Ilona, Aczél Endre, Forró Tamás, Pallagi Ferenc, Verebes István, Havas Henrik. Hét markáns név, évtizedek óta a pályán. Nem is férne be fiatal ebbe a csapatba?
- Nekünk kettőnknek majdhogynem ugyanazok voltak az ideáljaink a nagyok közül. Ezért nem a saját generációnk felé nyitottunk, hanem tiszteletből, a kor, a tudás elismeréseképpen olyanok felé például, mint Aczél Endre, akit még mint londoni tudósítót ismertünk meg. Hozzá kell tenni, hogy ez a gárda alaposan megváltozott 1997 óta - a legkülönbözőbb okoknál fogva. Amikor idekerültem, hétfőn Nika György, szerdán Bárdos András volt a műsorvezető. Aztán jöttek a kereskedelmi tévék, ki ide, ki oda szerződött. Utána alakult ki a mai menetrend, amibe riporterként hétvégeken néha magam is besegítek.
- Van-e olyan fiatal ma a szakmában, akit szívesen látnának műsorvezetőként?
- Nagyon ügyes, nagyon tehetséges fiatalok vannak, de ebben a pillanatban nem tudok olyat megnevezni, akit szívfájdalom és értékvesztés nélkül becserélnék bármelyik jelenlegi kolléga helyett. Most valahogy nagyon összejött egy ilyen „all-star team” - mindig így hívom ezt a csapatot. Persze, egy Balót, egy Pálffyt vagy mondjuk egy Betlent - hogy most csak bel- és külpolitikusokat mondjak - szívesen betennék. Ha ők azt mondanák, hogy szívesen vezetnének műsort a Nap TV-ben, akkor anélkül, hogy a producer vagy én lemondanánk bármelyik ittlévőről, megpróbálnánk megteremteni annak a lehetőségét, hogy ők is vezethessenek. Akkor nyilván mindenki egy kicsit ritkábban vezetne, de nem hiszem, hogy cserélni kellene.
- Úgy tűnik, hogy a közönség továbbra is igényli ezt a műsort, hiszen annak ellenére, hogy csak a lakások felében fogható, mégis versenyben tud maradni a mindenütt látható adókkal. Ma minden tévécsatorna percenként számolja a nézettséget. Miért van az, hogy mégsem áll itt sorba a konkurens adó képviselője, hogy megvegye az önök műsorát?
- Ezt nagyon ügyesen és nagyon jól kell megfogalmazni ahhoz, hogy az ember az erejét is mutassa, meg igazat is mondjon. De miért ne mondanék igazat. Nem az van, hogy mi olyan nagyon ácsingóznánk akárhova, de ők gondolkoznak és vacillálnak. Mi nem feltétlenül szeretnénk a TV 2 vagy az RTL reggeli műsora lenni. És viszont: ők sem feltétlenül szeretnék a Napkeltét a saját reggeli műsorukká tenni.
- Ennek mi az oka? Politika vagy valami más?
- Politika is persze, meg a meglévő, ottani magnak az ellenállása, akik azt mondják, hogy nekünk is van csapatunk, hadd játsszon már a hazai válogatott. Ők fáznak attól, hogy jöjjön egy külső csapat, akik látatlanban megnyernének bármilyen létező versenyt. Ennyit már a reggeli televíziózás szerintem nem ér se az RTL-nek, se a TV 2-nek. Hangsúlyozom: a reggeli, mivel ezek az adók nem igazán koncentrálnak a reggelre. Lehet, hogy ha mi egy esti műsor lennénk, ugyanezzel az erővel, ugyanezekkel az emberekkel, akkor valamelyik nagy kereskedelmi televízió vagy akár az m1, pont az egymás elleni harc miatt sokkal vehemensebben próbálna megszerezni bennünket.
- A Napkelte alapvetően az előző napi hírek főszereplőit igyekszik megszólaltatni. Gyakran azonban az itt elhangzottakból lesz másutt idézhető hír. Mi hozza ki az emberekből, hogy „elszólják” magukat?
- Az élőben való megjelenés. A további már a műsorvezető profizmusától függ. Ő egy bizonyos témában behívja az embert. Elkezdenek beszélni arról a témáról, amiért behívta, de a hatodik kérdése már teljesen más kérdés. Arra az illető válaszol valamit, ez visszavág egyet, és máris benne vannak egy olyan szituációban, amikor a meghívottnak mondania kell valamit, mert különben vereséget szenved. És abból lesz valami. Általában a beszélgetések 6., 8., 10. percében van az, hogy megszületik a hír, nem az első percben. Nem úgy megy, hogy leül „Na itt szeretném bejelenteni, hogy…”. Egy profi műsorvezetési szisztémának az eredménye az, hogy a beszélgetés közepére csapnak úgy össze a Kereszttűzben a riporterrel vagy a Szaunában a két meghívott egymással, hogy megszületik az a bizonyos hír.
- Mi volt a legnagyobb fogás?
- Mindig a legújabb. Olyan nem volt, hogy a Napkeltében miniszterelnököt választottak vagy buktattak meg, minden más viszont igen. Innen már vitt el a rendőrség interjúalanyt úgy, hogy az adás után kint várta, mert látta a rendőr reggel a műsorismertetőben, hogy megy a Napkeltébe az a bizonyos Kőrösi Imre, volt MDF-es képviselő, akit ők éppen köröznek. Amikor ment kifelé, már itt várták, majd elvitték. Mi lefényképeztük és megmutattuk 3 perc múlva az adásban, hogy kérem most vitték el, pedig az előbb még itt állt.
- Tíz év alatt nyilván szinte mindenki megfordult itt. Van-e olyan, aki nem jött?
- Alig. Mondjuk a Fotex-vezér Várszegi Gábor, de ő egy olyan figura, akit lefotózni is nehéz, nemhogy szóra bírni. Volt viszont olyan, aki csak itt szólalt meg, például Szemljon Mogiljevics, Szeva bácsi. Reggel 9-kor telefonált D. Horváth Gábor a Napi Magyarországtól, hogy: „Figyelj, érdekel benneteket a Szeva?” Mondom, persze. Erre kiderül, hogy most tud jönni, azonnal. Mondtam, hogy ez a vég: 9 óra, adás vége van, a stúdió kikapcsol, mindenki hazamegy, vége, majd holnap reggel kezdünk. Azt mondja a D. Horváth, hogy egy óra múlva ott van, ha érdekes. Felkészülési idő nem volt, beültettük a kínpadra, aztán lehoztam, amit lehoztam. Nagyon jól érezte magát.
- Sokat kritizálják önöket amiatt, hogy a műsorban megszólalnak - enyhén szólva - vitatott emberek is, Szabó Albert, Dénes János, meg mások.
- Nem azért hívjuk őket, hogy programbeszédet mondjanak, hanem azért, mert az előző nap az újságban valamilyen hír jött le velük kapcsolatban. Elítélték, letartóztatták, valami történt velük.
- Azt azért borítékolni lehet, hogy ezek az emberek valami olyat mondanak, amivel emberek sokaságát sértik meg…
- Mindig azt akarjuk - hozzáteszem nem mindig sikerül -, hogy bemutassuk az embereknek: van ilyen is. A struccpolitika inkább az unalmas televízióknak a szokása, mivel az az igazán kényelmes. Mi nem mondunk véleményt, nem adunk kommentárt, nem csengetünk le beszélgetéseket. Nem volt olyan, hogy elment a vendég, aztán negyedórán keresztül beszélt volna a műsorvezető, hogy ez mekkora hülye volt, amit nagyon sokan megcsinálnak. Mi megmutattuk, így volt, elmondta, viszontlátásra.
- Kik voltak itt legtöbbször? Érzésem szerint Horn, Torgyán, Csurka lehet a sorrend…
- Nem csináltunk statisztikát, de ők alighanem benne vannak az élbolyban - legalábbis mostanában. Mert ki emlékszik például arra, hogy hányszor volt itt, mondjuk, Boross Péter.
- És Orbán Viktor?
- Sokszor. Szerettek ők minket, az ellenzékiségük utolsó napjáig. Akkor ez egy remek színpad volt az akkori hatalom bosszantására. Egymásnak adták a kilincset Kövér, Áder, Szájer, Várhegyi.
- Azóta?
- Orbán Viktorral 1998-ban egy nappal a választások előtt én csináltam az utolsó naptévés interjút. Nyíregyházán a futballpályán. Ő ült egy labdán dresszben, én egy labdán a kapuban. Kérdeztem, hogy milyen kormány kell Magyarországon, támadó típusú vagy védekező típusú? Ő erre mondja, hogy olyan, mint az argentin csapat. Ez volt a végszó a mai napig. De továbbra is a legnagyobb tisztelettel és szeretettel várjuk a miniszterelnök urat, még a hivatali ideje alatt. Hiszen senkivel nem tud olyan jó humorral elbeszélgetni, mint velem.